CineFurcsaságok rovatunkkal jó régóta nem jelentkeztünk már, itt az ideje tehát egy kicsit leporolni, feléleszteni. A soron következő, kilencedik epizódban a világ leghosszabb filmjeit fogjuk megvizsgálni. No de ne ilyen Titanic (3 óra és 14 perc) vagy Ben Hur (3 óra és 34 perc)-féle alkotásokra tessék gondolni, s a Harry Potter – Gyűrűk Ura sem fog szóba kerülni, ugyanis akár hiszitek, akár nem, léteznek ezeknél sokkal, de sokkal hosszabbak is!

9. rész: És az megvan, melyik a világ leges-leghosszabb filmje?

 

Egy átlagos film körülbelül másfél – két órán át tart. A kedves néző általában ennyit képes fenékzsibbadás, vizelési inger, unatkozás kialakulása nélkül végig ülni. E lélektani határt időnként átlépik bizonyos mozik, nagyjából megkétszerezve a játékidőt, de még ezek is kibírhatóak, pláne megfelelő mennyiségű nasival és cukros-szénsavas üdítővel a kézben, egy kényelmes pozitúrában. És ha valami még ennél is hosszabbra sikeredik? Arra is van megoldás: csak fel kell darabolni 40-50-60 perces epizódokra, lehetőleg valami jó kis cliffhanger-t biggyeszteni a részek végire, és a sorozat megnevezést alkalmazni rájuk. Sorozatokkal viszont most nem foglalkozunk.

Inkább rátérnénk a lényegre: mert hát akadnak afféle csodabogarak, akik az asztalra csapva azt mondják: „Én nem fogom feldarabolni a művemet, tessék csak megnézni egyben az egészet!”, fittyet hányva ezzel közízlésre, fogyaszthatóságra, eladhatóságra, a közönség tolerancia-szintjére, stb. A kezük alól kikerült munkák főbb lelőhelyei az alternatív fesztiválok, valamint az online tér; klasszikus értelemben vett filmszínházakba csak nagyon elvétve engednek be ilyesmit, a multiplexek pedig úgy kerülik ezeket, mint a patás ördög a tömjénfüstöt. A kérdés már csak az, mikortól számít HOSSZÚ-nak egy hosszú film? Egy francia nyelvű Wikipedia oldal amellett, hogy listázza ezeket az alkotásokat, 300 percben, azaz 5 órában állapítja meg azt a minimumot, amelytől kezdve már ebbe a kategóriába sorolandó egy opusz. Sajnos arra nincs kapacitásunk, hogy mindegyikre kitérjünk, mert akkor itt ülhetnénk jövő karácsonyig, úgyhogy kiválasztottuk a legérdekesebbeket, legkülönlegesebbeket, ezekről fogunk bővebben értekezni.

 

Film nr. 1. – Logistics/Logistics Art Project (Logisztika), 35 nap és 17 óra, Svédország, 2012

A tudomány jelen állása szerint ez a világ leghosszabb filmje (aztán lehet, hogy holnap csinálnak egy még hosszabbat…). Egy alapítványi finanszírozású, kísérleti művészeti projektről van szó, tehát nem a klasszikus értelemben vett játékfilmről. Az ötletgazdák és készítők Erika Magnusson és Daniel Andersson voltak. A cselekmény visszafelé játszódik, egy lépésszámláló kütyü útját lehet megfigyelni, amíg Stockholmból (ahol a boltok polcaira kerül), számtalan országon át eljut (visszajut?) gyártási helyére, Shenzhen-be, Kínába. A felvételek valós idejűek, tehát olyan, mintha valóságshow-t néznénk. Izgi? Felettébb. De a Logistics-et legalább lehet értelmezni, nem úgy, mint e lista néhány, további szereplőjét…

 

 

Film nr. 2. – Ambiancé, 30 nap, Svédország, 2020

…például ezt. Belenéztem a trailer-be, ami – kapaszkodjatok meg – 7 óra és 20 perc hosszú (persze nem szenvedtem végig, ekkora hős nem vagyok), és nem derült ki számomra semmi az ég világon, miről szól! Létezik hozzá egy 72 perces teaser is, abból sem, s ezt megfejelve még egy HÁROM EGÉSZ NAPON ÁT TARTÓ összefoglalóval is megörvendeztetett bennünket a direktor és kis csapata. Az Ambiancé szintén kísérleti alkotás, ráadásul non-lineáris narratívájú, fekete-fehér és néma, mármint különböző zenék elhangzanak benne, de ennyi. Cselekmény nincs, inkább álomszerű látomások jelennek meg a képkockákon, tér és idő vonatkozásában… bármit is jelentsen ez. A rendező, Anders Weberg szándéka nem a szórakoztatás volt, hanem annak megfigyelése, hogyan hatnak a levetített képek a nézők hangulatára. Emellett, elmondása szerint, ilyetén módon kívánt tiltakozni is a régi, klasszikus filmek újra forgatása ellen. A filmben körülbelül 100 színész szerepelt. A mű elkészültét semmilyen szervezet vagy tehetősebb magánszemély/híresség nem szponzorálta, a rendező saját zsebéből húzgálta ki a bankjegyeket a produkció elkészültéhez. Az Ambiancé lassan készült, mint a Luca széke, már 2013-ban nekiláttak a munkálatoknak, magát a filmet 2020-ban láthatta először a nagyérdemű. És utoljára is, mivel a világon minden országban ugyanabban az időpontban adta le egy streamingszolgáltató, de csak egyetlen egyszer, utána az alkotást megsemmisítették. Azért ez elég ütős, valljuk be! (Az pedig már csak a cseresznye a hab tetején, hogy Weberg közölte, az Ambiancé után nem készít több filmet, visszavonul. Egészségére.)

 

 

Film nr. 3. – Modern Times Forever (Örökké modern idők), 10 nap, Dánia, 2011

Ebben a filmben egy finnországi, Stora Enso névre hallgató, egykori vállalati székhely, most viszont igen elhagyatott épület pusztulását lehet megfigyelni gyorsított felvételen. A komplexum egyébként a híres építész, Alvar Aalto munkája volt. Az ötlet a dán Superflex műhelyben fogant és a kivitelezésről is ők gondoskodtak. Az alkotás, műfaját tekintve egy sci-fi, ami abban a korban játszódik, miután jól kihalt az emberiség, s a már fent említett komplexum játssza a főszerepet, illetve a természet, ami szépen-lassan visszaveszi azt, ami az övé volt egykoron. 2011-ben a finn főváros vezetése azzal az elvetemült ötlettel rukkolt elő, hogy Helsinki egyik közterületén felállított, 40 négyzetméteres képernyőn levetítették, az IHME fesztivál keretein belül. Vajon volt valaki, aki az elejétől a végéig ott ült, mondjuk egy padon, és végig nézte?

 

 

 

Film nr. 4. – Cure for Insomnia (Gyógymód az álmatlanságra), 3 nap 15 óra, USA, 1987

De nem csak ám a modern időkben (kac-kac) jutott eszébe embereknek kísérleti filmeket csinálni, maratoni hosszúságú műsoridővel, hanem már korábban is, például az 1980-as években (illetve spoiler: szerepel még olyan alkotás is a listán, amelyik a XX. század nagyon elején készült!). A Cure for Insomnia még a Guiness Rekordok Könyvébe is bekerült annak idején. Rendezte: John Henry Timmis IV. Cselekmény az nincs, csupán egy L. D. Groban nevű költő olvassa fel azonos című versét, ami 4080 könyves oldalt tölt meg. Igen, annyit. Az „aláfestő” képek igen változatosak, többnyire heavy metal videóklipeket vagy pornó videók peregnek a szemünk előtt. Ha eddig nem tudtunk aludni, kedveseim, ezután sem fogunk… Először Chicagóban, a The School of the Art Institute-ban játszották teljes egészében 1987. január 31. és február 3. között.

 

 

Film nr. 5. – The Burning of the Red Lotus Temple (Huo shao hong lian si) (A Vörös Lótusz kolostor égetése), 1 nap és 3 óra, Kína, 1928

Listánk ötödik helyezettje nyerte el leginkább tetszésemet, ha szabad ilyen kendőzetlenül nyilatkoznom. Ez egy valódi kuriózum, egyenest a Távol-Keletről! Róla lehet a legkevesebbet tudni, mivel nemes egyszerűséggel minden kópiája elveszett (néhány fotó maradt csak fenn), miután az akkori politikai vezetés betiltotta, közösség elleni izgatás és anarchia-keltés vádjával. (Vannak dolgok, amik azóta sem változtak arrafelé…) Egy fekete-fehér némafilm volt ez hajdanán, a korábban felsoroltaktól annyiban tér el, hogy nem kísérleti filmről beszélünk, hanem játékfilmről, rendelkezett tényleges történettel. Egészen pontosan egy regény-adaptáció volt, egy kolostorról, természetfeletti jelenségekről, legendákról és bátor harcosokról szólt. Zhang Shichuan rendezte, akit hazájában a mozi alapító atyjának szokás nevezni, ezzel a filmmel pedig megalapozta a „wuxia”nevű műfajt, ami nagyjából lovagos/harcosos/hősös történetet jelent. Megoszlanak a vélemények arról, hogy ez most valójában sorozat volt vagy film, és attól tartok, már nem is fogjuk tudni kideríteni…

 

 

Film nr. 6. – The Clock (Az óra), 1 nap, azaz 24 óra, USA, 2010

Ez valójában nem is igazán film, hanem egy videós installáció vagy ha úgy tetszik, videomóntázs, amely stílusosan, címéhez illeszkedve 24 óra hosszú. Az elkövető Christian Marclay volt, aki sokkal inkább zeneszerző és vizuális dolgokkal barkácsoló művész, mintsem filmrendező. Sebaj. A vásznon mindenféle órák vagy időmérő eszközök láthatók, amelyek eredetileg filmekben vagy egyéb videókban kaptak szerepet. Ezek mind az aktuális időt mutatják, tehát szinkronban vannak a valós idővel. Első körben Londonban, egy galériában mutatták be, aztán idővel más galériák és múzeumok is. Különleges hangulata és a kreatív ötlet miatt óriási volt a hype körülötte, a közönség és a kritikusok imádták.

 

 

 

Itt sajnos abba kell hagynunk a részletezéseket, mert cikkünk kezd maratonira nyúlni. Lezárásképpen jöjjön még néhány érdekesség:

Hazai viszonylatban, ha extra hosszú filmekről beszélünk, mindenkinek Tarr Béla Sátántangója ugrik be azonnal. A „csupán” 7 óra és 30 perc menetidejével eltörpülni látszik a fent felsoroltak mellett, de azért még így is kuriózumnak számít. Úgy értesültünk, hogy a Cirko Gejzír moziban minden év január 1-jén levetítik. Aztán ott vannak az oroszok, akik nem is lennének oroszok, ha nem készítettek volna gigantikus hosszúságú filmeket. Ilyen például az 1965-ben (akkor még Szovjetunióban) napvilágot látott, 511 perces, vagyis 8 órás és 31 perces Háború és béke. Igen, volt hozzá elég alapanyag, már ami az eredetijének megfelelő regény terjedelmét illeti. Két indiai zárja a listát, akik éppen hogy csak elérték az 5 órás minimumot: egyik a Kaaka Kaaka címet viseli (rossz az, aki rosszra gondol!) és 2003-as, a másik címe Nandha, 2001-ben jött ki. Hosszú filmeket egyébként készítettek már Jézus Krisztusról, Hitlerről, Napóleonról, a tajgáról, a teremtésről, a Holokausztról, a szellemvilágról/túlvilágról, a francia forradalomról, utazásról és magáról a filmkészítésről is, tehát elmondható, hogy a téma monumentalitása indokolja e rendkívüli játékidőt.

Ti melyiket néznétek meg szívesen? Netán láttátok is valamelyiket?

 

Norka