A Serial Chillers rovat egyik talán legrégebben tervbe vett írását olvashatjátok most, melynek tárgya Marc Dutroux, a belga rém néven ismert sorozatgyilkos, akinek tettei megrengették a ’90-es évek Nyugat-Európáját.  Négy évvel ezelőtt írtam Natascha Kampusch történetéről, akinek könyve mellett szinte mindig megemlítik a hasonló sorsú Dutroux-áldozat, Sabine Dardenne művét is, ami a Tizenkét éves voltam, felültem a biciklimre, elindultam az iskolába, és… címet viseli. A Dutroux-ügyre az egész világ felfigyelt, nem csupán az elkövető tetteinek borzalmassága miatt, de a rendőrség az ügy kapcsán tanúsított nemtörődömsége és amatőrizmusa miatt is – pedig ha időben cselekszenek, négy lány életét menthették volna meg. Mindez traumatizálta az egész belga nemzetet, és azóta és azelőtt sem látott mértékű tüntetésekhez vezetett, melyek felforgatták az ország közéletét.

Marc Dutroux

Marc Dutroux 1956. november 6.-án született Brüsszelltől nem messze, Ixelles-ben. Szülei, Victor és Jeanine mindketten tanárok voltak, és bár Marc nem tervezett és kívánt gyerek volt, utána még további négy testvére született. A család valódi melegágya volt a pszichopata személyiség kialakulásának: a domináns anyja által okozott lelki károkat az apa erőszakossága egészítette ki. Dutroux elmondása szerint rendszeresen verték, és anyja vérfertőző kapcsolatra kényszerítette őt, és testvéreit is. Marc Dutroux-ra már az általános iskolában is érkeztek panaszok kezelhetetlensége miatt, középiskolás korában pedig fegyelmi problémák miatt több intézményből is kirúgták. A szülők Marc 15 éves korában elváltak, a fiú pedig gyakorlatilag utcára került, és már ilyen fiatalon belesodródott a bűn világába. Prostitúcióból tartotta fenn magát éveken keresztül.

Húszéves korára kitanulta magát villanyszerelőnek, és meg is házasodott. Későbbi feleségével, Françoise Dubois-val a korcsolyapályán ismerkedett meg – a férfi nagyon szeretett korcsolyázni, és igen tehetségesnek tartották benne. Feleségétől két fia született – Dany 1977-ben és Xavier 1979-ben- , de a folytonos verések és megcsalások hét év után válást eredményeztek. Sok eltitkolt szeretője közül egyik volt Michelle Martin, akivel szintén egy jégpályán találkozott. A nő később második felesége lett, és további három gyermeket szült a férfinak (Fréderick 1984-ben született, Andy 1993-ban, míg Céline 1995-ben). Fiairól sosem gondoskodott, mindig is lányt akart, olyannyira, hogy attól sem riadt vissza, hogy ennek érdekében különös praktikákra kényszerítette a feleségét: a nőnek egy nejlonzacskóban kellett felhelyeznie a hüvelyébe Dutroux ondóját és napokig ott tartania, mert a férfi valahol azt olvasta, hogy a „fiú” spermiumok előbb elpusztulnak, mint a „lányok”.

Dutroux a kezdeti kisiklást követően sosem tért vissza a helyes útra. Nem sokat dolgozott villanyszerelőként, megélhetését sokkal inkább bűncselekmények elkövetése révén szerezte, de az állam által biztosított munkanélküli segélyt is felvette. Sok mindennel foglalkozott: különböző lopások, idős emberek kirablása vagy megzsarolása (köztük saját nagyanyjával), autók eltulajdonítása, csempészet volt a számláján, de nem riadt vissza az emberkereskedelemtől sem, mely során fiatal lányokat rabolt el társaival, és adta el őket külföldre prostituáltnak, vagy hogy pornófilmekben szerepeltessék őket. Őket több alkalommal meg is erőszakolta, olykor Michelle Martin jelenlétében is. Mindezek révén olyan vagyonra tett szert, ami lehetővé tette számára, hogy összesen hét házat vásároljon meg szerte Belgiumban. A házak többnyire üresen álltak, kivéve azok, amelyeket arra használt, hogy az elrabolt lányokat fogva tartsa bennük.

1985 és 1987 között több lányt is elrabolt társai, Jean van Peteghem és Michelle Martin segítségével, akik közül sajnos többeket sosem találtak meg a hatóságok. A triót 1987 elején letartóztatták, mert Peteghem súlyos hibát követett el: túl sok információt adott ki magáról a lányokkal való beszélgetések során, akik ezt továbbadva a rendőrségnek lehetővé tették, hogy elkapják őket. Az áldozatok között volt, aki a banda további tagjait is leírta, de a rendőrség erre vonatkozóan nem talált bizonyítékokat.

1989-ben Dutroux 13 és fél év, Peteghem 6 és fél, míg Martin 5 év szabadságvesztést kapott. A történet kulcsmomentuma, és talán legvitatottabb pontja, hogy a kiszabott 13 és fél évből Dutroux csupán 3 év múltán szabadulhatott. Az aktuális igazságügyi miniszter, Melchior Wathelet gyakorolt rajta kegyelmet, több más szexuális bűnelkövetővel egyetemben engedték ki a börtönben tanúsított jó magaviseletéért, annak ellenére, hogy a vele kapcsolatban álló pszichiáter és az ügyészség is ellenezte a döntést.

Még börtönbüntetése idején érte el azt, hogy mentális problémái miatt rokkantnak nyilvánítsák, aminek révén havonta érkező segélyre lett jogosult – aminek összegét egyáltalán nem befolyásolta, hogy egy több ingatlannal is rendelkező emberről volt szó. Havi 800 eurót kapott, ami magasabb volt, mint az akkori belga minimálbér. Állítólagos alvási problémáira nyugtatókat íratott fel magának, melyeket később áldozatainak adott be. Nem sok idő telt el szabadulását követően, hogy újra lecsapjon… csupán addig várt, míg megteremtette az alkalmas körülményeket terve megvalósításához.

Az eltűnt lányok

Szabadulása után alig fél évvel, 1992. novemberében letartóztatták Charleroi-ban, mert a helyi jégpályán fiatal lányokat molesztált, azonban a rendőrségen a kihallgatását követően minden további nélkül elengedték. Bizonyára számtalan hasonló tettet követett el az évek során, ám sosem vonták miattuk felelősségre.

1995. június 24.-én két nyolcéves kislány, Julie Lejeune és Mélissa Russo együtt indultak sétálni Grâce-Hollogne-ban. Dutroux mindkettőjüket elrabolta, és marcinelle-i házába vitte őket. Rendszeresen megerőszakolta mindkettőjüket, és pornográf felvételeket készített a bántalmazásokról. A ház pincéjében egy kamrát épített a lányok börtönéül, melynek súlyos betonajtaja szinte tökéletesen hangszigetelte a helyiséget, és az elé pakolt polcok miatt feltűnésmentes volt a bejárat.

Két hónappal később, augusztus 23.-án Ostendben rabolt el két holland lányt: ezúttal a 19 éves An Marchal és a 17 éves Eefje Lambrecks kerültek a hálójába, akik tragikus módon először nyaraltak a szüleik nélkül, amikor Dutroux elrabolta őket. Mivel a pince már foglalt volt, a két idősebb lányt a ház emeleti szobájában tartotta fogva láncra verve. Michelle Martin vallomása szerint még szeptember folyamán átszállították őket Jumet-be, ahol Dutroux, és társa, Bernard Weinstein élve eltemette őket.

Dutroux-nak nem igazán voltak megbízható társai a bűncselekmények elkövetése során. Nagyjából An és Eefje halálával egyidejűleg Weinstein és egy másik férfi elloptak egy furgont, amit egy hangárban rejtettek el. A hangár tulajdonosa talált rá a lopott járműre, és jelentette a rendőrségnek – Dutroux és Weinstein azonban azt gyanították, hogy társaik árulták el őket. Dutroux tudta, hogy Weinsteint már körözik, ezért hogy rajta keresztül rá ne találhassanak, úgy döntött, megöli a férfit. A lányokhoz hasonlóan őt is elfogta, és a pincébe zárta Marcinelle-ben, ahol november 13.-tól november 20.-ig raboskodott. Ezalatt az idő alatt Julie és Mélissa szabadon járhatott a házban. November 20.-án Dutroux megkínozta Weinsteint, hogy kiszedje belőle, hol tartja a pénzét, majd élve eltemette a férfit saját, jumet-i telkén, ahol egyébként az évek óta élt. Alig pár héttel később egy szemtanú azonosította Dutroux-t, és letartóztatták az autólopással kapcsolatban.

Csupán három hónapos börtönbüntetésre ítélték. Feleségének meghagyta, hogy mialatt ő börtönben lesz, adjon enni és inni a lányoknak a tömlöcben, Michelle Martin azonban megtagadta, hogy gondoskodjon róluk – későbbi vallomása szerint félt lemenni hozzájuk. Bár eleinte Dutroux azt állította, hogy még életben voltak márciusi szabadulása idején, egy szakértő megállapította, hogy nem élhettek túl ilyen hosszú ideig. Julie Lejeune  és Mélissa Russo éhen haltak valamikor 1996. január-februárjában. Holttestüket Sars-la-Buissière-ben temette el, ezúttal is egy saját ingatlanjának területén.

Alig több, mint fél év alatt már négy lány halála száradt a lelkén. Áldozatainak kiválasztásában módszeres volt: a nyolcévesek túl fiatalnak bizonyultak szexuális vágyainak kielégítéséhez, míg az idősebb lányok már túl erősek voltak, ellen tudtak állni a fizikai erőszaknak. Így Dutroux tudta, hogy következő áldozatául olyat kell keresnie, aki életkorban közéjük esik. Későbbi pszichiátriai vizsgálatai nem pedofilként sorolták be. A diagnózis szerint Dutroux klasszikus pszichopata, aki a szadizmusban, a mások gyötrésében, bántalmazásában leli örömét és szexuális kielégülését. Szexuális értelemben „nyitott”: ugyanúgy érdekelik a férfiak mint a nők, és a gyerekek, mint a felnőttek.

A 12 éves Sabine Dardenne-t 1996. május 28.-án rabolta el, amikor a kislány az iskola felé biciklizett Tournai-ban. Segítségére volt egy Michel Lelièvre nevű heroinfüggő férfi is, társa több bűncselekmény elkövetésében, aki a holland lányok elrablásában is segédkezett. Sabine volt az, aki később megírta fogva tartásának történetét könyvében, mely a Tizenkét éves voltam, felültem a biciklimre, elindultam az iskolába, és… címet kapta. Könyvében Natascha Kampusch-hoz hasonlóan nem ír fogságának szexuális aspektusairól, de tény, hogy a férfi bár sosem verte meg, őt is rendszeresen megerőszakolta, és éheztette.

Történetének leginkább hátborzongató vonása a lelki kizsákmányolásban ismerhető fel: Dutroux a kezdetektől fogva azt állította a kislánynak, hogy ő valójában egy bűnözőkből álló bandának a tagja, és a „főnök” rendelte el az elrablását, mert Sabine apja rendőr volt, és így akarták megzsarolni. Bemagyarázta neki, hogy a szülei nem akarnak fizetni, már nem érdekli őket a sorsa, ezért a „főnök” elrendelte, hogy öljék meg, de ő inkább megmentette. Ezért kell a rejtekhelyen maradnia, és teljes csendben lenni – ha bárki meghallja a hangját, meg fogják ölni.

A kislány érthető módon idővel minden szavát elhitte. Erről tanúskodnak azok a levelek is, amiket a tömlöcben írt szüleinek, és később Dutroux párnája alatt találta meg őket a rendőrség.

Könyörögve kérlek titeket, ez nagyon fontos számomra és a jövendő életem szempontjából! Tudod, mama, én sokáig gondolkodtam ezen az egészen, és szomorú vagyok, hogy ilyet kell kérnem tőletek, de gondoljátok meg! Remélem, hogy nyerni fogtok a lottón, vagy, miért is ne, a tévé-kwintón! Vagy meg tudjátok oldani, hogy a család (esetleg mások is) adjon össze pénzt! Tudod, nagyon sokat gondolkodtam ezen, és amikor feküdtem az ágyban, megláncolva (még mielőtt megmentett) mindig azt gondoltam, hogy egy nap, vagy nem tudom, valamikor, megint látni foglak titeket! És a múlton is gondolkodtam, felidéztem emlékeket, de a hülyeségeimet is, minden olyan esetet, amikor rossz voltam hozzátok, vagy nem szeretlek eléggé!

(részlet Sabine Dardenne Tizenkét éves voltam… című könyvéből)

Amikor Sabine már több, mint hetven napot töltött zsarnokságának rabjaként, Dutroux újabb áldozat után nézett, és augusztus 9.-én, ezúttal is Lelièvre közreműködésével elrabolták Laëtitia Delhez-t. A 14 éves lány fényes nappal hazafelé sétált az uszodából Bertix-ben. Dutroux őt is megerőszakolta, elkábította és kiláncolta, majd később összezárta Sabine-nal a pincében.

Dutroux lebukását ennek az ügynek köszönhette, mert több szemtanúja is volt annak, amikor Laëtitiát a furgonba rángatta. Egyikük le tudta írni a furgont, és a rendszám egy részletére is emlékezett, ami alapján a rendőrség kiderítette, hogy az autó Dutroux nevén van. Csupán négy nappal később Dutroux-t, Lelièvre-t és Michelle Martint letartóztatták.

Amikor már elfogták a bűnözőket, házkutatást tartottak a férfi marcinelle-i házában, ahol a lányokat is fogva tartotta, azonban érthetetlen módon nem találták meg őket. Csupán pornófilmek százait, számos házi szexvideót Dutroux és Michelle Martin szereplésével, valamint mintegy 300 gyerekpornó felvételt tudtak felmutatni. A gyanúsítottak kihallgatása azonban eredményt hozott: Lelièvre és Martin mindent beismertek, és próbáltak minél jobban eltávolodni, kimaradni az ügyből, azt állítva, hogy valamennyi bűncselekményt Dutroux követte el. Bár Dutroux kezdetben, az első két napon végig tagadott mindent, végül megtört a kihallgatás során, és fölényeskedve azt mondta az őt vallató Demoulin nyomozónak: „Na jól van, adok magának két lányt!”

A közlés elképedést váltott ki a hatóságból, hiszen ők csak Laëtitiát keresték. Az iroda falán, ahol a nyomozóval tartózkodtak, kint volt egy plakát Sabine arcképével, és Dutroux egyértelművé tette, hogy ő „a másik”. Elérte, hogy a lányok kiszabadítására elmehessen a rendőrökkel, hogy maga mutassa meg, hogyan kell a rejtett ajtót kinyitni. A szabadulás pillanata sokat elárult arról, hogyan tudta manipulálni a lányokat a férfi: a tömlöcöt elhagyó áldozatok ugyanis megköszönték Dutroux-nak, hogy kiszabadítja őket, és még puszit is adtak neki. Ebben a pillanatban meg voltak róla győződve, hogy „megmentőjük” elment a rendőrségre, és megtalálta a módot arra, hogy valóban kiszabadítsa őket a „főnök” karmaiból. Sabine összesen 80 napot töltött a kamrában, Laëtitia 6 napot, melynek nagy részében el volt kábítva.

A további kihallgatások során fény derült Julie Lejeune, Mélissa Russo, An Marchal és Eefje Lambrecks sorsára is. Nem volt értelme tovább tagadni, hogy a triónak köze volt az ő halálukhoz is. Dutroux elvezette a rendőröket a hevenyészett sírokhoz, így a keresés véget ért az ő szüleik számára is. 1996. augusztusában mind a hat lány előkerült.

Közélet

Marc Dutroux csupán egy bűnöző volt Belgiumban a sok közül. Sajnálatos módon a ’80-as, ’90-es években annyira gyakoriak voltak a hasonló esetek, melyekben gyerekek tűntek el, hogy a közvélemény lassacskán hozzászokott az ilyen hírekhez, és nem kavartak nagy port. A rendőrség az első 48-72 órában körözést sem adott ki az eltűntekre, azzal a feltételezéssel nyugtatva a szülőket, hogy biztosan csak elszöktek, és majd előkerülnek. Különösen így volt ez a nyári szünet idején eltűnő gyerekekkel.

Julie, Mélissa, An és Eefje kerestetésével kapcsolatban sem tettek sokat a hatóságok. A kihelyezett plakátokat és szórólapokat a szülők maguk készítették, akiket teljesen magukra hagytak veszteségükkel.

Sabine eltűnése ezzel szemben kiemelt bűncselekménnyé vált, vélhetően a növekvő aggodalom miatt (de nem kizárható, hogy az segített, hogy a lány apja maga is rendőr volt egykor). 1996.-ban felállítottak egy, az eltűnt gyerekekkel foglalkozó egységet, amely összehangolta az addig külön-külön folyó nyomozásokat, bár azt még ekkor is elképzelhetetlennek tartották, hogy egyetlen személy állna a bűncselekmények mögött.

A közvélemény elégedetlenségét fejezte ki a rendőrség munkájával kapcsolatban, és eredményeket követelt. A szülők nem engedték ki az utcára a gyerekeket, félelem övezte az eltűnt lányok esetét. Sabine keresése országos érdekeltségre tett szert: minden újság címlapon hozta a fotóját, és aligha volt ember Belgiumban, aki ne ismerte volna az arcát a kihelyezett plakátokról. Erről ő maga azonban semmit sem tudott, és mindvégig abban a hiszemben senyvedett rabságában, hogy a szülei lemondtak róla – Dutroux-ra azonban mintha nem hatottak volna a hírek. Nehéz elképzelni, hogy ne értesült volna róluk, mégis elég magabiztos volt ahhoz, hogy még egy lányt elraboljon.

Ahogyan Dutroux letartóztatását követően egyre több dolog látott napvilágot, a lakosság lázongani kezdett. Kiderült, hogy már korábban letartóztathatták volna, hiszen volt is példa őrizetbe vételére, amivel négy kislány életét menthették volna meg.

Fény derült többek között arra a tényre, hogy a rendőrség nem foglalkozott több ellene szóló bejelentéssel sem 1993 és 1996 között. 1993-ben egy férfi jelentette, hogy Dutroux 3000 és 5000 $ közötti összeget ajánlott neki, ha segédkezik gyerekek elrablásában. Ugyanez a férfi két évvel később is felvette a kapcsolatot a hatóságokkal, hogy elmondja, Dutroux egy tömlöcöt épít a pincéjében, hogy oda zárhassa be a lányokat, akiket később prostituáltnak akar eladni.  1995-ben még saját anyja is írt egy levelet az ügyészségnek, miszerint tudomása van róla, hogy a fia fiatal lányokat tart fogva egyik lakatlan házában.

A nyomozás eredménytelensége különösen annak tudatában vet fel kérdéseket, hogy Dutroux-t már Julie Lejeune és Mélissa Russo eltűnésének ügyében is a fő gyanúsítottak között tartották számon korábbi, hasonló bűncselekményei miatt. An és Eefje elrablásának napján már működött az a kamera, amit azért telepítettek, hogy a házát megfigyeljék. Azonban „műszaki okokból” a kamera csak reggel 8 és este 6 óra között működött, ezért semmilyen terhelő felvételt nem készített. 1995. decemberében két alkalommal is házkutatást tartottak nála, mindenféle eredmény nélkül – annak ellenére, hogy a megbízott nyomozót, René Michaux-t még egy lakatos is elkísérte erre az útra, aki szólt neki, hogy gyerekhangokat hall valahonnan a házból. Michaux egyszerűen nem foglalkozott vele. Későbbi felelősségre vonásakor azt állította, hogy az ajtót annyira jól álcázták, hogy képtelenség volt észrevenni, és ezt a házban járt többi rendőr is megerősítette. A már ekkor is fellelt többszáz videókazettát bár lefoglalták, soha nem nézte őket végig senki, pedig ezek egyikén szerepelt egy házi felvétel, amely az építkezés során készült, és bemutatja, Dutroux hogyan alakította ki a lányok leendő tömlöcét. Hiába, hogy már 1995. decembere óta a rendőrség birtokában volt ez a felvétel, nem volt róla tudomásuk, ráadásul Michaux később több videókazettát is visszaadott a gyanúsítottnak anélkül, hogy bárki megnézte volna, mi szerepel rajtuk. A kazetták egy része eltűnt, de végül 1999-ben néhány felvétel alapján sikerült további áldozatokat azonosítani.

A belga lakosságnál október közepére telt be a pohár. Az utolsó csepp a vizsgálóbíró, Jean-Marc Connerotte elmozdítása volt az ügyről, mert a férfire sokan hősként tekintettek, amiért kulcsszerepet játszott Dutroux letartóztatásában és társaival együtt való megvádolásában. Connerotte azért nem dolgozhatott tovább az ügyön, mert részt vett egy jótékonysági vacsorán, amit az áldozatok szüleinek rendeztek, és úgy vélték, hogy ez összeférhetetlenséget eredményez. Mindez együttesen vezetett az úgynevezett Fehér Menethez október végén, ami Belgium történetének egyik legnagyobb tüntetése volt, körülbelül 300.000 ember részvételével.

Az ötlet Elisabeth Brichet, egy 1989-ben eltűnt, 12 éves kislány édesanyjától származott. Az ő példája is jól mutatja, milyen állapotok uralkodtak már hosszú évek óta, de a kislány nem Dutroux áldozata volt, hanem egy Fourniret nevű francia sorozatgyilkosé, aki Belgiumban is szedte áldozatait, ezért az ardenneki rém nevet kapta a sajtóban. Elisabeth maradványait 2004-ben találták meg. A tüntetők valamennyien fehérbe öltöztek az ártatlanság jelképeként, és Brüsszelben vonultak fel, politikai és igazságügyi reformokat követelve. A meneten részt vett Sabine Dardenne és Laëtitia Delhez is.

A továbbiakban országos sztrájkok következtek, hatalmas volt a káosz az egész országban, amivel sikerült kikényszeríteni a gyors reformokat – amelyek mellett még a belga király, II. Albert is felszólalt.

Mindezek eredményeként a következő években megszigorították a szexuális bűnelkövetőkre, és különösen szabadon bocsátásukra vonatkozó jogszabályokat, és teljesen átalakították a rendőrség felépítését. Számos rendőrt és több ügyészt is felelősségre vontak az általuk elkövetett súlyos hibákért.

 A hálózat

Marc Dutroux nem csupán a lányoknak állította azt, hogy egy hálózat tagjaként rabolta el őket, hanem a hatóságoknak is egy pedofil körről beszélt. Ennek lehetősége miatt a kezdetektől fogva felmerült, hogy Dutroux esetleg azért folytathatta olyan sokáig zavartalanul a tevékenységét, mert magas, befolyásos körökből védték.

Az igazságot hajthatatlanul kereső Connerotte bíró letartóztatta Dutroux ismert társait is. Michel Lelièvre és Michelle Martin mellett egy negyedik elkövetőt, egy Michel Nihoul nevű férfit is bilincsbe vertek. Később további hét személyt tartóztattak le az üggyel kapcsolatban.

Nihoul a belga alvilág közismert tagja volt. Bár a felszínen pub tulajdonosként működött, valójában egy olyan üzletember volt, aki jóformán mindenben kipróbálta magát: a lakberendezőtől a kamionsofőrön át a PR menedzserig volt minden. Ugyanilyen szorgosan próbálta ki magát a különböző bűncselekményekben is, aminek révén jelentős priuszra tett szert, melyben szerepel a csalás, hamisítás, és a sikkasztás is. A ’80-es évek szexpartijainak központi figurája volt, aki azt állította, hogy még miniszterekről is vannak zsarolásra alkalmas felvételei.

Sokan tartották hihetőnek Dutroux azon állításait, hogy Nihoul révén egy nemzetközi pedofil hálózatnak dolgozhatott a férfi, azonban mindez sosem került bizonyításra. Letartóztatása utána nem sokkal Lelièvre is megtagadta az együttműködést a hatóságokkal, és nem lehetett belőle többet kiszedni, mint amennyit első kihallgatásai során beismert. Arra hivatkozott, hogy halálosan megfenyegették, így nem mondhat többet.

További kérdéseket vetett fel Dutroux anyagi helyzete. Számos ingatlan tulajdonosaként, bár ez életvitelén nem látszott meg, igen vagyonos ember volt. Az ingatlanok megszerzésének körülményei tisztázatlanok maradtak, de azt sikerült kideríteni, hogy a lányok elrablásának idején több különböző országból is érkeztek utalások Michelle Martin számlájára, igen nagy összegekben. Ez a tény is megerősítette, hogy egy kiterjedt hálózat állhat mögötte – ám mások azt valószínűsítik, hogy a vagyonra csak az autólopások, drogkereskedelem és csempészet révén jutottak hozzá.

Maga Dutroux a lányok elrablásán és megerőszakolásán kívül minden egyéb vádat tagadott. An és Eefje gyilkosaként Weintsteint nevezte meg. Mindvégig tagadta, hogy Julie-t és Mélissát megerőszakolta volna, azonban a kislányok boncolása tanúsította, hogy rendszeresen, hosszú időn át bántalmazták őket ilyen módon. DNS-mintát azonban nem vettek a holttestekről, hogy bizonyításra kerülhessen, hogy Dutroux, vagy valaki más volt az elkövető.

Ahogyan az ügy kirobbant, Connerotte vizsgálóbíró felhívást intézett a nyilvánossághoz, hogy bárki, aki korábban Dutroux és társai áldozatává vált, jelentkezzen. Tizenegy ember került elő, akiket az ügy folytatása során az X-tanúknak hívtak, és valamennyien saját fedőnévvel rendelkeztek. Az X1-es tanú, egy Régina Louf nevű holland nő volt, akinek neve kiszivárgott a sajtóban. Tanúvallomásában azt állította, hogy 12 éves korától fogva a család egy barátja rendszeresen hordta őt szexpartikra, és vonta be az általa szervezett prostituált hálózatba. Itt ismerte meg Michel Nihoult, és elmondta azt is, hogy a résztvevők jól menő üzletemberek és politikusok, bírók és bankárok voltak. Louf azt is állította, hogy Dutroux fiatal emberként szintén megfordult a partikon, ő szolgáltatta a drogokat, amiket az áldozatoknak beadtak.

Az X tanúk valamennyien döbbenetes vallomásokat tettek, melyekben számos embert megneveztek Belgium vezetői közül, mint e pedofil orgiák résztvevői. Elsősorban mégis Régina Louf volt az, akit megbízhatatlan tanúnak minősítettek elmeállapotára hivatkozva, ezért az X tanúk egyikének vallomását sem lehetett felhasználni a későbbi per során. Louf szavahihetősége mellett szólt, hogy vallomásának révén fény derült egy mindaddig megoldatlan gyilkossági ügyre is: a 15 éves Christine van Heest, akinek holttestét 1984-ben találták meg, Louf szerint Nihoul és társai megkínozták és megölték, amit Dutroux is végignézett.

Az X tanúk vallomásait egy 1999-ben megjelent könyv, a The X-Files: What Belgium Was Not Supposed to Know About the Dutroux Affair ismertette meg a világgal, melyet három oknyomozó újságíró, Annemie Bulte and Douglas De Coninck és Marie-Jeanne Van Heeswyck írtak.

Dutroux ingatlanjain, ahol rémtetteit elkövette, több emlékművet hoztak létre az áldozatok tiszteletére.

A lehetséges hálózat utáni nyomozás miatt az ügy annyira kiterjedt lett, a nyomozás pedig annyira elhúzódott, hogy újra erőre kaptak az elégedetlenkedő hangok, melyek eredményeket követeltek, és a bűnösök mielőbbi elítélését. A nyomozás évei alatt több, mint húsz, az ügyhöz köthető személy veszítette életét gyanús körülmények között, vagy lett öngyilkos – köztük többen nem sokkal azután, hogy a rendőrség látókörébe kerültek. Nem volt értelme tovább várni.

A per

Ezeket az éveket Dutroux és társai már börtönben töltötték, tárgyalásukra várva. 1998. április 23.-án két rendőr kíséretében kiengedték az épületből, hogy átkísérjék egy másik helyre, hogy átvizsgálhassa ügyének dokumentumait a perre készülve. Amikor az egyik rendőr szünetet tartott, a másikat megtámadta és maga alá gyűrte, és sikerült megszöknie. Csupán pár órát nyert, mielőtt újra elfogták volna – azonban további 10 évet szerzett vele magának a rácsok mögött. A szökés miatt az igazságügyi miniszter, a belügyminiszter és egy rendőrfőnök is lemondott.

Legközelebb 2001-ben került a hírekbe a férfi azzal, hogy panaszt tett a vele való bánásmódra, mondván, hogy a belga állam sérti emberi jogait. Követelései között szerepelt, hogy ne kelljen többé magánzárkában ülnie, csökkentsék a motozások számát vele szemben, és engedjék zavartalanul aludni – ugyanis negyedórankénti ellenőrzés volt előírva őrzői számára. Ügyvédje kártérítést követelt a számára, és körülményei javítását. Az állam véleménye az volt, hogy a különleges biztonsági intézkedések Dutroux védelmét szolgálják – ugyanis az újra és újra elhalasztott tárgyalások miatt az ügyben érintettek, és a közvélemény dühe egyaránt fokozódott.

Mindeközben a tárgyalás többek között azért nem kezdődhetett még el, mert csak ebben az évben kezdték meg a rejtekhelyen talált mintegy 6000 hajszál DNS-vizsgálatát, hogy abból kiderítsék, járt-e más is a kamrában Dutroux-n kívül.

2002-ben az ekkor már 6 éve raboskodó férfi cellájába becsempésztek egy diktafont abból a célból, hogy interjút adhasson. A felvételen Dutroux elismerte, hogy fogva tartotta a lányokat, és bűnösnek nevezte magát – ami egyesek számára fordulópontnak tűnt az ügyben, de valójában nem jelentett semmit. A hálózattal kapcsolatban sem adott ki semmilyen új információt.

A per 2004. március 1.-jén kezdődhetett el sokak megkönnyebbülésére, akik nyolc éven át vártak rá. Együtt tárgyalták a négy legfontosabb vádlott ügyét: Marc Dutroux, felesége, Michelle Martin és két társa, Michel Lelièvre és Michel Nihoul egymás mellett ültek a tárgyalóterem golyóálló üvegből készült kalitkáiban, melyeket az ő testi épségük érdekében állítottak fel.

A per során mintegy 450 embert idéztek be tanúként. A tárgyalás első hetében a média nem hozhatott le semmilyen képet vagy felvételt, melyen Dutroux szerepelt, ezért számos rajz készült a tárgyalóteremben. A vádlottak vallomásai nem hoztak meglepetést: Dutroux minden gyilkossági vádat tagadott, csak a bűncselekmények egy részét ismerte be; míg társai igyekeztek eltávolítani magukat minél inkább az ügytől, és vallomásaikban minden gaztettet Dutroux-ra kentek, aki őket is befolyásolta, és csak azért segítettek neki a bűncselekmények végrehajtásában, mert féltek tőle. Dutroux tagadta Julie és Mélissa elrablását, megerőszakolását és megölését egyaránt, csak azt ismerte be, hogy fogva tartotta őket, hogy „megvédelmezze a pedofil hálózattól” a kislányokat. Ezt némiképpen alátámasztották pszichiátriai vizsgálatai, melyek azt állapították meg róla, hogy Dutroux nem pedofil. Szexuálisan nem vonzódik a gyerekekhez; csak azért választ fiatal és gyenge áldozatokat, mert rajtuk könnyebb hatalmat gyakorolni. A másik négy áldozat megerőszakolását beismerte, és azt állította, hogy azért nem adta át őket Nihoulnak, hogy ne váljanak prostituálttá. Dutroux ügyvédje hangsúlyozta, hogy a hálózat létezését a hatóságok nem derítették fel kellő alapossággal.

A tárgyalások legemlékezetesebb pillanata természetesen Sabine Dardenne és Laëtitia Delhez megjelenése volt a tanúk padján. Az immár 20 és 22 éves áldozatok nyolc évet vártak arra, hogy újra a szemébe nézhessenek elrablójuknak – és ekkor Dutroux volt az, aki lesütötte a szemét. A tárgyalóteremben a férfi és felesége egyaránt bocsánatot kértek az áldozatoktól az ellenük elkövetett tettek miatt, de egyértelmű elutasítást kaptak csak válaszul, Delhez egyenesen a pokolba küldte a tettest. A két fiatal nő mindvégig kiegyensúlyozottan viselkedett a bíróságon, amivel kivívták a közvélemény csodálatát.

Az ítélet 2004. június 17.-én született meg, három hónapnyi tárgyalás, és az esküdtszék háromnapi tanakodását követően. Dutroux, Martin és Lelièvre minden vádpontban bűnösnek találtattak – Nihoul esetében azonban nem született döntés (a férfi egyébként szabadlábon várta a tárgyalást is).

A halálbüntetést csak 1996-ban törölték el Belgiumban, de az utolsó kivégzésre 1918-ban került sor. A Dutroux-per során erősödtek azok a hangok, melyek a halálbüntetés visszaállítását követelték, de erre nem volt lehetőség. Így Dutroux a maximálisan kiszabható életfogytiglani börtönbüntetést kapta, míg Michelle Martint 30 év, Lelièvre-t pedig 25 év letöltendő börtönbüntetésre ítélték. Nihoult végül csak drogkereskedelemmel kapcsolatos vádakban tudták elítélni, és 5 évet töltött börtönben.

Utóélet

2012-ben Michelle Martint szabadon bocsátották, ami ellen körülbelül 2000 fős tömeg tiltakozott Brüsszel utcáin. A nő összesen 16 évet töltött börtönben, ami után egy védett házba került. Ezt a menedéket később eladták, ezért Martinnek vissza kellett volna mennie a börtönbe, ha nem talál másik helyet magának, ami megfelel az előírásoknak.

Egy nyugalmazott bíró fogadta be átalakított tanyáján, ahol a nő máig is él, igen szerény körülmények között, segélyekből. Jogi diplomát szerzett, és 2022-ben elkezdhet dolgozni – amennyiben talál bárkit, aki alkalmazza.

Lelièvre továbbra is tölti börtönbüntetését, mert fellebbezését elutasították. Bár volt, hogy rövid időre kiengedték, megszegte az előírt szabályokat a távolléte alatt. Később pert indított az állam ellen, amiért a pert megelőző közel nyolcéves fogva tartása alatt nem kapott választ megkereséseire. Kártérítési követelése sikeres volt, és az állam 6000 eurót fizetett neki.

2013-ban Dutroux is kérelmezte korai szabadon bocsátását, azt állítva, hogy többé nem jelent veszélyt a társadalomra. Háziőrizetbe szeretett volna kerülni, bokáján nyomkövetővel. A bíróság elutasította. Legközelebb 2019-ben „adott hírt magáról”, amikor sikerült kieszközölnie egy új pszichiátriai vizsgálatot, ami alapjául szolgálhatna annak, hogy elmeállapotára hivatkozva a későbbiekben szabadon bocsássák – ugyanis a belga törvények szerint az életfogytigalni börtönbüntetésüket töltők legkorábban 25 év letöltése után kérelmezhetik szabadon bocsátásukat, ami Dutroux esetében 2021-ben telt le.

A Covid-19 járvány miatt 2020-ra halasztott vizsgálat eredményei szerint Dutroux továbbra is a pszichopátia jeleit mutatja, és nagy esély van visszaesésére, ezért továbbra is veszélyt jelent a társadalom számára. Amikor napvilágot láttak a hírek, hogy Dutroux komoly depresszióban szenved, amiért a jelek szerint élete végéig börtönben fog maradni, egy flamand magazin felkereste édesanyját, aki úgy nyilatkozott:

 „Rohadjon meg a pokolban, nem szánom őt.”

–

–

Blissenobiarella

–

–

A szövegben elhelyezett hivatkozásokon túl felhasznált források:

Rachel Bell: Marc Dutroux, a pedophile and child-killer című írása

Sorozatgyilkosok / A belga szörny című dokumentumfilm 

World’s Most Evil Killer / Marc Dutroux című dokumentumfilm 

Witness: The Lost Children című dokumentumfilm