Az első évaddal foglalkozó cikkemet azzal zártam, hogy ez az anyasorozathoz hasonló drámai hangvételű és igényesen elkészített antológia tervével indult széria remélhetőleg a második évadra majd sokkal jobban összeszedi magát. Akad benne néhány klassz epizód, viszont sajnos még mindig sok a közepesnél alig valamivel jobb szegmens. Így tehát röviden azt mondhatom, hogy ez csak részben jött össze nekik.

Számomra pozitívumot jelent, hogy a második évadban kissé visszavettek (az elsőben elég jelentősen domináns) meta-faktorból, így most csak egyetlen rövid utalást találhatunk a korábbi AHS évadokra. Mégpedig mindjárt a legelső Dollhouse című történetben, amely egy gazdag özvegyember különféle pótanya-jelölteket igyekszik versenyeztetni, a kiesőket pedig köhm…  végleg kiesnek. Némi természetfeletti ténykedés keveredik az emberi gyarlósággal, egynek nem rossz.

A nyolcrészes évadban találhatóak olyan epizódok, amelyek csattanója egy kis odafigyeléssel (vagy horrorfilmek iránti veterán rajongással) többnyire kitalálható vagy megjósolható, így a szépen felvezetett történet fináléja nem tud akkorát ütni. Vagy konkrétan semekkora meglepetést nem okoz majd. Ezen részek táborát erősíti például a sorozatgyilkos a hátsó ülésen urban legendát feldolgozó Drive, a kísérteteket szintén megmutató okos riasztórendszer (Aura) vagy a Lake című múltbeli eseményekre fókuszáló természetfeletti szegmens.  Bár a Bloody Mary legendáját taglaló rész sem túl combos ilyen értelemben, egy fokkal talán nézhetőbb.

Aztán akadnak ennél jóval elszálltabbak, furcsábbak. A Necro a nekrofília főleg érzelmi vetületével kacérkodó (túl sok extrát nem tartalmazó) epizód, addig a Facelift plasztikai műtétek intézményére épülő, enyhén szatirikus tematikája a nézői prekoncepciókkal ellentétben valami egészen furcsa és különös irányba kanyarodik el. Gondolom ez valamiféle pimasz kis fricska akart lenni, de én mégsem vagyok maradéktalanul elégedett a lezárással.

Lehetséges, hogy bennem van a hiba, ám én csupán egyetlen sztorira tudtam egyértelműen csettinteni, hogy: na, ez igen! Ez bizony hibátlanul tovább vitte az AHS misztikus és drámai hagyományait, miközben igényes kidolgozásának hála fogalmunk nem volt, hogy hány és milyen csavarra számíthatunk egy durván odab*szós fináléban. A Milkmaids cselekményében a múltba – egészen pontosan egy XVIII. századi new england-i faluba – látogatunk, ahol a feketehimlő egyre-másra szedi az áldozatokat, megoldás viszont nem nagyon akad. Legalábbis hivatalosan. A tudomány, a hit és a babonaság eszméje keveredik ebben a súlyos morális kérdéseket szintén feszegető epizódban, amelyet leginkább talán a kiváló The VVitch-hez tudnék hasonlítani.

Ahogy olvashattátok, sajnos a második évad sem hozza feltétlenül azt az érdemi színvonalat, amelyet egy AHS nevével fémjelzett spin-off sorozattól feltétlenül elvárna az ember. Nem gyenge vagy nézhetetlen, inkább csak többnyire feledhetően közepes. Pedig ennél sokkal jobb ötleteket tudnának hozni, szerintem. Ha ez egy sokadik kábelcsatornás antológia lenne, semmi problémám nincs vele, merthogy helyén tudnám kezelni, hogy nekik most erre futotta, csakhogy az American Horror Stories alkotóbrigádjától ez azért vajmi kevés.

Értékelés: 6/10

eyescream