Egy vallomással kell kezdenem: a Tűnj el! és a Mi után nem vártam epedezve Jordan Peele harmadik mozifilmjét, melyben rendezőként is részt vett. Éppen ez az oka annak is, hogy csak hónapokkal a megjelenése után jutottam el odáig, hogy megnézzem, és legyen cikkünk is róla. A Tűnj el! Oscar-díjazása ellenére sem győzött meg, a Mi viszont nekem sokkal jobban tetszett, mint eyescream kollégának. Így hát érzéseim felemásak voltak a rendező úr munkásságával kapcsolatban, de a Nope talán végleg eldöntötte viszonyunkat.

Jordan Peele afféle afroamerikai M. Night Shymalanként kezdi beírni magát a filmtörténelem lapjaira, és vannak, akik a „fekete filmek” valóságos megújítójaként tekintenek rá. Tény, hogy Peele filmjei rogyásig vannak társadalmi témákkal, kifejezetten foglalkoztatja ezen belül is az afroamerikai szemszög, bár a kezdeti egyenességét egyre inkább felváltja egy kevésbé didaktikus, sokkal bujtatottabb közlésmód. Peele szereti a néző fantáziájára bízni a dolgokat, és erre bizony szükségünk is lesz, ha a Nope-ot értelmezni szeretnénk.

A film egy bibliai idézettel nyit Náhum próféta könyvéből:

Szemetet szórok rád, gyalázatossá teszlek, és pellengérre állítlak.

/ Náhum próféta könyve 3:6/

Az idézet Ninive város pusztulásáról szól, ahol „Hangzik az ostorcsattogás és a kerékdübörgés, lovak dobognak, harci kocsik robognak, lovak ágaskodnak, kardok ragyognak, dárdák villognak, tömérdek a sebesült, rengeteg a hulla, számtalan a holttest, botladoznak a hullákban.” A Nope azonban nem Ninivében játszódik, hanem Hollywood-ban, mindenesetre már a film elején utalást kapunk rá, mi vár ránk.

A cselekmény egy Agua Dulce nevű helyre kalauzol bennünket, Hollywoodtól körülbelül 40 kilométeres távolságra. Itt él két testvér, OJ és Emerald Haywood (Daniel Kaluuya és Keke Palmer), akik családi lovasfarmot tartanak fenn, ami generációk óta a Haywood családé. Filmes szerepekhez idomítanak lovakat, ám egyrészről apjuk hirtelen és bizarr körülmények között történt halála miatt, és a CGI egyre széleskörűbb használata miatt (mert már nincs szükség a lovaikra…) egyre nagyobb anyagi gondokkal kell szembenézniük. A történetben a Haywood-család szlogenje, hogy a valaha készült első mozgóképen szépapjuk látható egy ló hátán, Alistair Haywood. Bár e karakter és sztori csupán kitaláció (nem ismert a zsoké kiléte), a film valós:

Szomszédságukban egy Jupiter’s Claim nevű vidámpark található, ahová szorult helyzetükben OJ elkezdi eladni lovaikat. A hely tulajdonosa egy Ricky „Jupe” Park (Steven Yeun) nevű egykori gyerekszínész, egy sitcom főszereplőjeként kapta a Jupiter nevet, amihez – és egykori hírnevéhez – foggal-körömmel ragaszkodik, miképpen próbálja fenntartani magát.

A ranch-on és Jupe-éknál is különös dolgokra figyelnek fel az idősebbik Haywood halála óta eltelt hónapokban. Az áram véletlenszerű ingadozásba kezd, és a fizika más törvényei is mintha megváltoztak volna. Nem utolsósorban látnak valamit az égen…

Ezzel elérkeztünk a Nope sci-fi vonalához, hiszen talán senkinek nem árulok el túl nagy spoilert azzal, hogy a Nope egy ufós film. Itt-ott sci-finek is titulálják, de lássuk be, hogy ahhoz semmi köze nincsen. Az UFO, mint az ismeretlen erő, a paranoiát keltő horrortényező van jelen a filmben, semmi több. Ahogyan Peele filmjeitől már megszokhattuk, sokkal inkább szól az afroamerikaiak történelmének egy bizonyos részéről, ezúttal Hollywood kapcsán, mint holmi idegenek inváziójáról. Az szórakoztatóipar felemészti önnön üzemeltetőit, a törtetőbb elnyomja a nála kevésbé ambiciózust. A ranch-on lévő házban a néző számtalan posztert fedezhet fel olyan filmekről, mint például a Párbaj Diablónál (1966) vagy a Buck és a prédikátor (1972), melyek az első western-filmek voltak, melyekben a fekete Sidney Poitier volt a főszereplő, illetve ő maga is rendezte őket.

De a Nope nem csupán a „feketék hollywoodi elnyomásáról” szól, ennél jóval többet rejt magában. A szemfüles néző kiolvashatja a filmből azt is, hogyan szól arról, hogy a valóság érzékelése mennyire abszurddá vált az emberek számára, és már sokkal inkább hiszünk a képernyőkön látottaknak, mint a saját szemünknek. Jupe személyében a trauma feldolgozására képtelen szereplőt ismerhetjük meg, aki az ufó megjelenésével és annak „etetésével” próbálja megtartani, újjáéleszteni kétes népszerűségét. Azt állítja, hogy a repülő csészealj legénysége figyel, néz bennünket, mert ettől a paradigmától képtelen elszakadni: ha nem figyel rád senki, az olyan, mintha megszűnnél létezni is. A Nope-ban központi elem, hogy a szereplők különböző képernyőkön keresztül nézik egymást, és olykor reakcióik is olyanok, mintha nem valódi hús-vér embereket figyelnének, hanem egy sorozat szereplőit. Ugyanitt megemlíthetjük az ember és a természet viszonyát is, melyben régi jól ismert recept, hogy az ember ha túllép egy határt, a természet rendreutasítja, de ezért igen nagy árat kell fizetni.

OJ az a szereplő, aki mindezt elutasítja. Nincs okostelefonja, nem érdekli a technológia. Daniel Kaluuya beszél a filmben a legkevesebbet, mégis ő a leghitelesebb szereplője a történetnek. Őt nem érdekli, hogy felvétel készüljön a repülő csészealjról, amiért a többiek még a dolog veszélyeit is sutba dobják. Ő az első, aki arra is rájön, hogy az ufó valójában nem egy repülő csészealj – ismét egy olyan nézet, amit a filmekből sajátított el egy egész társadalom -, és ismeri fel, milyen veszélyt jelent rájuk nézve. Náhum próféta szavai hamarosan beteljesednek.

Mindez természetesen a teljesség igénye nélkül – épp csak a lényegre szorítkozva – hiszen Peele-re jellemzően szinte képtelenség feltárni a film valamennyi utalását és jelentésrétegét. Ezernyi easter egg található a film képkockáin, és maga a befejezés is olyan tömény iróniával készült, ami már majdhogynem vonzóvá tette a szememben.

A Mi-hez hasonlóan a Nope is összességében annyira elvont, annyira nehezen értelmezhető az átlag néző számára, hogy minél többet gondolkodik rajta az ember, annál inkább azok a tényezők jutnak eszébe, amiért nem sok értelme van az egésznek, vagy legalábbis tévútra viszik a gondolatmenetben. Nehezíti a fogyasztását a rendezőtől egyébként már megszokott lassú építkezés is (bár én ezt kifejezetten szeretem a munkáiban). Peele nem akar választani a művészfilmes ambíciói és az emészthető mainstream között, és ezért valahol bár tisztelet illeti, törvényszerűnek tűnik, hogy idővel népszerűtlenné váljon a széles rétegek körében.

Mert le kell szögeznem, hogy bármennyire is látványos, fordulatos a végeredmény (és el kell ismernünk, hogy technikai és színész oldalról semmilyen kifogással nem élhetünk!)  Jordan Peele filmjeit azért nem tudom igazán szeretni, mert elkeseredett izzadtságszagúan akar egyszerre annyira sokat mondani. Ez három film után már kifejezetten ismertetőjegyévé is vált, de ahogyan a nagyközönség számára, számomra is emiatt jelentett a Nope csalódást. Az utolsó ember vagyok a földön, aki felróná egy filmnek, hogy nem szórakoztató – hiszen pontosan tudom, hogy a filmművészet mennyire sokrétű -, de ha egy hollywoodi blockbusternek beharangozott horrorra ülünk be a moziba, bizonyosan nem ezt várjuk. Még akkor sem, ha azt Jordan Peele írta és rendezte.

Értékelés: 6/10

Blissenobiarella