A CineGore büszke, önjelölt trash- és cápafilm-felelőseként konzekvensen úgy gondoltam, hogy a lenyűgöző és epikus folytatás bemutatását szintén magamra vállalom, a többiek legnagyobb örömére. Nem hazudok, de ami a trash-faktort illeti, a Ben Wheatley (Vérturisták) által rendezett sequel simán köröket vár az előző (alapjáraton is agyzsibbasztást okozó) installációra, sőt olyan szinten nyomja fullba a kretént, hogy ő lehetne az Asylum-istálló legújabb dobása: MEG Shark vs. Giant Octopus.

Az előző rész eseményei után öt évvel Jonas Taylor egy percre sem pihent meg: látjuk, amint elképesztő harci technikájával öko-terroristákat büntet valamelyik óceánon, majd pedig egy közösségi eseményen kénytelen dacolni a szelfiző tömeggel. Egyik sem könnyű feladat. És persze a Mariana-árok további felfedezését sem hagyja ki high-tech felszereléssel kacérkodó kollégáival. Nem elég, hogy kiszabadul a fogságban nevelt, egyébiránt parancsokat teljesítő Haiqi nevű megalodon, alámerülésük alkalmával újabb két másik gigászi fenevaddal is összefutnak, persze kevésbé békésen. További technikai probléma okán nem tudnak a felszínre jönni, így egy időközben felfedezett, nem egészen legális bányászatot folytató mélytengeri kutatóállomáson húzzák meg magukat. Azután sok minden érdekes dolog történik még, de nem akarok mindent leírni…

Bár a 2018-ban készült The MEG szakmai kritikáiban leginkább egy méregdrága B-film élményét hangsúlyozták, a mozi anyagi oldalról viszont iszonyatosan sikeres lett világszerte, így nem is volt kérdés a folytatás. A produkcióhoz ezúttal is Steve Alten sci-fi író adta az alapanyagot: őskori fehércápát szerepeltető regényfolyamának második részét, az 1999-ben megjelent The Trench-et használták kiindulási alapnak, aztán ezt turbózták fel mindenféle elmeroggyantsággal.

A folytatás még az előző részhez képest is olyan szinten túltolt látványpornós akciódömpinggel készült, hogy arra szavak nincsenek. A gravitációnak és a puszta logikának totálisan ellentmondó jelenetekkel tömték tele kipukkanásig, mindenféle átgondoltságtól mentesen, ami éppen az eszükbe jutott, mert vagányan néz ki. Ebből kifolyólag aztán olyan vágásoknak lehetünk tanúi, amelyeket nem lehet ép ésszel felfogni.

A kezdő képsorokat leszámítva a cselekmény első fele majdnem kizárólag vízalatti sci-fibe illő kalandozást mutat be. Potyautassal történő alámerülés, különféle meghibásodásból eredő menekülési kísérletek, óriáscápák által szétcsócsálni készülő bázis, fémkamrákban ölre menő kézitusa stb. Aztán jöhet a felszín: némi árulással egybekötött taktikai harc, újabb meglógás a ragadozók elől, végül egy felkapott turistaparadicsom kerül elő a fináléban, ahol az óceán mellett immáron a szárazföldön is betámadnak a lények.

Merthogy bizony, a MEG 2-ben semmit nem bíztak a véletlenre. A címszereplő óriáscápák száma egyről hirtelen háromra emelkedett (egy házi nevelésű, kettő idegen), továbbá előkerül az esetek többségében csak a csápjait lóbáló csúnya óriáspolip, illetve akadnak még borzasztóan kinéző szárazföldi gyíkszörnyek. Komolyan, mintha csak egy ergya Asylum-produkciót néznék: MEG Shark vs. Giant Octopus 2 – Attack of the Jurassic Creatures…

A MEG második része (Jason Statham egyszemélyes csihi-puhijait nem számolva) fékezhetetlenül próbál lavírozni a majdnem vértelen Deep Blue Sea és a tengerfenéken játszódó tudományos-fantasztikus horrortársak hangulati elemei, valamint egy átlagosan ergya-szörnyes Asylum-produkció agyzsibbasztó baromságai között. Már csak azért is, mert a címszereplők ezúttal alig kaptak egy-két komolyabb snittnél többet, akkor is valami erőltetett sablonos manővert. Néhány ember odaveszik mindkét oldalon, de családbarát mivolta miatt szerencsére egy újabb kiskutyus megmenekül, a szörnyeket meg egy ponton hirtelen lekeverik. Mindenki boldog, a világ megmenekül, szóval jöhet a harmadik rész.

Értékelés: 5/10

eyescream