Első blikkre hatalmas bűnös élvezetnek hittem ezt a Giulio de Santi által rendezett produkciót, mely ígérete szerint („first ego shooter splatter movie ever”) egyaránt megidézi a nyolcvanas-kilencvenes években tomboló, kisebb költségvetésből gazdálkodó (gumi)gore-hangulatot, valamint a modern FPS akciójátékok atmoszféráját. Ám, ahogy az esetek többségében ez lenni szokott, sajnos nem sikerült maradéktalanul szórakoztatóra a fentebb vázolt koncepció.

Frank Zimosa névre hallgató, sokat tapasztalt bérgyilkost egy különleges melóra bérelik fel egy bizonyos titokzatos Jorge Mistrandia nevű fazon. Küldetésének lényege abból áll, hogy egy hotelban kell végezni egy kegyetlenségéről híres párral, ráadásul nem is akárhogyan: ki kell vennie az agyukat, illetve a belső szerveiket, miközben megbízója mindezt egy speciális szemüvegen keresztül élőben látja. Zimosa majdnem el is végzi a melót, amikor agonizáló áldozatáról kiderül, hogy szintén Jorge egyik embere, és úgy dönt, hogy félbehagyja a melót, és azonnal utazik haza. Ám a hotel valójában Mistrandia embereivel tömött csapda, ami egy másik dimenzióból származó gonoszt rejteget…

Míg a Necrostorm stúdió 2011-es Adam Chaplin-je szintén hasonlóan zsigeri atmoszférát próbál teremteni direkt módon láttatott, brutalitásban bővelkedő képsoraival, ami szememben egy teljesen szórakoztató trash produktummá is teszi, addig a Hotel Inferno kegyelmet nem ismerő gore-horror látványvilága FPS-megoldással kombinálva egy idő után roppant fárasztóvá válik.

Szinte a film egészében ’Fuck You’ kifejezést ismételgető karakterünk és a megbízója közti irritálóan triviális dialógusokat csak a Violent Shit filmek iszonyatosan brutális és vérbő gore-parádéjához hasonló primitív trükk-arzenál színvonala múlja alul. Bár FPS-üzemmódban próbálnak feszültséget kelteni bennünk a játékidő alatt, ám a sok repetitív jelenet miatt (ajtónyitás, új fegyver, ellenség likvidálása, újabb szoba stb.) ez elég hamar fárasztóvá válik – főleg annak, aki nem igazán bírja az egymás után következő, sok öncélú hentelős jelenetet, amit ráadásul a többnyire olcsó és profán helyszínválasztás, valamint a low-budget szereplők unalmas mivolta is húz lefelé. Szintis zenéje egészen tűrhetőre sikerült, de olyan röhejes marhaságokat egyszerűen nem tudok elfeledni, mint a csillagszóróval fenyegető főszörny.

Aki látványos FPS-élményeket akar, annak ott a szintén hatásvadász, de legalább végig élvezetes Hardcore Henry, aki meg brutális és ocsmány, belekben gazdag mészáros mozit, annak például az említett Adam Chaplin-t javasolnám.

Értékelés: 4/10

eyescream