A Napkút Kiadó jóvoltából olvashattam el a fiatal magyar író első (kis)regényét, mely műfaját tekintve a mostanság divatosan csak weirdnek hívott zsánerhez áll közel. A Meixner Józsefné apoteózisa [isteni rangra emelése, istenné magasztalása] a szépirodalom és a thriller határán egyensúlyoz a hétköznapi (ab)normalitásba kapaszkodva, miközben megállíthatatlanul robog egy számunkra ismeretlen, vészjósló katarzis felé…

A vékonyka, alig száztíz oldalas (kis)regény elején megismerhetjük a lányát szoros pórázon tartó címszereplő édesanyát, aki apró lakásában tengeti sablonos, szürke életét. Lánya, a kövérkés Andika a Tibinél dolgozik, de már nagyon unja, a baráti köréhez tartozó Tasziló saját vállalkozásba szeretne kezdeni, valamint gyengéd érzelmeket táplálva a lánnyal igyekszik összeköltözni. És persze ott van Zsolesz, aki egyebek mellett agresszív apával büszkélkedhet, emellett pedig mindig van söre a faterja hűtőjéből. Ők a mű központi szereplői, és gyakorlatilag a köztük lévő viszonyrendszer (és annak változásai) adják a regény gerincét.

Persze rajtuk kívül történnek még dolgok a háttérben – úgymint:  rejtélyes módon eltűnő személyek, fura földalatti bunker, motivációs tréner előadása -, de ezen események csakúgy a nagy semmiből bukkannak fel, relevanciájuk esetlegesnek tűnik. Akárcsak a szürreálisnak ható álmok, amelyekből szintén akad bőven. Mind tudjuk, hogy valami közeleg. Valami fenyeget. Nincs előle menekvés. A kóbor macskák egyre gyakoribb és egyre nagyobb számú felbukkanása is csak egy a sok-sok misztikus tünet közül. De vajon mi lehet az, ami ezt az atmoszférikus rettegést kiváltja belőlünk?

A kisregényt olvasva valamiért a zseniálisan mindfuck Donnie Darko című kultikus mozi ugrott be. A filmben is egyre-másra történnek látszólag megfejthetetlen, egymással nem sok kapcsolatot mutató, szinte már-már okosan misztikus és/vagy tudatalatti szekvenciák, amelyek aztán a későbbi újranézések alkalmával állnak össze. Vagy legalábbis direkt keltik azt az érést, hogy olyan, mintha egy szerves egész bizonyos részét képeznék, pedig nem. Na, ilyen a Meixner Józsefné apoteózisa is, mely megállíthatatlanul robog egy bizonyos elkerülhetetlen vég felé. Tudjuk, hogy lesz ott valami, de mégis mire kell számítani?

Addig a pontig viszont sok minden történik, illetve csak látszólag. Papírvékonyan írt karaktereinkről érdemben alig tudunk valamit, mintha csupán távoli ismerősök lennének, felsőbb erők által mozgatott bábok. Szürke és sablonos életük már-már szatíraszerűen alibi, amiben persze ott lebeg egy-egy szakadékmély személyes dráma, a precízen kifejtett receptek hiábavalóságával és az már említett különös, mégis valóságos álombeli epizódokkal. Panelprolizmus, háttérben lappangó és lassan előtörő hétköznapi őrület, létbizonytalanság, és persze az itt-ott felbukkanó, kohéziót megzavaró horrorisztikus weird-elemek. Ez utóbbiakkal egész egyszerűen nem tudunk mit kezdeni; befogadásuk kérdőjelezi meg az összefolyó világunk határait, valós és valótlan között.

Böszörményi Márton első regénye a tartalmát tekintve nem kifejezetten könnyű olvasmány. A klasszikus párbeszédes forma hiánya és a tömör szövegszerkezetet egyáltalán nem annyira riasztó, mint azt róla elsőre gondolnánk, szépirodalmi igényességű narrációjával viszonylag gyorsan lehet haladni. Befogadása persze időigényes, ahogy én is át fogom újra olvasni, hogy közelebbi képet kapjak róla, még többet értsek belőle. Nem csoda, hogy Nemes Z. Márió kritikus, esztéta nemes egyszerűséggel azt írja a kötetről, hogy ez bizony mindfuck a javából.

Értékelés: 8/10

eyescream