Az őszi megjelenéseknek köszönhetően a Serial Chillers rovat bővelkedik a feldolgozandó alapanyagokban: a Monster: The Jeffrey Dahmer Story megjelenése (melynek már második évadát várhatjuk, és találgathatunk, ki lesz az „alanya”) a horror-, a Szent Pók mozikba kerülése a krimirajongóknak kedvezett, de ezek mellett a drámai vonalon is üdvözölhetünk egy sorozatgyilkosságot feldolgozó új művet a Netflix kínálatában. A másik nővér című produkció Charles Cullen tetteiről szól, akiről már röviden, de volt szó egy korábbi cikkünkben. A filmnek köszönhetően rengetegen fogják most megismerni a nevét, azonban A másik nővér nem mutatja be a teljes igazságot a férfival kapcsolatban, ezért most „teljes értékűen” is foglalkozunk történetével, mert ahogyan azt e rovat olvasói már jól tudják: a valóság mindig érdekesebb, mint a fikció.

Gyermekkora

Charles Edmund Cullen 1960. február 22.-én született a New Jersey állambeli West Orange-ben egy ír felmenőkkel bíró családban. A hívő katolikus, munkásosztálybeli szülőknek ő volt a nyolcadik, igen későn érkező gyermeke. A család egyáltalán nem engedhette meg magának anyagilag egy újabb utód felnevelését – ő maga felnőttként „hibaként” hivatkozott saját születésére -, ezen pedig még tovább rontott, hogy a kis Charles alig 7 hónapos korában az apa elhunyt. Az addig háztartásbeli asszonyra hárult a család fenntartása, ami nagyon nehéz feladat lehetett. Bár Charles nővérei és két bátyja már felnőtt emberek voltak ekkor, legtöbbjük szintén anyagi támogatásra szorult. Zűrös életet élő emberek voltak, többen drogfüggők, a lányok pedig felváltva költöztek ki- és be a szülői házból, attól függően, hogy épp melyikük esett teherbe. Ilyenkor persze az aktuális „lovagot” is hozták magukkal, így álló nap sötét alakok tanyáztak a házban, akik között több is akadt, aki a kisgyermek Charles-szal gonoszan viselkedett.

Charles gyerekkora borzalmas volt. Bár édesanyja minden tőle telhetőt megtett érte, a teljes elhanyagolást és izolációt csak azok a momentumok törték meg, melyekben bántalmazták – szóban és tettekben egyaránt. Megdöbbentő, hogy a már gyermekként is depresszióban szenvedő Charles Cullen mindössze 9 éves volt, amikor első alkalommal eljutott az öngyilkossági kísérlet végrehajtásáig, melyet élete során számos másik követ majd. A fiú roppantmód érdeklődött a különböző tudományok iránt, ezért volt egy gyerekeknek való kémiai készlete otthon. Ennek összetevőinek összekeverésével és gyors elfogyasztásával akart véget vetni saját életének, azonban csak nagyon beteg lett tőlük. Egy másik említésre méltó emlék a kémiakészlethez kapcsolódóan: egyik nővérének különösen rosszindulatú fiúját még korábban megpróbálta megmérgezni, bosszúképpen, amiért az bántotta.

Életének következő fontos fordulata idején végzős gimnazista volt. Édesanyja egy tragikus autóbalesetben életét vesztette, a kórház eljárása pedig, amellyel az ügyet kezelte, egy életre nyomot hagyott Charles Cullen lelkében. A kórházból telefonáltak neki, hogy anyja balesetet szenvedett, így ő odasietett, és csak a kórházban tudatták vele, hogy anyja a helyszínen szörnyethalt, így be sem került, hanem egyből elszállították. Cullen a megdöbbentő hírek hallatán úgy érezte, hogy átverték, és ez megpecsételte viszonyát az egészégügyi intézményekhez – vélhetően ez a hatás vezette arra, hogy későbbi áldozataival kórházi körülmények között végzett.

A tengerészetnél

Anyja elvesztését követően Charles depressziója tovább súlyosbodott, és úgy érezte, az egyetlen személy nélkül, akihez igazán kötődött valaha is, nincs értelme az életének. Újabb öngyilkossági kísérletét követően kórházba került, ahol pszichiátriai kezelést is kapott, azonban nem sok eredménnyel. A fiatal férfi nem fejezte be a középiskolát, és nem tudván, hogy mit kezdjen magával, csatlakozott a tengerészethez. Elektronikai műszerészként szolgált a USS Woodrow Wilson nevű rakétahordozó tengeralattjárón, amely nukleáris fegyverekkel is fel volt szerelve.

Cullen nem érezte jól magát a tengerészet kötelékében sem. Komolyan inni kezdett, és az alkohol vált az egyetlen barátjává. Társai folyamatos célpontjává vált, kiközösítették, és mindezek hatására odáig jutott, hogy újabb öngyilkossági kísérletet követett el. Tudta, hogy nem akar sokáig itt maradni, és bár igen fontos munkát végzett a nukleáris fegyverek felügyeletével, más szakma iránt kezdett érdeklődni, és hamarosan megszületett benne az elhatározás, hogy egészségügyi pályára lépjen. Nem sokkal ezután történt egy aggasztó eset, amit társai jelentettek is a feletteseknek: Cullenre úgy találtak rá, hogy komplett sebészi ruhatárba (maszk, kesztyű, köpeny, stb.) beöltözve ült, kezével a rakétairányító pult felett.

Cullen, a nővér

1984-et írtunk, amikor Charles Cullen beíratkozott a nővérképzésre. a montclaire-i Mountainside Hospital School of Nursing nevű intézményben – ami ugyanabban a kórházban működött, ahol édesanyját is elveszítette. Az osztályban egyedüli férfiként készült új hivatásának betöltésére, és ez, valamint kiváló teljesítménye szinte rögtön az osztályelnöki székbe repítette. Bár csak szimbolikus volt vezető szerepe, jól jelezte az „új Charlie” megérkeztét. Hat évvel anyja halála utáni mély depresszióját követően ő lett a kórház üdvöskéje, különlegességét pedig nap mint nap éreztették vele. Egy ideig úgy látszott, erre volt szüksége a boldogsághoz.

A tandíjat saját keresetéből fizette, amit különböző gyorséttermi munkák révén szerzett. Egyszerre több helyen is végzett munkát, lehetett az fánkos vagy burgeres hely, Cullen nem volt válogatós. Keményen dolgozott és igyekezett a legjobbat nyújtani, csak úgy, mint az iskolában – a hosszú műszakok pedig jól felkészítették a későbbi nővéri munka nehézségeire is. Az egyik gyorsétterem menedzserén – vagyis gyakorlatilag a felettesén -, már első pillantásra megakadt a szeme. Adrianna Baum egészen más volt, mint azok a nők, akikkel addig valaha találkozott.
Adrianna, aki frissdiplomásként a diákhitelét fizette vissza gyorséttermi munkája révén, gyönyörű volt, ambíciózus és nagyon okos. Cullen minden adandó alkalmat kihasznált, hogy flörtölhessen vele. A lány kezdetben meglepődött, hogy a tágra nyílt szemekkel a világra rácsodálkozó, csendes fiú a felszín alatt mennyire magabiztos ember. Cullen valódi megszállottsággal játszotta a tökéletes udvarlót – apró ajándékokkal halmozta el Adriannát, és mindent megtett, amit akár csak megemlített új barátnője. Adott egy huszonéves srác, aki amellett, hogy kiválóan teljesít az iskolában, három munkahelye van, és még így is jut ideje a barátnőjére – Adrianna tudta, hogy megfogta az isten lábát vele, így beadta a derekát, és hamarosan egy pár lettek. Minden szabadidejüket együtt töltötték, és alig hat hónappal az első randevú után már eljegyezték egymást, amit hamarosan az esküvő is követett, egy héttel azután, hogy Charles kézhez kapta bizonyítványát. Nászútjukat a Niagara-vízesésnél töltötték, de egy nappal korábban kellett hazautazniuk a tervezettnél, hogy Charles munkába állhasson a Saint Barnabas Medical Center égési osztályán. A kórház nem ragaszkodott a kezdődátumhoz, de Cullen igen. Adrianna sem bánta a dolgot, imponált neki újdonsült férje kötelességtudata, és úgy érezte, a jövő vörös szőnyegként terül ki előtte Charles oldalán.

Saint Barnabas

Az egészségügyi dolgozókat a legtöbb társadalomban különleges tisztelet övezi: amikor kórházba kerülünk, életünket tökéletesen idegen emberek kezébe helyezzük, mégis bízunk bennük. Amikor egy nővér bejön a kórterembe, és utasításokat ad a pácienseknek, nem kérdőjelezzük meg, hanem bízunk szakértelmében. Tudjuk, hogy esküt tettek egészségünk védelmére, és ez az általános bizalom elengedhetetlen a rendszer működéséhez. Sajnos éppen ez az, amit – más fekete angyalokkal egyetemben – Cullen megingatott.

A Saint Barnabasban az égési osztályon alkalmazták, ami minden kórházban talán a legszörnyűbb hely, amit csak el tudunk képzelni. Az ide kerülő harmad- és negyedfokú égési sérültek elképzelhetetlen kínokat állnak ki, és legtöbbjük nem is éli túl. Egy ilyen osztályon a  személyzet is nagyobb kihívásoknak van kitéve… annyit bizonyosan kijelenthetünk, hogy nem általános, hogy egy frissen végzett nővért alkalmazzanak egy ilyen helyen, hiszen az égési pörkök eltávolítása, az amputációk, és folyamatos szenvedés látványa egykönnyen pályaelhagyóvá teheti e fiatalembereket. Mindezt tetézi, hogy történetünk a ’80-as években játszódik, amikor a morfiumon kívül mást nem is tudtak adni a szenvedőknek. A fájdalom sokszor annyira elviselhetetlen, hogy a nővéreknek megesett a szívük rajtuk, és egyre több és több morfiumot adagoltak egyes betegnek. Bizonyára előfordultak túladagolások, de az égési osztályon az emberek sorsa szó szerint a bőrükbe égett… kellő tapasztalattal az őket ellátó személyzet már első pillantásra olvasni tudott ezeknek a csupaszra égett, nemtelen, kortalan szerencsételeneknek a bőréről. Tudták, ki az, akinek van esélye, és ki az, akinek csak meg kell könnyíteniük az utolsó napjait.

A Saint Barnabas égési osztályán a betegek körülbelül egyharmada volt gyerek, és Charlie a velük való törődést szerette a legjobban munkája során. Élvezte, hogy hasznos, hogy szükség van rá, és a gondoskodást másokról. Még azt is szerette, hogy az éjszakai műszakban egyedül lehetett az osztályon, és szívesen vállalta az ezzel járó kihívásokat.

Időközben feleségével, Adriannával megvásároltak egy földszintes, nem túl jó állapotú házat, egy nem túl jó környéken a pennsylvaniai Philipsburgben. De őket csak az érdekelte, hogy végre megteremthetik a saját otthonukat. Adrianna új munkát kapott, a végzettségének megfelelőt. Nappal dolgozott, míg férje éjszaka, és ez a változás egyre elszigeteltebbé tette őt. Azonban Charles viselkedése is megváltozott, ami sokkal jobban zavarta. Korábban a férfi egyenesen és nyíltan beszélt múltbéli problémáiról, a depresszióról és az alkoholizmusról, amit ő Charles kiváló önismereteként és érett gondolkodásaként értékelt. Adrianna azonban nem tudta, hogy a férfi ismét inni kezdett, hiszen sosem látta őt itallal a kezében; csupán azt érzékelte, hogy érzelmi életük sivárrá vált. Valójában Cullen a ház alagsorában, a kazán mellett töltötte idejének nagy részét – az ide vezető ajtót lelakatolta, így csak neki volt bejárása -, szinte teljes sötétségben, egyetlen társaságaként az alkohollal. Ez volt az egyetlen szokása, amit megtartott a tengerészeti időkből: csak azért ivott, hogy részeg legyen.

1988. februárjában derült ki, hogy Adrianna gyereket vár. Charles ahelyett, hogy izgatottan várta volna, hogy apává váljon, egyre hűvösebben viselkedett feleségével szemben, és ez a helyzet nem javult akkor sem, amikor kislányuk a világra jött. A férfira mindig is jellemző volt, hogy az életében történő újdonságokra eltúlzott lelkesedéssel reagáljon, majd az idővel elhalványuljon. Mindenhez így viszonyult, a munkahelyekhez, a házukhoz és az örökbefogadott kiskutyájukhoz éppúgy, mint első gyermekéhez. Kezdetben minden figyelmét a babára fordította, azonban hamarosan „ráunt” a dologra. Kutyájuknak is nyoma veszett. Feleségének úgy magyarázta a dolgot, hogy a kutya elszaladt, amikor kiment vele sétálni a baba délutáni alvásideje alatt. Adrianna teljesen kiborult, amiért férje egyedül hagyta a kislányt, de Charles igyekezett megnyugtatni, hogy a gyerek mindvégig aludt. Nem javított a helyzeten, ugyanis ekkor már a nő egy ideje gyanakodott arra, hogy férje megfázás elleni gyógyszereket ad a babának, hogy elaltassa. Többször is szembesítette Charlest a gyanújával, de az mindig következetesen tagadott. A későbbiekben kötötte csak össze a pontokat az asszony, amikor a szomszéd kutyáját is megmérgezték, hogy férje hibái egyáltalán nem olyan ártatlanok, mint azt valaha hitte.

Házasságuk egyre jobban kihűlt, így Adrianna még inkább karrierjére kezdett koncentrálni. Úgy érezte, hogy a férfi, akihez feleségül ment, talán már nem is létezik. Szörnyű hangulat uralkodott otthon, és ez a mindkét fél számára roppant stresszes időszak volt az, amikor Charles Cullen elkövette az első gyilkosságát.

A gyilkosságok elkezdődnek

Bár maga Cullen sosem beszélt nyíltan gyilkosságainak valódi indítékairól, esetében is megfigyelhető az, ami sok más sorozatgyilkosnál is, hogy akkor vetemednek gyilkosságra a legnagyobb valószínűséggel, amikor magánéleti- és mentális problémáik eluralkodnak az életükön. Charlesból minden bizonnyal nagy sebességgel tönkre menő házassága, és a súlyosbodó alkoholizmus váltotta ki azt, hogy ilyen kétségbeesett és bizarr módon igyekezzék visszanyerni „hatalmát”, valamiféle irányítást az életében. A sorozatgyilkosságok gyakran szólnak a mások felett gyakorolt hatalomról, melytől a gyilkos magabiztosabbnak érezheti magát az élete más területein.

Charles Cullen ahogyan a későbbiekben valamennyi gyilkosságát, az elsőt is munkahelyén, a kórházban követte el. 1988. június 11.-én egy John W. Yengo nevű nyugdíjas bíró allergiás reakciója miatt került be a St. Barnabasba, Cullen pedig infúziójába lidokaint helyezett, ami megölte a férfit. Cullen míg végignézte áldozata agonizálását, olyasmit érzett, amit korábban soha: valamilyen furcsa, újfajta erő járta át az egész testét.

A kórház számára valóságos sokk volt Mr. Yengo elveszítése, hiszen teljes felépülést jósoltak neki. A következő években megszaporodtak a hasonló váratlan és hirtelen halálesetek az intézményben. Voltak természetesen olyanok is, akiknél nem vizsgálódtak különösebben az okokat keresve – a nagyon idős, vagy súlyos betegségekkel küzdőknél -, de akadtak valóban szinte felfoghatatlan esetek is. Éppen ezért bizonyos esetekben toxikológiai vizsgálatot irányoztak elő, hogy fényt derítsenek rá, mi történhetett a pácienssel. Ekkor fedezték fel, hogy a halálokok nagyon hasonlóak: a vizsgált betegeknél inzulint tudtak kimutatni a szervezetben, ami egy arra nem rászoruló embernek halálos mérget jelent.

Charles Cullen később azt vallotta, hogy a St. Barnabasban töltött 4 éve alatt összesen tizenegy emberrel végzett, de a bizonyítható esetek száma ennél kevesebb. A kórház vezetősége mégiscsak gyanakodni kezdett, az egyik nővér ugyanis a raktárban felfedezte, hogy az infúziós tasakok meg lettek bolygatva, annyira tele volt egyik-másik, hogy egyértelműnek tűnt, hogy valamit beléjük töltöttek. Ugyanerre a következtetésre jutottak az egyik beteg kapcsán is, aki az infúziótól lett rosszul. Amikor stabilizálták a vércukor-szintjét, és újraindították az infúziót, ismét, szinte egy pillanat alatt leesett a vércukra. Szerencsére a kezelésében résztvevők felfedezték az összefüggést, és nem folytatták a folyamatot. A tasakokat bevizsgáltatták, és nagy mennyiségű – bőven halálos mértékű – inzulint találtak bennük, és mikroszkopikus méretű tűnyomok árulkodtak arról, hogyan juttatták azt a tasakokba. Ekkor azonban még nem volt kit gyanúsítaniuk a tettel.

Módszeresen nyomoztak, és zárták ki sorra a kórházban tartózkodó betegeket, és az ő látogatóikat, mígnem arra a következtetésre jutottak, hogy az egészségügyi személyzet köreiben kell keresniük az elkövetőt. A jelenléti íveket és a beosztásokat összevetették azokkal az időpontokkal, amikor valamilyen megmagyarázhatatlan, hirtelen rosszullét vagy haláleset történt, és rájöttek, hogy ugyanaz a három nővér volt jelent valamennyinél. Egyikük volt Charles Cullen, egyúttal az egyetlen közülük, aki a kikérdezése során nem volt együttműködő, mi több, egyenesen agresszív volt a viselkedése, és még az is elhagyta a száját, hogy „nem tudnak bizonyítani semmit”.

Valóban nem tudtak. Egyetlen kiút gyanánt biztonsági kamerákat szereltek fel a raktárban, de sosem kapták rajta, a következő év elején pedig Charles Cullen felmondott náluk. Távozásával a rejtélyes inzulinmérgezések is megszűntek a kórházban, ami igazolta a feltevést, hogy ő volt a felelős ezeknek az embereknek a haláláért. A kórház vezetősége jelezte gyanúját a hatóságok felé, de azok – mivel nem álltak rendelkezésre olyan bizonyítékok, amelyek egyértelműen Cullenre utaltak volna – nem kezdtek nyomozásba.

Következő munkahelye a philipsburgi Warren Hospital volt, ahol 1992. februárjában kezdett el dolgozni. Mint már említettük, Cullen imádta az újdonságokat, így az új munkahely sokat javított addigi depressziós hangulatán, és ez még haldokló házasságára is jó hatással volt. Hamarosan megszületett a második kislány is a családban, de ekkorra már minden újra a régi kerékvágás szerint meg: Charles bántalmazó módon viselkedett feleségével és gyermekeivel is. Főként pszichológiai terrorban tartotta őket, de fizikai épségüket is veszélybe sodorta például azzal, hogy télen lekapcsolta a házban a fűtést, míg ő megszokott helyén, a kazán mellett berúgott. Két yorkshire terrierjüket is rendszeresen kínozta, például úgy, hogy szemeteszsákokba csomagolta őket. Alkoholizmusa sosem látott mértéket öltött. Felesége látta, mi zajlik le benne, és hogy a férfi képtelen kilépni a depresszió és az alkoholizmus ördögi köréből, Charles azonban semmilyen segítséget nem volt hajlandó elfogadni.

1993. novemberében az asszony végül családon belüli erőszakra hivatkozva feljelentést tett Cullen ellen, és beadta a válási keresetet, amit a férfi előtt titokban tartott. A probléma az volt, hogy Adrianna ekkor már elő volt jegyezve epehólyag-műtétre abban a kórházban, ahol férje is dolgozott. Éppen emiatt távolságtartási végzést is kért a férje ellen, ezutóbbit azonban elutasította a bíróság. Rettegett ettől a naptól: szerette volna, ha férje nem rendelkezhet a nevében semmiről, míg ő nincs eszméleténél, de azt is kimondta, hogy ha Charlie aznap műszakban lesz, „történhet vele valami”. Biztonsági óvintézkedésként megkérte az apját, hogy kísérje el, legyen mindvégig mellette, és ne engedjen be hozzá egyetlen látogatót sem, különösen a férjét ne.

Cullennek a kórházban kézbesítették a válási iratokat, kollégái szeme láttára. Nagyon megalázó helyzet volt ez számára, és hamarosan még lejjebb kezdett csúszni a lejtőn. Újabb öngyilkossági kísérletét követően pár napot pszichiátriai osztályon töltött, majd amikor kiengedték, egy philipsburgi lakásba költözött. Állítása szerint ott akarta hagyni az egész egészségügyet is, de a bíróság által elrendelt gyerektartás fizetési kötelezettsége miatt nem tehette meg.

Gyors egymásutánban három idős nőt gyilkolt meg a Warren Hospitalban egy digoxin nevű szívgyógyszer túladagolásával. Egyik áldozata, akit sikerült megmenteni, emlékezett rá, hogy egy férfi ápoló osont be a szobájába, és adta be neki az injekciót, míg ő félálomban volt. Sajnos nem hittek neki.

Átmeneti állapot

1993. márciusában Cullen észrevétlenül betört egy kolléganőjének otthonába, de később lebuktatta magát azzal, hogy elkezdte telefonon zaklatni és követni a nőt mindenhová. A nő panaszt tett rá, Cullen pedig ekkor beismerte a betörést is, amiért letartóztatták és egy év próbaidőre bocsátották. Másnap újabb öngyilkossági kísérletet követett el, amit ebben az évben még további kettő követett, hiába töltött közben hónapokat pszichiátriai kezelés alatt.

1993. decemberében ismét új munkahelyet talált, miután ismét kezdte forrónak érezni a talajt, amiért kihallgatták utolsó áldozata halálának ügyében. Bár Cullen őt is digoxinnal adagolta túl, átment a poligráfos vizsgálaton, a laborvizsgálatok során pedig a digoxint nem keresték, így nem bukott le vele. A kórház bár nagyon erősen gyanította, hogy Cullen a felelős az idős asszony haláláért, nem akartak nagyszabású nyomozást, mert az rontotta volna az intézmény renoméját, így Cullent ürügyekre hivatkozva kirúgták. A következő év elején már a Hunterdon Medical Centerben kezdett dolgozni, az intenzív osztályon.

Nyugodtabb időszak kezdődött az életében. Bár későbbi, 2003-as letartóztásának idején az ekkor keletkezett kórházi iratokat már megsemmisítették, így bizonyítást nem nyert, Cullen állítja, hogy két éven át senkit nem ölt meg. A válást véglegesítették, és a lányok felügyeleti jogát Adrianna nyerte el, míg Charles láthatást kapott. Ebben a békés időben a karrierjére koncentrált: 1994-ben megszerezte az engedélyt arra, hogy Pennsylvania államban is dolgozhasson, és még egy díjat is kapott kemény munkájáért, amit munkatársai szavaztak meg neki.

Magányos sem volt, egy kolléganőjének udvarolt, akinek volt férje és három gyermeke, ám boldogtalan volt a házassága. A nővel kilenc hónapon át találkozgattak, de az végül szakított Cullennel és visszatért a férjéhez. Ekkor kezdett Charles Cullen újra gyilkolni, és körülbelül fél év alatt öt páciensnél is túladagolta a digoxint. A gyógyszerekhez való hozzáférése azonban nem maradt nyom nélkül, és felettese figyelmeztette, hogy ha még egy alkalommal olyan gyógyszert adminisztrál az egyes betegeknek, amelyek nincsenek felírva számukra, ki fogják rúgni. Charles erre maga mondott fel, és távozott a Morris Memorial Hospital állományába.

Újabb gyilkosságok

Itt még egy évig sem húzta, és 1997. augusztusában rossz teljesítménye miatt kirúgták. Jól mutatja, mennyire rossz állapotban volt ekkor, hogy már nem is keresett másik állást, és hat hónapig munkanélküli maradt, mialatt a gyerektartást sem fizette volt feleségének. Októberben jelentkezett egy kórházban, és pszichiátriai kezelést kért, amit azonban rövid idő után otthagyott. Nem tudtak segíteni rajta. Akkori szomszédjai olyan történeteket meséltek róla, melyek szerint a férfi gyakran kiabált, folyamatosan magában beszélt, éjszaka az utcán kergette a kóbormacskákat, és pofákat vágott, amikor azt hitte, senki nem nézi.

A féléves munkanélküliség nagyon komoly anyagi nyomást jelentett Cullen számára. 1998. májusában magáncsődöt jelentett be. Ekkor adósságai mintegy 67.000 $-t tettek ki, így mihamarabb új állásra volt szüksége. Ekkorra azonban ha hivatalos papírjain nem is szerepelt semmilyen felelősség az általa meggyilkolt emberek halálával kapcsolatban, a New Jersey-i intézmények legtöbbjében már megelőzte őt a „hírneve”, így egyre nehezebben jutott munkához. Ekkor vált hasznossá pennsylvaniai engedélye, hiszen az államhatár igen közel esett lakhelyéhez, így nyugodt szívvel kereshetett magának új helyet egy másik államban, ahol előmenetele még fehér volt, akár a szűz hó.

A Liberty Nursing and Rehabilitation Center csupán pár hónappal később vált meg tőle, miután botrány tört ki az osztályon: Cullen fecskendőkkel a kezében lépett be egy páciens szobájába, és dulakodás tört ki köztük, ami a beteg karjának eltörésével végződött (ám sikeresen megvédte magát a nem kívánt injekciótól). Alig egy hónap múlva már az Elston Hospital bérjegyzékében találkozhatunk a nevével, és egy újabb hónap elteltével felfedezik egy hirtelen és váratlanul elhunyt betegük vizsgálatakor, hogy halálos mennyiségű digoxin található a vérében – ezúttal azonban semmi nem mutatott Cullen bűnösségére. Mivel ez az állás csak részmunkaidős volt, Charles tovább keresgélt, és 1998. decemberében éjszakás nővér lett a Lehigh Valley Hospital égési osztályán.

Ekkoriban az egész Egyesült Államokban óriási nővérhiány volt, és ez kapóra jött Cullennek, aki így különösebb vizsgálatok, vagy akár egy felvételi elbeszélgetés nélkül kerülhetett be újabb és újabb munkahelyekre. A kórházaknak olyan elkeseredetten nagy szükségük volt a segítségre, hogy nem foglalkozhattak a jelentkezők mentális egészségével, vagy korábbi munkahelyi problémáikkal. Nem volt kiből válogatni, a dolgos kezekre viszont mindennél nagyobb szükség volt.

A Lehigh valley-i tartózkodása alatt egy beteggel végzett, egyet pedig megpróbált meggyilkolni, de nem járt sikerrel. Itt sem vonták felelősségre semmilyen formában, így 1999-ben a St. Luke’s Hospital kardiológiai osztályára igazolt át, ahol a következő három év alatt további hét alkalommal próbált meg gyilkolni, és öt esetben végzett is az áldozataival.

2000 elején ismét a padlóra került, és ismét öngyilkossági kísérletet követett el. Egy szenes grillt helyezett a fürdőkádba, és bezárkózott vele a fürdőszobába, azt remélve, hogy a szénmonoxid belélegzése véget vet az életének. A szomszédok azonban megérezték a füstöt, és kihívták a tűzoltókat. Cullen ismét pszichiátriára került, de már másnap hazaengedték.

A St. Luke’s-ban senki nem gyanakodott rá, mígnem egy másik nővér véletlenül rátalált egy kukában néhány üvegcse kórházi gyógyszerre. Nem olyan típus volt, amivel egy drogfüggő tudna mit kezdeni, ezért nagyon furcsának találta az esetet, és kivizsgálták, aminek során kiderült, hogy Cullen vette el őket a raktárból. Kirúgták, és kísérettel kellett elhagynia a kórház épületét. Ekkor már 2002-t írunk.

A St. Luke’s hét alkalmazottja összefogott, és felkeresték a kerületi ügyészt, hogy megosszák vele aggodalmukat Charles Cullennel kapcsolatban. Felhívták rá a figyelmet, hogy 2002 első félévében Cullen az osztályon történt halálesetek háromnegyedénél jelen volt, de ez sajnos kevés volt ahhoz, hogy komoly nyomozást indítsanak ellene, ezért bizonyítékok hiányában nem foglalkoztak vele mélyebben.

2002 nyarán egy rövid ideig Cullen ismét elhelyezkedett, de az új munkahelyén nem jött ki jól a munkatársaival, ezért ismét váltott, ezúttal a Somerset Medical Centerre, ahol mintegy nyolc hónap leforgása alatt több, mint egy tucatszor ölt. Minden esetben a jól bevált recepteket alkalmazta: digoxint vagy inzulint használt a gyilkossághoz.

A felhők azonban ekkor már gyülekeztek a feje fölött: a kórház informatikai rendszeréből kiderült, hogy Cullen olyan betegek kartonját is megnézte, akik nem hozzá tartoztak, kollégái látták ezeknek a betegnek a szobáiban őt, és a számítógépek által vezérelt gyógyszerkiadó szekrények adatbázisából is kimutatható volt, hogy Cullen olyan gyógyszereket kérvényezett, melyeket nem írtak fel az általa ápoltaknak. New Jersey mérgezéses esetekkel foglalkozó hivatala (New Jersey Poison Information and Education System) figyelmeztette a kórházat, hogy legalább négy halálesetnél olyan gyanúra okot adó túladagolás történt, melyből feltételezhető, hogy egyik alkalmazottjuk a felelős. Az intézmény azonban hónapokig halogatta, hogy válaszoljon erre a megkeresésre, amely idő alatt Cullen további gyilkosságokat követhetett el. Amikor végre megtették, elkezdődhetett Charles Cullen múltjának feltárása, ami azonnal igazolta a legrosszabb félelmeket. A Somerset Medical Center azonnali hatállyal kirúgta Cullent 2003. október 31.-én arra az ürügyre hivatkozva, hogy hazudott az önéletrajzában korábbi munkahelyeiről. A rendőrség ekkor már megfigyelés alatt tartotta hetek óta.

Letartóztatás és börtön

2003 decemberére sikerült elegendő bizonyítékot szerezni ellene egy gyilkossággal kapcsolatban ahhoz, hogy letartóztathassák. 2003. december 14.-én egy étteremben került bilincs Charles Cullen csuklóira, véget vetve évtizedes ámokfutásának – melyről egészen eddig csak sejtéseik lehettek a hatóságoknak.

Cullen együttműködő volt a letartóztatás és a kihallgatások során is. 2004 áprilisában bűnösnek vallotta magát a bíróság előtt is 13 St. Luke’s-béli páciens meggyilkolásának ügyében, és elismerte azt is, hogy további két túlélőnek szintén beadta a halálos injekciót. Vádalkut kötött az ügyészséggel: együttműködéséért cserébe nem kérhettek rá halálbüntetést. Egy hónappal később további három esetet vállalt magára, novemberben pedig még hatot, és három gyilkossági kísérletet. A nyomozás még ebben az időszakban is tovább folytatódott, megpróbáltak minél több esetet felderíteni. A New Jersey-ben és Pennsylvaniában elkövetett gyilkosságokat külön kellett kezelni, és az ítélkezés is két időpontban történt. Összesen 29 gyilkosságot és 6 gyilkossági kísérletet sikerült rábizonyítani, melyekért 397 év börtönbüntetéssel sújtották, a szabadon bocsátás lehetősége nélkül.

Nővérként végzett munkájának tizenhat éve alatt mindig kerülte a hozzátartozókat. A bíróságon mégis megkapták a lehetőséget ezek az emberek, hogy szerettük gyilkosával szembesülhessenek, és ráolvashassák tetteit. Cullen kénytelen volt végighallgatni őket, de azt lehajtott fejjel tette, nem tudott a hozzátartozók szemébe nézni.

Epilógus

Charles Cullen ma 62 éves, és továbbra is börtönbüntetését tölti. Bár tárgyalásán nem szólalt fel, évekkel később egy hatvan perces interjút adott, melyben sokat elárult magáról és indítékairól. Állítása szerint azért adagolta túl a betegeket, mert nem bírta elviselni a szenvedésüket, nem állhatta az újraélesztési technikákat, és szerette volna megkímélni őket a többi kórházi dolgozó – az ő kifejezésével élve – „dehumanizáló” viselkedésétől. Sokszor gondolt arra, hogy meg kellene ölnie azokat, akiket szenvedni látott, a legtöbb esetben felindulásból követte el cselekedeteit. Nem ismerte fel, hogy valójában ő maga volt az, aki a szenvedést előidézte a legtöbb esetben.

Cullen azt is elmondta, hogy életének legnagyobb részéről csupán ködös emlékei vannak, a gyilkosságokról pedig jóformán semennyi. Nem tudta felidézni őket egyáltalán, és fogalma sincs róla, valójában hányszor ölt, és melyik esetben mi vezette erre a döntésre. Összességében bár csak 29 gyilkosságért kapott ítéletet, körülbelül negyvenet vallott be, de a valós számot sosem fogjuk megismerni. Sokan vannak, akik úgy hiszik, hogy áldozatainak száma a négyszázat is meghaladhatja.

Charles Cullen letartóztatása felnyitotta az ország szemét az egészségügyi rendszer törékenységével kapcsolatban. Nyolc különböző kórházban is megfordult a gyilkos, és sehol sem tettek semmit ellene, hogy leleplezzék, vagy megakadályozzák a tevékenységében. 2004. és 2005. során számos új jogszabályt és törvényt alkottak, melyekkel megerősítették a dolgozók és a rendszer megbízhatóságát.

The Good Nurse (2022) (A másik nővér)

Évek óta keringtek a pletykák róla, hogy Charles Cullen történetét filmre viszik majd, míg végül 2022 őszén végre megjelenhetett a Netflix gondozásában készült mű. Ritka eset – bár a téma felkapottságának köszönhetően egyre gyakoribb -, hogy valódi világsztárok játsszanak egy sorozatgyilkos történetét feldolgozó filmben: a két főszerepet az Oscar-díjas Jessica Chastain és Eddie Redmayne alakítják.

A történet egy olyan szempontból került adaptálásra, melyet korábban nem említettem: Amy Loughren, a nő, aki valójában „lebuktatta” Cullent, kollégája és egyben barátja volt. Szinte minden műszakban együtt dolgoztak, és mindannyian tudjuk, hogy ez milyen közeli kapcsolatot jelenthet az ember életében. Amy és Charles között valódi barátság alakult ki. Az ő részben fikcionalizált karakterét játssza Chastain, és az asszony részt vett már a forgatókönyv kialakításában is; azonban a film nem csupán az ő elmondása alapján készült. Legnagyobb részben Charles Graeber 2013-ban megjelent The Good Nurse, The True Story of Medicine, Madness and Murder című könyvének adaptációja.

Nagyra értékelem A másik nővér című filmben azt, hogy nem rugaszkodott el nagyban a valóságtól. Inkább mutat kevesebbet, de azt valósághűen, és ez számomra mindig kardinális kérdés a rovatban bemutatott filmek megítélésénél. A hollywoodi filmek sok esetben elbűvölőként mutatják be a sorozatgyilkosokat, de A másik nővér nem esik bele ebbe a hibába. Charles Cullen egyszerre volt egy nagyon beteg, depressziótól szenvedő ember, és egy rémtetteket végrehajtó, félelmetes sorozatgyilkos. Eddie Redmayne fantasztikusan játssza el az instabil, kissé önbizalomhiányos szerepeket, és ezúttal is patikamérlegen kimért pontossággal jeleníti meg Cullen természetének e kettősségét.

A másik nővér két ember barátságáról szól, és ezt helyezi a középpontba. Tobias Lindholm – akinek nevét olyan művekből ismerhetjük, mint A vadászat  – naturális rendezői stílusa az emberekre koncentrál, és sikeresen kerüli el a tévéfilmes hatásokat, vagy hogy egyszerű thrillerként maradjon meg az emlékezetünkben a film. Ha nem is húsba vágó, de mindenképpen komoly, és megérintő drámai darab született a kezei között.

Értékelés: 9/10

Blissenobiarella

.

.

Források:

Murder in America – The Angel of Death: Charles Cullen /Apple Podcasts/

Charles Graeber: The Good Nurse, The True Story of Medicine, Madness and Murder

https://murderpedia.org/male.C/c/cullen-charles.htm