Bár az egykoron tomboló found footage horror-láznak régen vége szakadt – helló Blair Witch, REC, Cloverfield vagy Paranormal Activity -, azért még néhányan manapság is próbálkoznak ezzel a minimális költségvetést igénylő, és ebből kifolyólag számtalan élvezhetetlen (vagy csak szimplán dögunalmas) produkciót világra szabadító műfajban. A V/H/S franchise sem bírja behúzni a féket, ugyanis elkészítette a széria ötödik installációját, méghozzá egyenesen 1999-re datálva.

A 2012-ben indul V/H/S found footage antológia sosem szólt másról, hogy minthogy egy enyhén erőltetett kerettörténet során mind újabb és újabb, egymástól teljesen független rémes rövidfilmeket szabadítsanak a gyanútlan nézőközönségre. Az első és második egészen szórakoztató volt a maga módján, újdonságként, a Viral alcímű fejezet is elment, sőt még a legutóbbi V/H/S/94 szegmenseiben is megpróbáltak olyan történetekkel elkápráztatni minket, amelyek valami extrát tartalmaztak. A franchise legújabb (ötödik) installációja októberben debütált a Shudder kábelcsatornán, na de lássuk, hogy muzsikált.

Kerettörténet nem igazán létezik – esetleg, ha a különféle stop-motion játékkatonás részleteket nem tekintjük annak, viszont ezek meg nem sok vizet zavarnak. Az első szegmensben (Shredding) egy fiatal és bohó (értsd: iszonyatosan irritáló) tagokból álló punk-rock bandát követhetjük nyomom, mivel az összes fárasztó hülyeségüket videón rögzítik. Hamar eldöntik, hogy beszöknek egy olyan helyre, ahol néhány évvel ezelőtt egy másik rockbanda vesztette életét, mert az mekkora prank. Mondanom sem kell, hogy nem lesz az. Helyette kapunk szivatásokat, béna punk-rock zombikat meg a zenekari beállásukat, némi gore-ral fűszerezve, mindezt nulla csattanóval, elég lapos kivitelezésben.

A Suicidi Bid-ben a főszereplő lányt elég profán próbatétel elé állítják: csak úgy lehet a lányszövetség tagja, ha elássák egy koporsóba a föld alá, és kibírja para nélkül. Nyilván nem fogja, mert a társai rútul kicsesznek vele, de legalább a fináléban kapunk egy elég kiszámítható bosszút. Nem túl szellemes, illetve az, viszont totálisan jellegtelen.

Sajnos csak a negyedikként vetített Ozzy’s Dungeon hoz valamelyest némi meglepetést és/vagy igazán ötletes forgatókönyvet az antológiába. A kilencvenes éveknek megfelelően ízig-vérig harsány és kicsit sem píszí tinédzser-showműsort tárnak elénk, melyben teljesítik a győztes kívánságát. Az aktuális adásban elég csúnyán megsérül az egyik tini, mire a magukból kikelt szülők elrabolják az eleve unszimpatikus műsorvezetőt, és saját bosszúszomjas játékukra kényszerítik. Ez a Steven Ogg nevű kanadai színész hibátlanul hozza a rohadék showman karakterét, de még ezentúl is akad meglepetés, ugyanis a színfalak mögött egy misztikus duplacsavarral zárul a rész.

Annyira unalmas és jellegtelen az ötödik (The Gawkers) felvonás, hogy szavak nincsenek. Fiatal srácok lesik titokban a szomszéd bombanőt, akiről aztán kiderül valami rémes… micsoda eredeti recept, nem túl elegáns CGI-vel. A záróakkord (To Hell And Back) sem túl élvezetes. Egy Ukabon nevű démont próbálnak megidézni a háziboszik, de egy másik entitás közbelép, és két karakterünk egy ismeretlen low-budget dimenzióba kerül. Ami szikla-túltengésben szenvedő terepével, olcsó démonfajzataival és női Gollamjéval éppolyan esetlen, ahogy hangzik. Még a csattanó sem tudja feloldani ezt az érzést.

Fogalmam sincs, hogy a V/H/S/99 mit akarhatott így 2022-ben silány minőségéből fakadóan folyton csíkozó és egymásra látszólag rávett, szellemképes felvételek tömkelegével. Mert kezdetben még élveztük ezt a fajta found footage jelleget, de ez wow, videókamera, minden indokolatlan bolhafingot IS fel kell venni sablon már erőtlen és fárasztó, nagyon sokadikra próbálkozás meg főleg. Ráadásul mintha az öt rövidfilm közül legalább kettő önmaga paródiája akarna lenni, a többi pedig vagy csak szimplán jellegtelen és/vagy közepesen szórakoztató. Mondanám, hogy köszönjük, elég volt, de valószínűleg falra hányt borsó, ugyanis már javában készítik elő a V/H/S/85 alcímű következő etapot, szintén kábelre.

Értékelés: 5/10

eyescream