Egy fiatal, zokogó nő arca, ahogyan a kamerába néz, és egyenesen a közönséghez beszél – ez az a kép, ami valamennyiünk eszébe jut, ha a The Blair Witch Project (1999) (Ideglelés) című filmet emlegetjük, a found footage műfaj talán legismertebb klasszikusát. A műfaj leghíresebb jelenétévé vált, ahogyan Heather Donahue beismeri erdei „kalandjuk” kudarcát, nem hiába, hiszen a jelenet – a filmre egyébként jellemző módon – improvizált, így Heather félelme még hihetőbb, még valósabb, ahogyan a sátorban gubbaszt egyedül, és a kamerának beszélve próbál üzenetet hagyni maga után. Hiába, hogy a The Blair Witch Project korántsem a found footage műfaj első képviselője, többek között ez a jelenet volt az, ami újjáélesztette a kézikamerás, áldokumentarista horrorfilmeket az ezredfordulón. A tény, hogy a színész által eljátszott karakter pontosan tudatában van annak, hogy filmre veszik, mi több, ő maga filmez, valami olyan hatással volt a nézőközönségre, ami minden korábbi, hasonló stílusban készült filmet lekörözött, és hatása máig is érezhető.

Mi a found footage?

De mit is takar ez a műfaji jelölés? A „found footage”, vagyis „talált felvétel” filmes technika egy olyan önálló szubzsánerré növekvő eszköz, melyben a film nagy része, vagy egésze olyan felvételekből áll, melyeket egy-egy szereplő készít, és a koncepció szerint ezeket a film cselekményét követően találták meg. Szakszóval élve diegetikusak, vagyis a kamerázó személy maga is a film szereplője, a felvétel pedig a cselekményt nem csupán közvetíti, de maga is része annak. A hitelességet növelheti, ha a film úgy készül, hogy a használt kézikamera valóban a színésznél van, miközben előadja szerepét. A kézikamerák alkalmazása miatt vált a műfaj egyik közutálatnak örvendő ismertetőjegyévé a „kamerarángatás” – de az idő előrehaladtával ezt már sok filmben kiküszöbölték vagy minimalizálták. Fontos leszögeznünk, hogy a „found footage” nem kizárólag horror lehet, hiszen a technikát nem csak e műfajban használják, de a horrorban terjedt el a leginkább. Cikkemben mindvégig a found footage kifejezést fogom használni a szubzsánerhez tartozó filmek jelölésére, de magát a kategóriát ennél tágabban értelmezzük: nem csak azokat a filmeket tárgyaljuk, melyekben konkrét utalás van arra, hogy az adott felvételeket úgy „találták”, hanem a különböző áldokumentum-filmeket és térfigyelő kamerák felvételeivel operáló darabokat is, és külön foglalkozunk az ún. screenlife-filmekkel is.

A found footage irodalmi gyökereit a levélregényekben találjuk meg, hiszen ezek felépítésére az jellemző, hogy a történet főszereplője maga meséli el utólag a vele megtörtént eseményeket. Ahogyan a filmek terén, úgy az irodalomban is számos példát hozhatunk a horror műfajából, melyek valódi klasszikusok: hiszen ilyen volt Bram Stoker Drakulája (1897), Mary Shelley Frankenstein (1818) című regénye, és H. P. Lovecraft számos elbeszélése is, köztük a Cthulhu hívásával (1926).

A filmtörténetben leggyakrabban a Cannibal Holocaustot (1980) szokás az első found footage filmként emlegetni, de ma már ismerjük Orson Welles a műfaj sajátosságaival szintén élő The Other Side of the Wind (2018) (A szél másik oldala) című filmjét is, ami a ’70-es évek elejére datálódik, de különböző okoknál fogva csak 2018-ban került bemutatásra – ám még ennél is korábbi példa a The Connection (1961) (A kapcsolat).

A found footage népszerűségének igen prózai, és egyszerű oka van, ez pedig a költségvetés. A The Blair Witch Project (1999) annak idején mindössze 60.000 $-ból készült el, nyeresége azonban 248 millió dollárra rúgott, amivel több százszorosát kereste meg a befektetett összegnek, míg a nagy költségvetésű, kiépült rajongótáborral rendelkező filmek (pl. Star Wars, stb.) esetében sem beszélhetünk általában ilyen arányokról. Az alműfajon belül az eddigi legdrágább film a Cloverfield (2008) volt, a maga 25 millió dolláros büdzséjével – a legtöbb found footage horror 1 millió dollárnál kevesebből készül el. Negatív rekordernek minden valószínűség szerint a The Last Broadcast című filmet nevezhetjük meg, ami 1998-ban mindösszesen 900 $-t emésztett fel a későbbi 4 milliós nyereség reményében. Az alacsonyan tartható költségek új ajtót nyitottak a filmkészítők kispénzű rétegének is, akik a siker érdekében rákényszerültek arra, hogy innovatív, újszerű ötletekkel álljanak elő.

A műfaj jellegzetességei

Azt már kifejtettük, hogy a found footage legfontosabb jellemzője az, hogy az eseményeket rögzítő kamera vagy kamerák mind a film cselekményében, szövetében is jelen lévő kellékek, amelyekről a szereplők a legtöbb esetben tudnak, mi több, ők maguk használják őket. Kiváló példa erre, amikor a [REC]-ben a főszereplő riporternő, Angela megkéri kameramanját, Pablót, hogy tekerje vissza a felvételt, amit éppen rögzített, hogy megnézhesse, valóban jól látta-e, amit látott. Az alkalmazott stílus alapján négy kategóriába oszthatjuk a filmeket:

• Első személyű perspektíva: a főszereplő szempontjából követhetjük végig az eseményeket, aki maga rögzíti őket a nála lévő kamera segítségével.
• Áldokumentumfilm: dokumentumfilmes stílusban közelíti meg a film cselekményét alkotó eseményeket, utólag felvett (ál)interjúkkal.
• Hírműsor: Professzionális csapatok felvételei, hírműsorok bevágott jelenetei révén mutatják be a történetet.
• Biztonsági kamerák: Felállított, fix helyzetű kamerák felvételein keresztül ismerjük meg a cselekményt, melyek automatikusan működnek és vesznek fel minden történést.
• Screenlife: A found footage legújabb, modernitásokra reagáló alkategóriája, melyben a főszereplő számítógépének képernyőjét látjuk mindvégig.

A found footage technikával készülő filmek sajátossága, hogy más filmekkel ellentétben sokszor szándékosan rossz minőségben készülnek, nélkülözik a koreográfiát, gyakran használják a színészek improvizált jeleneteit. Kevés vágással készülnek, és teljesen idegen a zene használata (kivéve az áldokumentumfilmek esetében). A found footage filmek jelentős többségében ismeretlen színészekkel találkozunk, és maximum tíz fős stábbal, aminek okait elsősorban a már kifejtett költségvetési szempontokban kereshetjük. Nagyon sok found footage film elsőfilmes próbálkozások a készítők részéről, akik rendszerint a barátaikat, ismerőseiket és családtagjaikat castingolják szereplőknek. Ennek minden bizonnyal megvannak a maga hátrányai a munka során, és sok esetben a végeredményt is lehúzza a gyenge színészi teljesítmény – azonban magában hordozza azt az előnyt is, hogy az ismeretlen arcok révén még inkább hiteles, hihető élményt kínálnak. Ehhez járul hozzá az is, hogy sok esetben nem írják meg a dialógusokat, csak a jelenetek vázát. Tapasztalatlan színészek esetében bár szükséges némi tehetség az improvizációhoz, de a végeredmény sokkal hitelesebb lesz, mintha megpróbálnának egy megírt szöveg alapján színészkedni. A found footage lényege az autentikusság, és ennek részei a spontaneitás és természetesen a bakik is. Egy ismert, profi színész felbukkanása egy ilyen „talált felvételen” megtörné az illúziót – ennek ellenére nem példa nélküliek az ilyen próbálkozások sem.  (pl. Open Windows (2014))

A helyszíneket illetően is kezdetleges megoldásokat láthatunk: számos found footage remek a készítők valamelyikének saját házában, birtokán kerül leforgatásra, aminek elsősorban szintén költségvetési okai vannak. Kereskedelmi épületekben, köztereken való forgatáshoz engedélyek szükségesek, illetve díjfizetés ellenében igénybe vehetők, ami nagyságrendekkel növelheti a büdzsét.

Ugyanezen okra vezethető vissza az is, hogy a found footage filmek esetében ritkán használnak magas minőségű felvételeket. A műfaj elterjedését segítette az a technológiai fejlődés is, aminek köszönhetően ma már kis túlzással élve egy mobiltelefon is komolyabb felszerelésnek számít, mint a tíz-húsz évvel ezelőtt használt professzionális kamerák. Gyakran úgy is spórolnak, hogy maga a rendező játssza azt a szereplőt, aki a felvételeket készíti.

A költségvetés legnagyobb részét általában a speciális effektekre áldozzák. A found footage filmek témája gyakran szerveződik paranormális tevékenységek, földönkívüliek, szörnyek köré, amelyek megkívánják, hogy ezek jó minőségben készüljenek el. Rendszerint a hagyományosabb eszközöket részesítik előnyben a CGI-jal szemben.

Összességében láthatjuk tehát, hogy a found footage filmek egy egészen egyedi és új megközelítést alkalmaznak, ami nagyon különbözővé teszi őket a hagyományos narratívát és technikákat alkalmazó filmektől. A jellemzők leírása alapján azt gondolhatnánk, hogy ezek a filmek rossz minőségűek, és kevésbé képesek hatni a nézőre, de az elmúlt évtizedekben megszületett művek számos alkalommal bizonyították, hogy legalább olyan arányban találunk briliáns munkákat ebben az alműfajban is, mint a horror nagy egészében.

A kezdetek

A found footage valódi népszerűsége, ahogyan azt már a bevezetésben is említettem, 1999-ben kezdődött, a The Blair Witch Project (1999) (Ideglelés) megjelenésével. Azonban korántsem ez volt az első film, mely alkalmazta a technikát, annak gyökerei sokkal régebbre nyúlnak vissza.

Nem hagyhatjuk említés nélkül Orson Welles 1938-as Világok harca című rádiójátékát, melynek nagy része hírműsorként volt megszerkesztve, ezért nagyon sokan megijedtek. Olyan hiteles volt az előadás, hogy a hallgatók azt hitték, valóban megtámadták az embereket a marslakók.

A technika legkorábbi filmes alkalmazása az 1961-es The Connection (A kapcsolat) című filmben volt, melyben egy kezdő filmes szeretne dokumentumfilmet készíteni egy csapat heroinistáról. A kapcsolat bár nem volt nagy sikerű, filmtörténeti ugrópont volt nem csupán a found footage megteremtésével, de a cenzúra enyhítésével kapcsolatban is, és a drogfüggőkről szóló filmek terén is úttörő darabnak tekinthető.

Az első found footage horror a Cannibal Holocaust (1980) 1980-ból. A film az olasz filmművészet kannibál bummnak nevezett korszakában született meg, óriási sikere pedig visszatekintve érthető, de ma már sok kérdést felvet. Ahogyan az a The Blair Witch Projectnél is látni fogjuk, népszerűségén, illetve hírhedtségén rengeteget számított a körítés – vagyis a marketing és a PR. Mikor 1980. február 7-én először Milánóban bemutatták a filmet, az első fogadtatások pozitívak voltak. Miután Sergio Leone megnézte a filmet, írt egy levelet Ruggero Deodatónak, melyben kifejti, hogy szerinte a film második fele a realista filmművészet remekműve, sőt annyira reális, hogy bajba fog kerülni miatta az egész világon. Később be is vált a jóslata, ugyanis sokan tényleg elhitték, hogy meghaltak a színészek, és a rendezőt 10 napra börtönbe zárták gyilkosság miatt. Miután sikerült tisztáznia magát, természetesen szabadon engedték. Több országban is betiltották a filmet, Olaszországban még törvényt is hoztak ellene, így el kellett halasztani az amerikai bemutatót. Némely államban egészen 2005-ig nem oldották fel a tilalmat.

A börtönt a kivételes marketingnek is köszönhette: a színészekkel állítólag aláíratott egy szerződést, hogy tűnjenek el egy évre a nyilvánosság elől a bemutató után.

Bár azt kijelenthetjük, hogy a ’80-as évektől kezdve már visszatérően megjelenik a found footage technika a filmművészetben, és elkezdenek kialakulni a máig is jellemző témák (UFO-k, áldokumentumfilmek, paranormális tevékenységek, stb.), nem sok említésre méltó darabot találunk még köztük ebből az évtizedből. Az 1989-es U.F.O. Abduction (1989) a következő a sorban, amely tisztán found footage filmként készült el, és érdemes foglalkoznunk vele – nem csupán a film minősége miatt, hanem mert érdekes történettel is szolgál. A film elkészültét követően az alkotók megállapodtak egy forgalmazó céggel, és mindent át is adtak nekik, az eredeti kópiát is beleértve. Nem sokkal ezután azonban a cég épülete leégett, minden odaveszett, a cég pedig csődbement. Szerencsére léteztek már VHS másolatok is a filmről, így az Ufo Abduction nem tűnt el örökre. Egy ilyen másolatról valaki levágta a fő- és vége főcímet, és a különböző ufótársaságokban valódi felvételként keringett a film, mint az első valódi bizonyíték a földönkívüliek létezésére. Több, mint öt éven át ment ez így, mígnem 1994-ben a rendező, Dean Alioto lehetőséget kapott a sajtóban tisztázni a történteket. Ez is jól mutatja, hogy a film tökéletesen hozza mindazt, amit egy found footage filmtől elvárhatunk – nem érdemes kihagyni. 1998-ban, közel tíz évvel az eredeti film után elkészült a remake-je, ami az Abduction: Incident is Lake County / The McPherson Tape címet viseli.

1992. Halloween estéjén a BBC1 különleges adást tűzött műsorra, mely a Ghostwatch (1992) címet viselte. Egy önmagát alakító újságírónő, Sarah Green és stábja élő riportot közvetített egy kopogószellem által kísértett házból. A BBC stúdiójában Michael Parkinson volt a műsorvezető, és az adás – vagyis valójában áldokumentumfilm – alatt hívásokat fogadtak „álnézőktől”, akik maguk is beszámoltak otthonuk paranormális jelenségeiről. Az adást rengetegen nézték, és amikor elárulták, hogy mindaz, amit láttak, nem valós, óriási felháborodás volt a nézők körében, hiszen ők valódi riport- és dokumentumfilmnek hitték a műsort. A vita olyannyira elfajult, hogy a kormányzatnak is közbe kellett lépnie, és hatóságilag szólították fel a BBC-t a nyilvános bocsánatkérésre, a Ghostwatch, minden idők egyik legnagyobb hatású found footage stílusban elkészült művének sugárzását pedig egy évtizedre betiltották.

Ugyanebben az évben Belgiumban készült el egy szintén fontos film: a Man Bites Dog ((C’est arrivé près de chez vous)) (1992) (Veled is megtörténhet) mára klasszikussá vált horrorkomédia a found footage műfaj egyik gyöngyszeme, és a technika alkalmazásának egyik legkiválóbb példája. A Veled is megtörténhet története szerint egy dokumentumfilmes stáb egy sorozatgyilkost követ a mindennapjaiban, aminek a szülei meglátogatása éppúgy része, mint a kegyetlen gyilkosságok. A cselekmény előrehaladtával a fiatal férfiakból álló stáb lassanként egyre inkább bevonódik Benoît világába, és maguk is bűnrészessé válnak. A film jelentősége abban rejlik, hogy míg a korábban megjelent found footage jellegű filmek mind egy-egy állításról akarták meggyőzni a nézőt, és elhitetni vele, hogy amit látnak, valóban megtörtént. A Veled is megtörténhet formátuma bár egészen valósághű, a cselekmény annyira abszurd és fekete humorral átitatott, hogy a néző a dokumentumfilmes forma és a remekbeszabott, természetes színészi játék ellenére sem fog kételkedni afelől, hogy a történet csupán kitaláció. A műfaj sajátos szépségét adja, hogy hiába telt el három évtized, technikai szempontból a Veled is megtörténhet még ma is a found footage egyik iskolapéldája.

Még egy fontos film megelőzte a The Blair Witch Project, és a found footage világhírét, ez pedig az 1998-as The Last Broadcast (1998). A rekordalacsony költségvetéssel, mindössze 900 dollárból elkészült film ötvözi az áldokumentumfilmes és a klasszikus found footage technikákat. Cselekménye azt dolgozza fel, hogy egy filmes stáb az amerikai folklórban ismert jersey ördög után kutatott, azonban hármójuk közül csupán egyikük élte túl az esetet, amiért megvádolják a másik kettő ellen elkövetett gyilkossággal. Az áldokumentumfilm „házigazdája” a csoport felvételein keresztül igyekszik bizonyítani a férfi ártatlanságát.

A kronológiában végül elérkezünk az 1999-es The Blair Witch Projecthez, Eduardo Sánchez korszakalkotó művéhez, melyet e fórumon aligha szükséges mélyebben bemutatnunk. Óriási sikeréhez nem csupán a film máig időtálló varázsa járult hozzá, de a marketingszektor is csodájára jár a mai napig Sánchez filmjének körítésének. „A napjainkban divatos kifejezés, a vírusmarketing ugyanis itt az előtt ért el szenzációs eredményeket, hogy elterjedt lett volna az internet vagy léteztek volna olyan közösségi oldalak, mint a YouTube, a Twitter vagy a Facebook. A film promótálása során már elkezdték a “füllentést”, hiszen a két trailer egyikében nem is a filmből láthatunk képkockákat, hanem az áldokumentarista jelleg domborodik ki. A legnagyobb ötlet azonban kétségkívül a három színész, Heather, Joshua és Mike eltüntetése volt. Ha például valaki felnézett a film premierjét megelőzően az iMDB-re, akkor azt láthatta, hogy a színészek “eltűntek, vélhetően meghaltak”. Emellett Cannes-ban, a film bemutatójának helyszínen posztereket helyeztek el, amelyeken a három fiatal képe látható, mint eltűnt személy.

A film és a történet híre tehát futótűzként terjedt, az egyik legsikeresebb marketingkampánnyá varázsolva a BWP-t a filmes szakmában. Tökéletesen elültette az emberek fejében, hogy a színészek esetleg tényleg eltűntek, hiszen a legenda maga egy létező történet, nem új keletű, nem a film okán találták ki. Hogy morálisan mennyire korrekt három ember esetleges halálával eladni egy terméket, az már más kérdés. A vírusmarketinget azóta is számtalan esetben próbálták utánozni és lemásolni, de olyan sikeresen, ahogyan az Ideglelés tette, már soha nem láthatjuk viszont egy mű kapcsán sem.” A Cinegore korábban volt olyan szerencsés, hogy készíthettünk egy interjút a film atyjával, Eduardo Sánchezzel, amit ITT olvashattok.

Az aranykor

A The Blair Witch Project hihetetlen népszerűsége, és elképesztő anyagi haszna együtt gerjesztették a found footage filmek garmadájának megszületését. Ezek közül kezdetben rengeteg csupán az eredeti alapanyag gyenge másolása, vagy éppen parodizálása volt, de idővel kiforrottabb munkák is egyre nagyobb számban jelentek meg, melyek közül nem egy emlékezetes élményt tudott nyújtani a nézőnek, így elnyerte a kritikusok elismerését és az anyagi sikert is. A 2000-es, és 2010-es évekre a found footage révbe ért, és ez volt az ezzel a technikával készülő filmek aranykora.

A sort a 2002-es The Collingswood Story-val érdemes megnyitni, ami az egyik legelső példája a későbbiekben tárgyalt screenlife filmeknek. A paranormális eseményekkel gazdagon tűzdelt történetet a főszereplők webkameráin keresztül ismerjük meg – ma már ez szokványos, és ismert díszlet számunkra, de elismerésre érdemes, hogy a The Collingswood Story volt e merőben új technika egyik legelső úttörője.

Az évtizedet felölelte az August Underground trilógia az igencsak vitatott Fred Vogel rendezte három film. Ezek az exploitation horrorok azt az illúziót keltik, hogy a gyilkosságok valódiak, a tettesek kamerával rögzítik a tetteiket, és később ezek valamilyen módon kiszivárogtak. Így ál-snuff filmeket foglal magába ez a hármas, és elég erős felháborodást és borzalmat keltettek a maguk idejében.

A The Last Horror Movie (2003) (Az utolsó horrorfilm) című darabban a Veled is megtörténhethez hasonlóan egy sorozatgyilkost követ a cselekmény, áldokumentumfilmes stílusban bemutatva „munkásságát”. A simaszájú Max Parry amatőr filmes, és lefilmezte egyik gyilkosságát – majd „művét” becsempészi a saját maga által üzemeltetett videótéka filmjei közé, így elérve, hogy a gyanútlan áldozatok megnézzék azt. A film kezdetén slasher-hangulat fogja el a nézőt, de a The Last Horror Movie pszichológiai vonulata, realizmusa, szemérmetlen erőszakossága és gore-faktora azonban jóval magasabb polcra helyezik, még ha újat nem is sikerült alkotnia a műfajban.

Jelen ismertető-listánkban csak elvétve találkozhattok távol-keleti filmekkel. Rengeteg van belőlük a műfajban, de nem véletlen, hogy csak néhányuk ért el nemzetközi hírnevet. Egyikük a 2005-ös japán horror, a Noroi: The Curse (2005) címet viseli, és az egyik leghitelesebb darab a found footage filmek között. Története egy természetfeletti jelenségek után kutató riporter tragédiájához vezető utat járja végig, és a japán horrorokra jellemző, igen hatásos feszültségkeltő eszközökkel gyötri meg a néző lelkét.

A Behind the Mask: The Rise of Leslie Vernon (2006) bár mindenképpen helyet kell, hogy kapjon listánkon, nem elsősorban a found footage műfajnak fontos film. A gyilkost a középpontba helyező horror-komédia a slasher műfajba hozott üdítő változatosságot, ahogyan egy érdeklődő riporter segítségével bemutatja, hogyan készül a gyilkos „a nagy éjszakára”, hogyan kell felkészülnie minden lehetséges kimenetelre és mégis mi jár a fejében, mikor kioltja a könyörgő tinik életét. A film eredeti volt, szórakoztató, ráadásul még Robert Englund is szerepelt benne.

2007 a found footage aranykorának egyik legnagyobb éve volt. Három olyan film is megjelent ekkor, amelyek máig a műfaj toplistáinak vezetőiként foglalnak helyet, és már-már belépnek a klasszikus kategóriába is. Ezek voltak a Paranormal Activity (2007) (Parajelenségek), a [REC] (2007) című spanyol horror, és a The Poughkeepsie Tapes (2007). Külön érdekes számunkra, hogy e három film a found footage különböző alkategóriáit képviselik: míg a Paranormal Activity elsősorban fixen elhelyezett kamerákon rögzítette a démoni kísértés jeleit, a [REC]-ben egy tévés stáb küzdött egy karantén alá vont épületben a zombik ellen, a The Poughkeepsie Tapes pedig az áldokumentumfilmes formátumot választotta egy különösen kegyetlen sorozatgyilkos tetteinek bemutatására. Hatásosságukat jól mutatja, hogy a Paranormal Activity és a  [REC] is franchise-zá nőtte ki magát, bár kevésbé jól sikerült folytatásokkal.

A 2008-as Lake Mungo (2008) sokak szerint az egyik legjobb áldokumentarista found footage remek, ami valaha készült. Az ausztrál alkotók által, mindössze 30 ezer dollárból elkészült filmben nincsen CGI, jóformán semmilyen effektet nem használ, nem ijeszteget, mégis képes a borzongatásra, és ezzel a found footage horror valódi lényegét ragadja meg. Sajnos a film ismertsége elenyésző, pedig, ha érdekel a műfaj, kihagyhatatlan darab.

Éles a kontraszt az ugyanebben az évben debütált Cloverfield (2008) című filmmel, ami pedig minden idők legmagasabb költségvetésű found footage horrorfilmje, melynek rendezője J. J. Abrams volt. A végig követhető felvételek egy búcsúbulin kezdődnek, melyet egy, a városra támadó klasszikus japán szörny (kaijū) szakít félbe. A Cloverfield méltán tűnik ki társai közül, nem csupán a ráköltött pénzösszegek nagyságával, de aprólékosan megtervezett mivoltával és remek megvalósításával is rászolgál a figyelmünkre.

A Cloverfield is jól példázza a found footage előretörését, hiszen a 2000-es évek végére már „a nagy nevek” is foglalkozni kezdtek az ilyen stílusú filmekkel, meglátva bennük a lehetőséget. 2010-ben Eli Roth produceri gondozásában készült el a The Last Exorcism (2010) (Az utolsó ördögűzés) című film, melyben egy hitéből kiábrándult pap vállalja a szereplést egy dokumentumfilmben, hogy így valljon kuruzsló, és csaló mivoltáról. A film címe kissé félrevezető, nem az ördögűzés áll a középpontban, de azt leszögezhetjük, hogy a film nem csak Roth nevének köszönhette magas bevételeit – szemben a második résszel, amit nagy kár volt elkészíteni.

Három évvel a Lake Mungo sikerei után az ausztrálok ismét nagyot alkottak, és megszületett a The Tunnel (2011) (Az alagút) című film. Ebben az évben nem volt könnyű annak, aki found footage révén akart nevet szerezni magának, ugyanis ekkor jelent meg a Paranormal Activity harmadik része mellett az Apollo 18 (2011), a Trollhunter ((Trolljegeren)) (2010) (A trollvadász), valamint a szellemes-földöntúli jelenségekkel operáló filmek egyik (egyébként rémes…) példája, a Grave Encounters (2011) (Síri találkozások). Mindezek – az összességében ismertebb – címek között mégis a The Tunnel az, ami hiába, hogy teljes egészében közösségi finanszírozás útján jött létre, a leginkább megérdemli figyelmünket. A film ötvözi a profi tévés kamerák, a kézikamerák, a biztonsági kamerák felvételeit és a dokumentumfilmes stílust is a talált felvételekkel, hogy minél több szempontból ismerhessük meg a Sydney vízvezeték-rendszerében pórul járt stáb baljós történetét.

A V/H/S franchise 2012-ben startolt el, az első és mindez idáig egyetlen found footage antológiájaként. A V/H/S filmekben különböző rövidfilmek vannak egy kerettörténettel egybefűzve, melyek közül nem egyet neves írók és rendezők nevei fémjeleznek.

Ugyanennek az évnek emlékezetes alkotása a The Bay (2012), melynek története „egy kiszivárogtatott sztorit mutat be, amit mindeddig a nyilvánosságtól igyekezett elzárni az amerikai kormány. Eszerint 2009-ben, Maryland partjainál egy Chesapeake Bay nevű kisvárosban egy pusztító, agresszív fertőzés kezdte el szedni áldozatait. A kór eredete összefüggésben volt a környezetszennyezéssel, mivel a különféle ipari tevékenységek hatására olyan anyagok kerültek bele a vízbe, amelyeknek hatására egy genetikailag mutálódott parazita jött létre. Az élősködő kezdetben csak a halállományt és a vízben élő állatokat kezdte megtizedelni, azonban hamarosan újabb, nagyobb gazdatestek után nézett, ennek szerepét pedig a környéken élő emberek töltötték be. Ezt az eseménysort mutatja be a film több szemszögből is, TV-s anyagok, rendőrségi archívumból származó felvételek, civilek által készített felvételek formájában. A fő cselekményszálat egy fiatal riporternő által készített személyes beszámoló jelenti, amely keretet ad magának a történetnek.”

2013 és 2015 között a fentebb kifejtett nagy sikerű filmek hatására a filmipar elkezdte ontani magából a found footage horrorokat, így ezekből az évekből nehéz feladat csupán egy-egy emlékezetesebb darabot kiemelni, vagy legalábbis olyanokat, melyeket jó szívvel ajánlunk olvasóinknak.

A 2013-as The Slender Man a legenda feldolgozásának egyik példás darabja, és hiába, hogy sokkal kevésbé ismert, mint 2018-as (nem found footage) utóda (inkább távoli rokona), sok szempontból jobban működik. Az Afflicted (2013) (Vámpírtúra) friss, fiatalos lendülettel tárta elénk egy kalandvágyó srác vámpírrá változásának gyötrelmes történetét, ami sikeresen lépett ki az ekkorra már határozottan kialakult found footage klisék fogságából. A The Dyatlov Pass Incident (2013) (Halálhegy: A Dyatlov-rejtély) önmagában egy teljesen átlagos (vagy igen gyenge) B kategóriás found footage horror volt már a maga idejében is, különlegességét az adja, hogy igaz történetet dolgozott fel, és a Gyatlov-rejtély számos ismert tényét szem előtt tartva, meglehetős pontossággal tette azt – amivel rászolgált arra, hogy elnézzük filmes hibáit. Hasonló alapokon nyugodott a The Sacrament (2013) is, ami azonban sokkal több fikciós elemet felhasználva, de igényes formában szólt Jim Jones és a Népek Temploma híveinek tömeges öngyilkosságáról.

2014-ben elkészült az első magyar found footage horror is, mely nemzetközi figyelmet is képes volt elnyerni, és a kritikák terén is megállta a helyét: a Bodom (2014). Sajnos igazán ismertté nem vált, így az év népszerű filmjei megmaradtak amerikaiak: a Creep (2014) körüli hype talán némileg indokolatlan volt – az eredmény inkább volt megosztó még a found footage szerelmeseinek körében is -, ám a folytatás 2017-ben már sokkal jobban sikerült, mindenképpen érdemes tenni vele egy próbát. Az As Above So Below (2014) (Úgy fent, mint lent) az évtized egyik legjobb found footage horrorja. A párizsi katakombákban játszódó történet a klasszikus kalandtörténetekből inspirálódva remek alapot nyújt, amit a hiteles found footage technika remekül kiegészít.

Halloweeni történetet kapunk a The Houses October Built (2014)-ben, melyben főhőseink elhatározzák, hogy egy hét leforgása alatt körbejárják a leghíresebb kísértetházakat, mindezt pedig kézikameráik segítségével dokumentálják. Említésre érdemes még a Paranormal Activity stílusában, fix kamerákkal és áldokumentumfilmes elemek vegyítésével elkészült The Taking of Deborah Logan (2014) (Ördögűzés: Deborah Logan története). A hatalmas anyagi sikert generáló film meglepő érzékenységgel fordult a történet alapját képező Alzheimer-kór felé, és szinte teljes egészében kiküszöbölte a műfajra jellemző kézikamerás rángatást. Az Ördögűzés: Deborah Logan története szinte mindvégig tiszta képekkel operál, melyek remekül illenek hozzá. Végül nem mehetünk tovább a kronológiában szerkesztőségünk egyik nagy kedvence, a What We Do in the Shadows (2014) (Hétköznapi vámpírok) című új-zélandi horrorkomédia említése nélkül. A Taika Waititi nevével fémjelzett agymenés minőségét és sikerét jelzi, hogy azóta sorozat verziója is túl van már négy évadon.

2015-ben érkezett el ismét az idő arra, hogy egy ismert filmrendező is kipróbálja magát a found footage technikában: a The Visit (2015) (A látogatás) M. Night Shyamalan filmje, akit lehet szeretni, vagy nem szeretni. Filmjei rendre megosztóak, és ez nincs másképp ebben az esetben sem. A látogatás egy egyszerű történettel rendelkező, roppant szórakoztató film, amit nem kell túlságosan komolyan venni. Ugyanebben az évben látott napvilágot az egyik személyes kedvencem is, a The Atticus Institute (2015) (Múltbéli démonok) című áldokumentumfilm, ami a démoni megszállás egy olyan hitelesnek ható feldolgozása, ami ijesztegetés helyett sokkal inkább a tudományos thriller-hangulattal próbálja sokkolni a nézőt. A tisztán mockumentary stílusú filmek egyik legjobbja.

2016-tól fogva jócskán kisebb merítésből dolgozhatunk, ha az emlékezetes found footage-filmeket keressük, annál az egyszerű oknál fogva, hogy sokkal kevesebb készült belőlük.

A 2016-os Wekufe: The Origin of Evil ((Wekufe: El Origen Del Mal)) egy chilei horrorfilm, mely teljes ismeretlensége mellett is könnyedén elnyerheti az év legjobb found footage filmjének címét. A következő évben ez a szerep a Creep második részének tulajdonítható, de megemlíthetjük a Phoenix Forgotten (2017) című, Ridley Scott produceri közreműködésében készült darabot is. A történet egy húsz évvel korábbi incidensen alapszik, amikor 1997. márciusában többezer ember látott az arizonai Phoenix egén cikázó fényeket. A Phoenix Forgotten főszereplője az események alatt eltűnt testvérének felvételei alapján próbálja megfejteni a rejtélyt, melyet mindvégig videó dokumentál. További említésre érdemes egy francia darab, a Cold Ground (2017), ami azzal tudott kitűnni a tucatfilmek közül, hogy egész cselekményét a ’70-es évekbe helyezte, és a fényképezéssel is ezt a korszakot igyekeztek feleleveníteni.

2018-ban ismét egy ázsiai darab, a dél-koreai Gonjiam: Haunted Asylum (2018) vezette tekintetünket kelet felé. Mint sok más igazán sikeres found footage horror, a Gonjiam-nak is vannak bizonyos elemei, melyeket a valóságból merítették. A film egy elhagyatott elmegyógyintézetben játszódik, mely intézmény a valóságban is létezik Gyeonggi tartományban, melynek aktuális vezetése be is perelte a film producereit hírnévrontásért, de a bíróság igen gyorsan ejtette az ügyet. A forgatás egyébként máshol zajlott, remekül megalkotott díszletek között.

Bár máig is készülnek filmek found footage technikával – egy tavalyi remek, a tajvani Incantation ((Zhou)) (2022) szerkesztőségünk éves toplistáján is helyet kapott, de nagyon jó véleménnyel voltunk a The Medium (2022)-ról is – , azt kijelenthetjük, hogy az aranykor egyértelműen véget ért, a zsáneren belül a fókusz pedig egyre inkább eltolódik a screenlife filmek irányába. A szintén tavalyi, 2022-es megjelenésű Dashcam (2022) illetve Deadstream (2022) remek példák az átmenetre a klasszikus found footage és az újabb, streamingen, videochaten alapuló technika között.

Screenlife

Az elmúlt évtized során a technológia fejlődésével egyre természetesebb és ismertebb lett a közönség számára az amatőr felvételek világa. Ma már bárki készíthet saját videókat és tárhatja a világ elé – egyszerre élhetjük át a színész, a rendező, a producer és a vágó szerepét is akár. Ez részben elvette a found footage különlegességét az emberek szemében, azonban hatásosságából, realitásából nem veszített – csak átalakult. Kiküszöbölésre került a korábban oly jellemző „kamerarángatás”, ami talán a leginkább megosztóvá tette ezeket a filmeket, és az érdeklődés egyre inkább eltolódik a screenlife filmek felé, amit tovább erősítettek a különböző online video-chat alkalmazások megjelenése, illetve a streaming platformok, és az influenszer kultúra térnyerése.

Fentebb már említésre került, hogy a screenlife mint alműfaj első jeles képviselője a 2002-es The Collingswood Story volt. Ezt követően – a V/H/S (2012)-ben látható screenlife szegmensen kívül –  egy évtizedet is várnunk kellett egy valódi screenlife filmre, ez pedig a 2013-as The Den (2013) volt. Sokan a The Dent tekintik az első egész estés filmnek, amelyben a cselekményt mindvégig egy számítógép képernyőjét nézve követhetjük végig – aminek oka abban keresendő, hogy a 2011-es Megan is Missing (2011), a found footage egyik talán legfontosabb filmje teljesen függetlenként, félig-meddig amatőr körülmények között jött létre, és éveken keresztül kiadni sem tudták. A Megan is Missing ma már a műfaj klasszikusának számít, ami hiába, hogy egy brutális horror, sokan edukatív filmként tekintenek rá, és egyedülálló módon jótékony hatása volt arra, ahogyan a tinédzserek viszonyulnak az online térhez.

A screenlife-ról nem beszélhetünk Timur Bekmambetov orosz-kazah filmrendező-producer nevének említése nélkül, aki hírnevét a 2014-es Unfriended (2014) (Ismerős törlése) -nek köszönheti, ami az első igazán sikeres és népszerű screenlife horror volt. A körülbelül 1 millió dollárból készült film nyeresége egyhamar felkúszott 60 millió dollár fölé is, így nem csoda, hogy gyorsan döntöttek a folytatás elkészítéséről, és hogy rövid időn belül megjelentek a filmet másolni próbáló munkák is.

A második rész, az Unfriended: Dark Web (2018) 2018-ban került a mozikba, ami bár kisebb anyagi sikert hozott, de a történet kifejtését illetően még hatásosabb és félelmetesebb volt, mint elődje. Ugyanebben az évben jelent meg a Livescream (2018) is, ami kevésbé ismert, de a maga nemében igazán remek: már kifejezetten a streamingre koncentrálva elevenít meg különböző creepypastákat.

Az Unfriended franchise azonban csak az egyike Bekmambetov számos projektjének. Szintén 2018-ban közreműködött a Searching (2018) (Keresés) létrejöttében is, ami igazán népszerűvé tette a screenlife formátumot. Könnyen emészthető thrillerként az eddigi legsikeresebb film, ami ezzel a technikával készült – nem véletlenül vezetett a Universal és Bekmambetov szerződéséhez még további öt hasonló filmre, melyek közül az első, a Missing (2023) (Eltűnt) már meg is jelent. Szintén dolgozott a bár nem horror, de fontos screenlife fillmen, a Profile (2018) (Profil) című darabon, mely azt a jelenséget mutatta be, ahogyan az Iszlám Állam nyugat-európai nőket hálóz be az interneten.

A Covid-19 kitörésével, és a pandémiás helyzet miatt világszerte jelenlévő lezárások nagyban kedveztek a screenlife filmek gyarapodó népszerűségének. Képernyőfüggő generáció vagyunk, amit tovább mélyített a home office intézményesülése, az online ügyintézés elterjedése is. Ma már egyre kevesebb olyan dolog van, amit ne tudnánk megoldani otthonunk kényelméből, a képernyő előtt ülve. A járvány miatti lezárások alatt sok baráti társaság tartott online találkozókat (tapasztalatból mondom), és több ilyen témájú screenlife horror is készült. Ilyen volt például a Host (2020) is, ami csupán egyórás játékidőben is szépen domborított, ami a speciális effekteket illeti, többek között ennek köszönhetően nagy népszerűségre tett szert.

A found footage napjai talán már leáldoztak, de a screenlife lehet az a technika, ami sikeresen váltja fel. Biztos vagyok benne, hogy a 2020-as években el fog érkezni ezeknek a filmeknek is hasonló aranykora, mint amilyen egy évtizeddel ezelőtt a found footage-é volt, mert kiválóan alkalmas arra, hogy napjainkban, képernyőfüggő generációnk számára fontos témákra reflektáljon.

Blissenobiarella

Felhasznált források:

https://foundfootagecritic.com/

Alexandra Heller-Nicholas – Found ​Footage Horror Films: Fear and the Appearance of Reality

Adam Daniel – Affective ​Intensities and Evolving Horror Forms

Peter Turner – Found ​Footage Horror Films: A Cognitive Approach

https://bloody-disgusting.com/editorials/3727048/screenlife-horror-the-evolution-of-found-footage/