James és Em Foster egy all-inclusive tengerparti nyaralást élveznek La Tolqa szigetén, amikor egy halálos baleset feltárja az üdülőhely perverz szubkultúráját, a hedonista turizmust, a meggondolatlan erőszakot és a szürreális borzalmakat. Az író/rendező az ifjabbik Cronenberg, kell ennél több egy horror-rajongónak?

Lássuk szerkesztőségünk mennyire szerette Brandon Cronenberg aktuális alkotását!

eyescream: Brandon Cronenberg legújabb agymenésében ezúttal nem feltétlenül a papa biohorrorra építő örökségéből kanyarint le egy darabot, de eszmeiségében valahol mégiscsak fellelhető a faterra jellemző emberi psziché transzformációjának fókusza, természetesen morális kérdőjelekkel tarkítva.

A Horvátországban, és hazánkban forgatott kevésbé a látványra építő független film nem éppen magas költségvetése számomra egyáltalán nem hatott zavarónak, legalább kellően el tudtam merülni a gazdag turisták által uralt hedonista – sőt már-már nihilizmusba átcsapó – atmoszférájába, még ha a cselekmény nincs is túlzásba véve. Ruhátlan jelenetekkel és hallucinációs szekvenciákkal tűzdelt, leginkább az érzelmi befogadást megcélzó kétórás játékidejét azonban kissé túlzásnak érzem, pedig mint mondtam, nem volt vele különösebb bajom.

Egy szolid, csak helyenként véres horror helyett inkább a lassan nyomasztó, lélekre ható thriller kategóriába sorolnám, mert maga az alapötlet kísérlete (helló, Tökéletes trükk) nyilvánvalóan perverz módon szórakoztató, egyébként pedig illik a közelmúltban készült elitista környezetben helyezett ún. sznob-hajmeresztések sorába, lásd: The Hunt, Velvet Buzzsaw, Cure For Wellnes, Aki bújt, stb.

Az életunt, nekik minden-mindegy nyaralókat játszó karakterek sekélyessége békésen megfér a finom szimbolika és kedvelhető filmzene mellett, azonban ha kissé több pénz állt volna rendelkezésre, talán még ütősebbre sikerült volna. Határozottan nem rossz (köszi Alexander Skardsgard és Mia Goth), és ha esetleg később újra nézem, szerintem egy-két eddig észrevétlen finomság tutira fel fog tűnni benne, amit elsőre nem szúrtam ki. 7,5/10

Norka: Az ‘infinity pool’ jelentése a szótár szerint: feszített víztükrű medence – s ez általában panorámával együtt értendő. Jól hangzik, ugye? Ilyen helyeken semmi rossz nem történhet az emberrel… Megsúgom, hogy de, történik, különben nem írnánk róla. E filmben egy paradicsomi szigeten játszódó nyaralás válik szürreális rémálommá. Főhőseink először csak strandolgatnak meg vacsorázgatnak, miközben kedves, nyájas, szolgálatkész személyzet ugrándozik körülöttük. Aztán kettőt pislogunk és már unatkozó gazdagok játsszák kegyetlen játékaikat a helyiekkel s egymással, mindezt igen sajátos természeti, gazdasági és törvényi/büntetőjogi körülmények között.

Az előzetes tetszett, ezért bátorkodtam fejest ugrani a sztori mélyébe. Sajnos, úgy a felénél arcul loccsantott egy vödör hideg vízzel a szomorú felismerés, hogy bizony nincs új a nap alatt, láttam már hasonlókat (ha a tengerparton játszódó szörnyűségeket vesszük alapul, akkor kapásból az Old jutott eszembe, ha pedig gazdagék ámokfutásait, akkor a Aki bújt és a The Hunt). Az alkotás hangulata, képi világa és a színészi játék némileg javítanak a dolgokon, de a cselekmény így is idő előtt ellaposodik, vontatottá válik. 5/10

afiaf: Elkerülhetetlen az összehasonlítás, ha pont ugyanabban a bizniszben utazol, mint az édesapád, ez az állítás pedig hatványozottan igaz a szórakoztatóiparra. Biztos vagyok benne, hogy Brandon Cronenberg hócipője már tele van azokkal a kritikákkal, amelyek a testhorror alműfajának koronázatlan királyához hasonlítják munkásságát, de hát David Cronenberg hatása kedvenc zsánerünkön megkérdőjelezhetetlen. Egyébként Brandon nyilván rendezhetne romantikus-vígjátékokat, nagy eséllyel akkor is megkapná, hogy bezzeg apuka korai alkotásai mennyivel karakteresebbek az ő munkáinál. Az pedig egyáltalán nem segít, hogy pont ugyanazon az ösvényen próbál meg haladni, mint a fater, és a harmadik egészestés rendezése után egyértelműen kijelenthető, hogy jóval szerényebben.

Pályája eleje óta lelkesen követem a munkásságát, az Antiviral (2012) felejthető összképét még elintéztem egy kézlegyintéssel, hiszen még is csak debütáló darab volt, a Possessor (2020) pedig a hibái ellenére egészen érdekesre sikeredett. Aktuális kritikám tárgyáról előzetesen kifejezetten jó hírek érkeztek, a szereplőgárda (Alexander Skarsgard, Mia Goth), a szinopszis, és még a felemás hangulatot sugárzó trailer is növelte a kíváncsiságomat, nem véletlenül neveztem az Infinity Pool-t 2023 egyik legjobban várt horrorfilmjének szerkesztőségünk éves beharangozójában. Ennél nagyobb csalódás nem is érhetett volna.

James és Em Foster egy all-inclusive tengerparti nyaralást élveznek La Tolqa szigetén, amikor egy halálos baleset feltárja az üdülőhely perverz szubkultúráját, a hedonista turizmust, a meggondolatlan erőszakot és a szürreális borzalmakat. Zárójelben jegyzem meg, hogy ez egy David Cronenberg film összefoglalója is simán lehetne:) A felütés kifejezetten érdekes, az első félóra rendesen berántja a nézőt, de a kezdeti lelkesedésem szépen lassan eltűnt. Elvesztettem a fonalat, hogy merre tart a sztori, de nem azért, mert olyan komplex, pont ellenkezőleg. Az ígéretes alapötletben rengeteg potenciált láttam, sajnos ezek közül a közel kétórás végeredmény szinte semmit sem aknázott ki.

Azt nem lehet elvitatni, hogy a családi chekclist-en sikeresen végigment Brandon: meztelenkedés pipa, explicit erőszak pipa, groteszk jelenetek pipa, de itt nagyjából meg is állt a tudomány. Azon túllépve, hogy ezekből is kevés van, a zöme sajnos teljesen indokolatlan, céltalan és súlytalan. A főszereplő pároson is látszik, hogy nem igazán találják a helyüket az események sodrásában, így számomra az Infinity Pool nem több, mint egy bő lére eresztett blöff. Édesapja sem villantott túlzottan nagyot a pár hónappal ezelőtt érkezett aktuális munkájával, de egyrészt ő már simán megengedheti ezt magának, másrészt a Crimes of the Future még így is lazán kenterbe veri a fia harmadik filmjét. 4,5/10