Áh, a viktoriánus kor! Kedvenc témánk és éránk Hétköznapi Horror című rovatunkban! Nem csoda, ezek az évtizedek csak úgy ontották magukból az érdekesebbnél érdekesebb témákat elhalálozás és egyéb szörnyűségek tekintetében. Sorozatunkban olyan tárgyakat vagy életmódhoz kapcsolódó dolgokat mutatunk be, amelyek használata a régmúltban általános volt, azonban a tudomány és technológia fejletlensége miatt rengeteg veszélyt rejtettek magukban és számos áldozatot szedtek. Ezúttal teszünk egy kis kivételt, ugyanis most nem halált okozó dolgokról vagy tevékenységekről lesz szó, hanem a halált megörökítő dolgokról és tevékenységekről. Nem gond, ha ez még kicsit zavaros így elsőre, hamarosan kiderül, miről is van szó!

Három esztendővel ezelőtt napvilágot látott egy meglehetősen bizarr témával operáló, ámde remek magyar film, amelyben egy fényképész járja a vidéket és halott emberekről készít fényképeket – az utolsókat – a gyászoló család számára, emlékbe. Igen, a Post Mortem című alkotásról van szó, itt, itt, itt és itt írtunk róla.

Eddig a film, most pedig jöjjön a valóság. A holtak lefényképezése, mint jelenség a XIX. század első felében, Angliában alakult ki. Viktoriánus kornak egyébként a Brit Birodalom királynőjének, Viktóriának uralkodását értjük, ami 1837 és 1901 közé datálható. Annak ellenére, hogy gomba-módra szaporodtak a modern vívmányok, ez még mindig kevés volt az üdvösséghez és kijelenthetjük, hogy akkoriban SZINTE BÁRMITŐL MEG LEHETETT HALNI! Főleg az alultápláltságtól, járványoktól (illetve a rájuk gyógyírként szolgáló antibiotikumok hiányától), mérgező anyagokból készült bútoroktól, ruháktól, szépségápolási cikkektől, gyermekjátékoktól (!), nem megfelelően tárolt / tartósított ételektől, hogy csak néhányat említsek, és itt-ott befigyelt néha egy kis polgárháború is. Mindenki nyugodjon le a…, mint ahogy azt a mellékelt ábra mutatja, nem halt ki az emberiség (akkor sem), volt bőven utánpótlás, ugyanis a fogamzásgátlás még a kanyarban sem volt, így gyakran 10+ gyermek óbégatott egyszerre egy átlagos famíliában.

Mivel a kaszás ennyire gyakori vendégnek számított, a temetkezés is gazdagon jövedelmező iparággá nőtte ki magát. Hiszen mégis csak meg kellett adni az elhunytnak a neki járó végtisztességet, nem igaz? A gyászszertartás egyébként változatos volt, ki fényűzőbben, ki szerényebben bonyolította le, anyagi helyzetéhez mérten, de a közös elemek, mint például a halotti tor, a mise, a rokonok, barátok, ismerősök kondoleálása, a feketébe öltözés, a tükrök letakarása, vagy a megboldogult egy hajtincsének levágása és annak díszdobozban való őrizgetése szinte mindenhol fellelhető volt. Csakúgy, mint a halottak élőként való lefényképezése. “Fun” fact: a családok általában nem engedhették meg maguknak a fotózkodást, ami drága és körülményes volt, így sok ember életében akkor állt (ült, feküdt) először kamera előtt, miután meghalt.

A néhai családtagot megszokott környezetében, kedvenc tárgyai között ábrázolták úgy, mintha élne. Arcát, szemét kifestették, szép, ünnepi ruhába öltöztetett testét kitámasztották (leggyakrabban ülő, de néha álló helyzetben ábrázolták őket), vagy egy függöny mögött tartózkodó ember fogta őket, hogy el ne dőljenek. A fotózás után a fényképész mester a negatívot is manipulálta: ceruzával, festékkel megfestette például a pupillát, hogy tekintete kevésbé legyen üres, néha pedig a csukott szemhéjra festették az íriszt és a pupillákat. Ezek az emberek a képeken meglepő módon egészségesnek tűntek, talán jóval egészségesebbnek is, mint életükben. A test mellett fellelhetők voltak a halálhoz és/vagy az időhöz kapcsolódó szimbólumok, például egy elhullott madár, egy elvágott zsinór, lelógó virágok, zsebóra vagy egy háromujjas markolat – utalva ezzel a szentháromságra.

A korai fényképező-masinák rettenetesen lassan exponáltak, így a megörökítendő alanynak hosszú időn keresztül tilos volt mozognia, máskülönben a végeredmény elmosódott lett és kezdhették elölről az egész procedúrát. Elmondható tehát, hogy a halott ember volt az ideális fotómodell, ugyanis nem mozgott… A képek készítői arra törekedtek, hogy ezek az alkotások nyugalmat árasszanak, azt sugallva, hogy az élettelennek már jó, már nem szenved tovább, a cél pedig az volt, hogy a családtagok is leljenek megnyugvást, vagy inkább belenyugvást szerettük elvesztésébe. Mary Russell Mitford angol írónő például apja 1842-ben készült posztmortem fényképét a kezében tartva így fejezi ki magát: “mennyei nyugalmat áraszt”.

Az elhunytakról készült képmásokat a hozzátartozók emlékként őrizték. Vagy kitették az otthonaikban valami jól látható helyre, például a kandalló fölé, vagy nyakba akasztható medálokban hordták, valamint kópiákat küldtek más városokban élő barátoknak és rokonoknak. A halotti maszkok készítése is gyakori volt: a megboldogult arcát gipszbe mártva hozták létre e bizarr, történelmi mementót. Ez a gyakorlat egyébként az ókorba nyúlik vissza, gondoljunk csak vissza az egyiptomiakra, de annak idején a derék Madame Tussaud is gyártott ilyeneket a francia forradalom alatt.

És most néhány szó a fényképészetről. Ezen új és boszorkányos technológia megjelenése előtt a portréfestészet eszközeivel próbálták a művészek megállítani az időt egy pillanatra és emléket állítani annak, aki a vászon túloldalán ült. Ez így ebben a formában rendkívül időigényes volt, valamit ki kellett találni, hogy ne hetekig vagy inkább hónapokig tartson a dolog. A XIX. század elején, aztán két bátor francia, név szerint Louis Daguerre és munkatársa, Joseph Nicéphore Niépce kifejlesztette a dagerrotípiának nevezett eljárást, ami a mai értelemben vett fényképészet elődje volt. Az első dagerrotípia 1839-ben készült. Nem megyek bele a részletekbe, sem abba, mitől különbözik a fotográfiától, mert az megérne egy külön cikket, Google mindannyiunk barátja. Az ősfotó létrehozása először igen drága és körülményes, pepecselős munka volt, sok előkészületet igényelt, de az embereket mégis megbabonázta a pillanat megörökítésének halhatatlan mágiája. Kezdetben csak a tehetős családok engedhették meg maguknak, aztán ahogy telt az idő, a piac megnyílt a szélesebb tömegek számára is, sorra nyitották ajtajaikat a különböző műtermek és lett egyre olcsóbb és olcsóbb a szolgáltatás. A XX. század elejére már néhány pennyért/centért lehetett fényképet készíttetni. Természetesen itt nem csak elhunytak fényképezésről beszélek, hanem élő emberekéről is…

Ahogy aztán javulni kezdett az életszínvonal, csökkent a halálozási ráta, és nőtt a halálozási életkor, a posztmortem képek készítésének művészete az 1930-as-40-es évekre leáldozott Európában és a tengerentúlon, majd végleg el is tűnt. Ma már senkinek nem jut eszébe lefotózni a nagymamát a temetése előtti napon, ugye? Ez persze nem jelenti azt, hogy a világ más részein, különösen Ázsiában ne dívjon még mindig e bizarr szokás, más bizarr, halálhoz és temetéshez kapcsolódó szertartásokkal egyetemben…

Norka