Az előző évtized fordulójának mindenképpen meghatározó műfajáról beszélünk, amikor a found footage-et emlegetjük. A tömeggyártás valamikor 2007-ben a Paranormal Activity kitörő sikerével indult el, a varázs pedig olyan 2015-2016 környékén csillapodott le egy kicsit. Azt persze túlzás lenne állítani, hogy már nem készülnek ilyen művek, de számuk azért jelentősen lecsökkent, így külön öröm, ha még egy-egy jó darabot elcsípünk. Az egész jelenségről és az FF-történelemről hamarosan egy átfogó cikket is olvashattok Blissenobiarella tollából. De most lássuk, hogy sikerült az egyik legjobban várt 2022-es FF-film, a Dashcam.

Talán nem meglepő, hogy ezt a filmet is a Blumhouse-nak köszönhetjük, amely Jason Blumnak köszönhetően az elmúlt negyed évszázad egyik legtermékenyebb, de leginkább megosztó horrorfilmes stúdiója. A Dashcam sem árult különösebben zsákbamacskát a film látványvilágával kapcsolatosan, hiszen egy dashcammel, vagyis autókra illeszthető fedélzeti kamerával követhetjük végig a film cselekményét. Ezt azért “szerencsére” gyakran felváltotta a kézikamera (azaz iPhone), máskülönben igen statikus nézőpontunk lenne a 70 perc játékidőről. Arra tehát nem készülhettünk fel, hogy mindig, minden képkockát be tudunk majd azonosítani és tisztában leszünk vele, hogy mi történik. De ez az FF-típusú filmeknél megszokott.

A film véleményezését mindenképpen a főszereplővel kezdeném, hiszen már a kollégák is úgy vezették fel számomra, hogy “minden idők legidegesítőbb főszereplője” Annie Hardy, az önjelölt szabadszájú rapper, aki a COVID-lezárások idején utazik el Angliába egy barátjához. Nehéz ez az idegesítő/utált jelző, hiszen mindenki számára más a zavaró, ezt pedig jelentősen meghatározza a film stílusa, cselekménye is. Erre mindig a legjobb példa Jack Gleeson, akinek színész pályafutását alighanem örökre meghatározza, hogy ő bizony a gyűlölt Joffrey Baratheon. A cél itt is csak az: utáld a szereplőt, kívánd a halálát.

A hasonlat persze extrém, ettől függetlenül a színészi tapasztalatokkal nem igazán rendelkező zeneíró és előadó, Annie Summer Hardy szerintem hozza azt, amit kell. Egy végig fárasztó, idegesítő, de legalább önazonosan viselkedő és könnyedén utálható főhősnő, aki még a végigrappelt stáblista alatt sem hazudtolja meg magát.

A Dashcam cselekménye sajnos sok szót nem érdemel. Hol zombiszerű szörnyek, hol kultisták, hol egyéb emberek üldözik Annie-t, aki a nézőkkel együtt nem is igazán érti, hogy mi történik. A vér fröcsög, a képernyőn legtöbbször nem tudjuk, mit is látunk, de legalább a rövid játékidő végére sem tudunk meg tulajdonképpen semmit és végül is nem is bánjuk…

Mivel a Dashcam 2020-ban, a COVID-lezárások idején készült, én amolyan reflektálásnak tekintem Rob Savage részéről a művet a káosszal teli életünkre. Amikor nem tudod, mi történik, miért történik és csak próbálod túlélni az egészet úgy, hogy közben önmagad maradsz, akkor talán a Dashcamet is kicsit jobban magadénak érzed. Szintén pozitívumként hat az igényes maszkmunka, illetve a speciális effektek, amely egy 30 millió forintból készülő filmnél óriási szó.

Nem mondom, hogy jó film, sőt kifejezetten gyenge. A film nagy részében nem igazán látod, mi történik, a helyszínek sokszor felismerhetetlenek, az időnként feltűnő chatablak kommentjei pedig igazság szerint semmit nem adnak hozzá a filmhez, maximum arra jók, hogy néha azokat olvasgasd a cselekmény követése helyett. De sok horror kapcsán kesereghetünk azon, mennyire tucatszerű, mennyire viszontláttuk már sokszor ugyanazokat a jeleneteket és mennyivel nem akar több lenni, mint társai – ez viszont itt egyszerűen nem igaz.

A Dashcam végig hozza az általam fentebb leírt érzést, amikor az embernek más nem maradt a tarsolyában, mint a megmagyarázhatatlanra megmagyarázhatatlan választ adni és kihozni a helyzetből a lehető legjobbat. Ha pluszpontot nem is érdemel a film emiatt, de legalább egyedien szar, egyedien katyvaszos, ami már egy kicsit kiemeli a tucathorrorok tengeréből.

Értékelés: 3/10

(Varin)