Idei második kerekasztalunk meglepő módon egybeesett az immáron tradicionálissá vált, évenkénti Cinegore-nyaralás idejével. Az előző este fáradalmait (nagyjából) kipihenő szerkesztők közül néhány bátrabb egyed a reggelit követően úgy döntött, hogy közelebbről is szemügyre veszi az angol Alex Chandon nevű úriember kilencvenes évek elején, szinte fillérekből összetákolt, bűnös élvezetnek beillő produkcióját. Az amatőr színvonalú alkotás meglepően brutális, mindamellett pedig kellően komolytalan volt, hogy mára kultikus trashként emlegessük, de azért üres gyomorral lehetséges, hogy még mi sem álltunk/ültünk volna neki, haha!

Zoo_Lee: Alex Chandon munkássága nem igazán kompatibilis az érzékeny lelkivilággal vagy gyenge gyomorral. Az úriember, akit a legtöbben pár Cradle of Filth klip, illetve a banda Cradle of Fear című antológia horrorjának rendezőjeként ismerhetnek (haladóknak pedig Inbred című, szintén nem túlzottan finomkodó darabja is beugorhat) a 80-as évek végén fogott egy videokamerát, pár elvetemült havert és leforgatott pár kultusz-rövidfilmet azzal a célzott szándékkal, hogy páros kézzel beintsen a hírhedten prűd, konzervatív és diktatórikus brit filmcenzoroknak. Ahogy elődje, a Chainsaw Scumfuck esetében is, történet épp csak hellyel-közzel van, a karakterek önmaguk eltúlzott paródiái, ellenben beteg, ízléstelen poénok töménytelen mennyiségben akadnak, ahogy a költségvetés jelentős része is látványosan speciális effektekre, azon belül is rengeteg művérre/bélre/zsigerre ment el. Szigorú kritikusi szemmel a horrorfilm-történelem egy emlékezetes pillanatának maradványa, egy 30 perces, VHS-re rögzített gorefesztiválba öntött mocsokittas üvöltés a szólásszabadás és szabad kultúra érdekében. Mezei horrorrajongóként egy indokolatlanul véres, gusztustalan és értelmetlen darab, mely egyszerre szemkifolyatóan igénytelen, és mégis meglepően színvonalas, már ami a gyilokokat vagy a szörnyekké változó krisnásokat illeti. Vérbeli trashkult rajongóknak kötelező tűzkeresztség (ez is). Kalimaaaa!

Chucklit: “Hülye angolok! Angol hülyék!” – kiáltja a francia úriember, egyéb ízléses megjegyzések közepette, a Gyalog galopp végén Artúr királyék után. Ennél ideillőbb nem is lehetne ez a híres zárás, amit amúgy is hajlamos vagyok gyakran elsütni, ha a szigetország lakói valami égbekiáltó baromsággal rukkolnak elő (és van rá példa dögivel). Ez a rövidfilm sem kivétel ez alól, de azt azért rögtön az elején leszögezném, hogy végig marha jól szórakoztam. Színészi játék zéró, leszámítva a főgonoszt, akiben azért látni valamennyi színészi kvalitást, de a többiek finoman szólva sem Shakespeare színdarabjain szocializálódtak. Egye fene, nézzük a történetet: szerény személyes véleményem szerint jót tesz az egész darabolós-szörnnyé változós maszlagnak a szektás mentalitás beemelése és központi elemmé tétele; vannak bizonyos létező szekták, melyeknek még tán valahol görbetükröt is mutat a sztori. Ha már darabolás meg szörnnyé változás, igazság szerint nem lehet rá panaszkodni, mert bár látványosan igénytelen és semmi más célja nincs a gyomorforgatáson kívül, azért sokkal magasabb büdzséből is hoztak már ki ennél sokkal rosszabbat is az évek során. Az meg, hogy egy bizonyos jelenetben mintha egy vérrel és belekkel felturbózott Bud Spencer – Terrence Hill filmet néznék, csak dob az összképen. Aki csak egy igazi agyrohasztó szórakozásra vágyik, amin alig kell bármit is agyalni, ill. hallgatna pár öblös, igazi brit káromkodást – meg persze üvöltést – ki ne hagyja! Addig is: “fok disz!”

Kele-man: Alakváltó krisnások mészárlása egy angol kisvárosban – a  Bad Karma koncepciója már önmagában felhívás egy keringőre a trashfilmek rajongóinak. Alex Chandon kultfilmje nem finomkodik, rögtön a harmadik percben megkezdődik a hentelés, melyet a “fantasztikus” vizuális trükköknek köszönhetően mi is első kézből élvezhetünk. Az alkotásról lerí, hogy készítői sem vették komolyan, ami rendkívül jól áll a Bad Karmának, van itt minden, mi szem-szájnak ingere. A mű, rövid, alig több mint fél órás játékideje ellenére fordulatos (sőt inkább azt kéne mondani, hogy nem fél váratlant húzni több alkalommal sem), emiatt pedig rendkívül szórakoztató. A speciális effektek nevetségesen rosszak, a színészi játékról inkább egy szót se ejtsünk, a Bad Karma azonban mindezt tudja magáról, és ahelyett, hogy megpróbálná kijavítani, még dob is rajtuk egy lapáttal, kihangsúlyozva trashfilm mivoltát, ami miatt az alkotás egy igazán bűnös élvezetté válik. Aki szereti a trashfilmeket, azoknak a Bad Karma ideális választás (többek között reggelihez, ahogy ezt tette szerény kis szerkesztőségünk is), másoknak azonban nem ajánlott a mű megtekintése.

eyescream: Alex Chandon (Cradle of Fear) a VHS-korszakban készült, alig félórás kultikus trash-horrorjának megtekintésére gyakorlatilag bármilyen időpont megfelelő – mi azért biztos ami biztos alapon néhány pálinkát követően a Chainsaw Scumfuck című korai (nettó öt egész perc hosszúságú) remekművel melegítettünk be, ami szintén a nevezett úriember alkotása. De mit is mondhatnék még erről a trancsírban gazdag, no budget garázs-barkács módon összeeszkábált, teljesen amatőr kaliberű produkcióról, amit még nem írtam le a filmet bemutató cikkemben?! Például, hogy akármennyire is fittyet hány már az akkori idők filmes alkotásaival szemben támasztott színvonalbeli mutatóknak is, mégis iszonyatos őszintén vállalja mindazt, amit letesz az asztalra. Egyáltalán nem veszi magát komolyan, és pont ettől válik egy szerethető, mindamellett pedig egy MUST SEE kategóriás trve trash-darabbá!