Bram Stoker híres regényéből, habár az a horrortörténetek egyik prototípusa, már számtalan filmes műfajban készítettek adaptációt. Kedvenc zsánerünk klasszikusain kívül készült már akciófilm, sci-fi, western,  sőt még pornó is az eredetileg a viktoriánus Londont megtámadó vámpírról. Természetesen az évek során nem maradhattak ki a vígjáték adaptációk sem, elég csak a hazánkban is népszerű Drakula halott és élvezi című filmre gondolni, idén pedig megérkezett a várva várt Renfield, főszerepben a mindenki által trashfilm királynak titulált Nicolas Cage-el. Hála a műfajra kevésbé jellemző, kivételesen erős, az alkotás „bűnös élvezet” jellegét kihangsúlyozó promónak, komoly várakozás előzte meg a művet. Már csak magán a filmen múlott, hogy meg is felel-e ezeknek a várakozásnak.

A közhiedelemmel ellentétben Drakula gróf (Nicolas Cage) nem halt meg holmi karótól (vagy a napfénytől?, a lefejezéstől? a filmben is azt mondják, hogy ez zavaros tud lenni) londoni kalandja után, hanem szolgájával, Renfield-del (Nicholas Hoult) azóta is a világot járják, áldozatok után kutatva. A gróf időnként egy-egy vámpírvadásszal való találkozás után legyengül, így az alárendelt viszonyban lévő, egykori ingatlanügynök kénytelen ilyenkor ápolni gazdáját, míg az újra erőre nem kap. Napjainkban ismét egy ilyen korszakát éli kapcsolatuk, Drakula egy New Orleans-i elhagyatott kórházban húzódik meg, míg Renfield egy társfüggőknek fenntartott önsegítő csoportba jár, ahonnan a csoporttagokat bántalmazó társakat viszi főnökének eledelként, hogy az ismét megerősödjön. Az egyik ilyen alkalommal azonban Renfield összetűzésbe kerül a helyi maffiacsoporttal, hamarosan pedig rájön, hogy ő maga is társfüggő kapcsolatban él, amiből szabadulni szeretne. A helyzet azonban sajnos nem ilyen egyszerű, Drakula ugyanis egyre erősödik, és nem tetszik neki, hogy a famulusa elárulta őt…

Egy igen erős, a műfajtól kissé szokatlan marketing előzte meg a Renfieldet, melyben szinte végig a film komolytalanságát, camp jellegét és Nicolas Cage már-már ripacskodásba áthajló Drakula alakítását hangsúlyozták ki, megalapozva az elvárásokat. Rögtön az elején lelövöm a poént, a Renfield végül azt adja amit megígért: egy, a kedvenc vámpírunk karakterét a modern korba helyező, és a szerepében fickándozó Nicolas Cage-t szerepeltető filmet kapunk, se többet, se kevesebbet. Az alig több, mint 90 percnyi játékidővel rendelkező vígjáték ezúttal nem főszereplőink ügyetlenségére és bugyutaságára építi humorát, ellenben a Drakula és szolgálója, Renfield kapcsolatának a modern korba helyezése adja a viccek alapját. Ez rendkívül jól megy neki, egy friss, a sok akciójelenetnek hála pörgős, modern kori Drakula adaptációt kapunk. Chris McKay vámpírfilmje a kettejük közötti kapcsolati dinamikára helyezi a fő hangsúlyt, ennek azonban az az eredménye, hogy a mellékszálak és mellékszereplők könnyen felejthetőek lesznek. Szinte minden egyes jelenetben, amikor nem Renfieldékkel, hanem a helyi maffiacsoporttal foglalkozunk, érezzük, hogy ez mindössze egy térkitöltő, szükséges, de nem kellően kidolgozott mellékszál, ami igazából lehetne teljesen más tematikájú, akkor se rontana a filmélményen. A két főszereplőn kívül sajnos egyetlen karakter sem emelhető ki igazán, még az Awkwafina által alakított Rebecca, Renfield rendőr barátja sem, hiszen ő is inkább a mellékszálat, sem mint a Drakula és szolgája közötti kapcsolatot feldolgozó fő csapásirányt lendíti előre.

Jómagam ezen hibák ellenére is fülig érő vigyorral a számon jöttem ki a moziteremből, melynek több oka is van. A Renfield rögtön az elején hatalmasat húz, hiszen szereplőit az 1931-es Lugosi féle filmbe helyezi, szó szerint, ráadásul „új” jeleneteket is hozzáad.  Ezzel egyfelől igen hamar megdobogtatta kicsiny rajongó szívemet, másfelől pedig kihangsúlyozták, hogy az alkotás a nagy előd folytatása, ami számomra hatalmas öröm volt. Ezzel pedig meg is alapoztak Drakula és Renfield karakterének, akik közül az előbbi tökéletes paródiája a Lugosi által életre keltett vámpírnak. Színpadias, ódon, a modern korban ambivalens viselkedése azon túl, hogy teljesen megfelel a film logikájának, rendkívül szórakoztató. Nicolas Cage lubickol a szerepében, ellopja a showt még maga a címszereplő Renfield elől is, kb minden jelenetben arra várunk, hogy mikor bukkan fel újra. Szerencsére nem csak epizód szerepet kap, azonban már a moziból kifele azt várjuk, mikor láthatjuk újra a vérszívó szerepében. Szolgája, Renfield emellett kissé elhalványul, azonban ő is emlékezetes alakítást nyújt. Hoult karaktere szintén el van veszve a világban, az, ahogy apró állatok elfogyasztásából nyeri az erejét, nagyon humorosan van feldolgozva, kapcsolatát Drakulával pedig öröm nézni. Külön dicséret illeti a filmet, hogy nem merül el az olyan apró részletekben, hogy honnan és miért nyeri ő és Drakula az erejét, vagy hogy hogyan lehet megölni a vámpírt, csak fogadjuk el, hogy így van és kész, inkább szórakozzunk, hiszen ez az alkotás legfőbb célja.

Összességében Chris McKay filmje azt adja, amit várunk tőle: egy, a Drakulát és Renfield kapcsolatát a modern világba helyező vígjátékot, melyben a humor alapját főleg az ebbe kissé nehezen beilleszkedő Renfield és ripacs „főnöke” adja. Sajnos a többi szál ehhez képest eléggé el van hanyagolva, azonban ez mit sem von le a szórakozásból, ami ennek a műnek az egyetlen célja. Egy többször nézhető, friss, és modern film, telis-tele ínycsiklandó gore-ral.

Kiknek ajánljuk: minden Drakula rajongónak, és mindenkinek, aki ki szeretné kapcsolni magát kb. másfél órára

Értékelés: 8/10

Kele-man

afiaf: Kifejezetten örülök, hogy Hollywood 2023-ban újra leporolta Bram Stoker horrorklasszikusát, ráadásul mindjárt két rendhagyó adaptáció is érkezik az esztendő során. Ugyan sokkal jobban várom André Övredal (A boncolás, A trollvadász) rémes hajóútját (The Last Voyage Of Demeter, augusztus 11.), azért Nicolas Cage Drakula grófként való szerepeltetése is izgatta a fantáziámat. A vérszívók koronázatlan királya Nic Cage egyik álomszerepe volt, ő pedig a tőle elvárható minőséggel támogatta a produkciót, ami a 18-as korhatár-besorolás ellenére is kicsit „vérszegényre” sikeredett.

A Renfield unorthodox módon közelíti meg a két főszereplő kapcsolatát, a woke jegyében fogant forgatókönyv a toxikus kapcsolatok kérdéskörére fókuszál. Chris McKay (A holnap háborúja, Lego-filmek) alkotása úgy nagyjából 30 percig tűnik valamennyire frissnek, és szórakoztatónak, utána az önismétlésen kívül nem szolgál túl sok újdonsággal. Nicholas Hoult (A menü, Eleven testek) többé-kevésbé megfelelően hozza a megvilágosodott természetfeletti szolga szerepét, de sajnos a többi szereplőről már ez sem mondható el. Az elsőre ígéretesnek tűnő alapsztori elég hamar kifullad, de szerencsére több ötletes akciójelenet is felbukkan a film során, és a vizualitást is egészen jól eltalálták az alkotók. Összességében egy felejthető, de a maga módján szerethető Drakula-adaptációval lettünk gazdagabbak, egyszeri szórakozásnak simán megfelel. 6.5/10