Van, amit még mi sem láttunk című meglehetősen ritkán jelentkező rovatunk következik, konkrétan annyira ritkán, hogy ez lenne az első. Ugyanis egyik kedves olvasónk nem volt rest, és felhívta figyelmünket, hogy kishazánkban egyedülálló trash-filmes cikkarzenálunkból valamiért kimaradt egy igazán bűnös szórakozást nyújtó mű. Természetesen azonnal rávetettük magunkat, nyilván inkább E/1-ben, mert szerkesztőségünkből rajtam kívül senki nem néz ilyen szimplán időrablásnak titulált hulladékokat, és bizony mondom, megérte.

A Norton Cyberdyne high-tech katonai megoldásokra és eszközökre szakosodott cég kifejleszt egy elpusztíthatatlannak tűnő szuperkatonát, amit már a film első pár perceiben megcsodálhatunk egy teljesen hihető szűk körű alagsori partizás során. A cellájából véletlenül kiengedett monstrum félmeztelen kurvák lemészárolása után a kertvárosba szökik, ahol kicsinál egy mérnök faszikámat, aki történetesen női főszereplőnk nagybátyja. Susan hamar összebandázik a Nick nevű újságíróval, ő lesz ugye a másik főszereplő, és immáron ketten próbálják felgöngyölíteni a cég titkos projektjét, amelyben kiemelt szerepet kap egy belső cselszövéses szál.

A Syngenor valójában az 1980-ben készült Scared to Death kvázi-folytatása lenne, legalábbis ahogy olvasom, esszenciájának átvétele, bár az is tény, hogy sem az író, sem a rendező nem egyezik. Mivel nem láttam az elődöt, sajnos nem tudok többet mondani a hasonlóság tekintetében. Amit viszont kapunk, az így is bőven a korszak kimagasló B-filmes élményét nyújtja, mely okán a produkció megérdemelten került a feledés jótékony homályába.

Adott tehát egy fegyvergyártó cég, mely a Közel-Kelet elleni jövőbeli fegyverkezésre válaszolva szuperkatonákat állít elő – innen a film címe, hogy szintetikus genetikus organizmus, röviden: syn-gen-or -, amelyek kinézetét látva egyaránt ihlettet a korszak valamennyi mainstreamnek mondható sci-fi horror produkciója. Úgymint Robotzsaru, Terminator, Predator, de nyomokban azért egy kis Alien-szerűséget is tartalmaznak ezek a szörnypofával és kitinszerű teknőspáncéllal rendelkező antropomorf korcsok. Mindezt pedig latexruhába bújtatott, fejükön minimális maszkot viselő emberek alakítják – legalábbis a film elején. Ugyanis élek a gyanúperrel, hogy a mű vége felé látható részletesebb kialakítású hacuka már egy időközben beszerzett teljesen másik jelmez, sebaj.

A már a Re-Animatorban című klasszikusban is hatalmasat alakító David Gale itt ugyanúgy zseniálisat játszik: szinte brillírozik a percről-percre eszét vesztő vezérigazgató szerepében, aki kinyírja és/vagy Alice csodaországának teazsúrjára emlékeztetve öltözteti be hátrahagyni kívánt beosztottjait. Többiek pedig csak hozzák azt a sablonos karaktert, ami elvárható egy papírvékony B-filmes szereptől: vicceskedő biztonsági őr, naiv unokahúg, felülről rángatott rendőrfőnök vagy éppen az intrikát bonyolító nőci. A futurisztikusnak ható uniformist viselő likvidáló osztag is megér egy misét, főleg amikor keresztüllövik egymást. Akad némi humor meg egy csepp romantika, de igazából a krimis thriller jelleg, ami főleg dominál.

Az eszményi párbeszédek, brutálisan átgondolatlan vágások, logikátlan húzások vagy a félbehagyott szekvenciák (egyik áldozat torkából valami lézernyalábbal ügyködő szörny) mind-mind igazán bűnös élvezetet jelentenek, ahogy az egyik helyről a másikra teleportáló vagy éppen a papírdoboz-fal előtt a pincében elhalálozó monstrumok. És mivel már a filmünk elején nagyjából tudható, hogy milyen eszközzel lehet csak legyőzni őket, a végső leszámolás utáni végső-végső megoldás több mint kínosan profán. Még ha az eredeti szörnyek meglehetősen olcsók, otrombák és mondjuk ki: totálisan bénák, legalább a végén belőlük összeálló hibrid klasszul néz ki.

A korszakért rajongó trash-fanoknak és B-mozi mániákusoknak a Syngenor kimondottan aranybánya, többiek pedig inkább nézzenek mást, mert fájdalmas lehet. A diszlexiásoknak, valamint krónikus szóvicc-kedvelőknek pedig üzenem, hogy ne tessék összekeverni, mi nem a Syngenor Magazin vagyunk, haha. Tudom, szar volt, ez van.

Értékelés: 5/10

eyescream