Ha az orosz sorozatgyilkosok kerülnek szóba, szinte mindenkinek csak Andrij Csikatilo jut eszébe, aki sokáig tartotta a legtermékenyebb sorozatgyilkos kétes dicsőségű címét is. Volt azonban egy fiatalember Moszkvában, aki éppen 1992-ben, Csikatilo elítélését követően kezdett gyilkolni. Ő volt Alekszandr Picsuskin, akinek rémtettei nálunk némiképp radar alatt maradtak, pedig nem kevésbé hátborzongató az ő története sem.
Gyermekkora
Alexander Yuryevich Pichuskin (Алекса́ндр Ю́рьевич Пичу́шкин, a magyar helyesírás cirillről való átírási szabályai szerint Alekszandr Jurjevics Picsuskin) 1974. április 9.-én született a Moszkva agglomerációjában található Mityiscsiben. Egész életében Moszkvában élt, és ahogyan már édesanyja, Natasa, ő is a Herszonszkaja utca 2. szám alatt nőtt fel; egy klasszikus szovjet lakótelepen – nem túl jó környéken -, csupán pár perc sétányira Moszkva egyik legnagyobb erdejétől, a 18 Margitszigetnyi területű Bitcevszkij parktól.
Apja még Alekszandr csecsemőkorában elhagyta a családot, így édesanyja egyedülálló szülőként kényszerült felnevelni a fiút. Szomszédaik visszaemlékezései szerint bár nem vetette fel őket a pénz, de Natasa szépen gondoskodott róla, és Alekszandr boldog gyerek volt. A könnyen barátkozó, kedves és udvarias kisfiú négyéves korában változott meg, amiért vélhetően egy játszótéri baleset a felelős. A kis Szása (ez az Alekszandr név leggyakoribb becézése az oroszban, Picsuskint egész életében így szólították) kiesett a hintából, és ahogy felült a földön, a még mindig mozgásban lévő hinta nagy erővel telibe találta a homlokát.
Mivel a kisgyerekek koponyája még kevésbé erős és ellenálló, mint felnőttkorban, vélhetően sérült Szása prefontális agykérge. A prefrontális kéreg a homloklebeny azon része, amely közvetlenül a homlok mögött található, és funkciója leginkább úgy foglalható össze, hogy a bonyolult, magas szintű gondolkodási képességekért és magatartási formákért felel. Az empátia, az érzelmi kontroll és egyensúly, az öntudat és az erkölcsi normák funkcióinak betöltése, és cselekedeteink következményeinek mérlegelésére való képességünk is a prefrontális kéregből ered. Egyes tudósok úgy vélik, hogy a személyiség maga is itt található.
Ennek az elméletnek az igazolására egy Phineas Gage nevű férfival történteket szokták példaként hozni. Gage a 19. század közepén élt, és vasúti építkezéseken dolgozott, ahol egy robbanás következtében balesetet szenvedett. Egy hosszú, körülbelül 3 cm vastag vasrúd eltalálta, és alulról átfúródott a fején, agykárosodást okozva. Bár a sérüléseit nem ismerjük pontosan, és máig sem sikerült teljes mértékben rekonstruálni az esetet, valószínűleg agyának bal oldala és a homloklebenye sérült meg.
Hiába gondolnánk, hogy egy ilyen baleset csak halállal végződhet, Gage a saját lábán távozott a helyszínről, és teljes mértékben felépült.
Legszembetűnőbb károsodása bal szemének elvesztése volt. Már ennyi is elegendő lett volna ahhoz, hogy Phineas élő orvosi csoda legyen, de a balesetet követő években bekövetkezett változásai tették igazán meghatározó alakjává a 19. század neurológiai és pszichológiai kutatásainak. Az addig jókedélyű, kedves, humoros emberként ismert férfi iszákos, kötekedő, agresszív lett. Életének későbbi szakaszában Chilében élt, ahol lovaskocsikon szállított utasokat, és az őt ismerő emberek beszámolói szerint személyiségének megváltozása időszakos volt: a mindennapos munka minden bizonnyal olyan módon stimulálta homloklebenyét, hogy az elvesztett személyiségjegyeinek és képességeinek egy részét képes volt visszaszerezni, és magasabb színvonalon funkcionálni.
A mindaddig közvetlen, és kedves kisfiú Picsuskin is hasonló változáson ment keresztült: rendkívül visszahúzódó, zárkózott és agresszív, dühkitörésektől szenvedő személyiséggé vált – a változás azonban nem érintette veleszületett magas intelligenciáját.
Iskolás éveiben kitaszítottá vált, kortársai közé nem tudott beilleszkedni, és sokat csúfolták. Édesanyja a folyamatos magatartási problémák miatt végül úgy döntött, egy tanulási nehézségekkel küzdő gyermekek számára kialakított iskolába íratja a fiút – mivel azonban ilyen problémái nem voltak, ez az új helyzet csak tovább rontotta agresszív viselkedését. Ekkor történt, hogy Picsuskin anyai nagyapja közbelépett. Úgy látta, hogy a fiú problémáira egy erős apai példakép és a szellemi kihívások jelenthetik a megoldást, ezért Alekszandrt magához költöztette, és bevezette a sakk világába. Mivel korábban az is problémát jelentett, hogy Alekszandr nagyon kevés időt töltött a szabad levegőn, ezért a Bitcevszkij parkba jártak ki sakkozni, ahol a helyi nyugdíjasok minden nap megmérkőztek egymással.
Tehetségének köszönhetően hamarosan mindenkit megvert, és csodájára jártak a „kis zseni” játékának. Alekszandr tinédzserként hatalmas változáson ment keresztül; újonnan elnyert magabiztossága segítette abban, hogy dühkitöréseit kontrollálni tudja, és megtanulja a megfelelő viselkedési formákat.
Nagyapja váratlan halála lesújtotta, és visszafordította a megkezdett úton: nem csupán a számára legfontosabb személyt, a legjobb barátját veszítette el benne, de vissza kellett költöznie a Herszonszkaja utcai lakásba anyjához, immár 27 éves nővéréhez, annak férjéhez és kisgyerekükhöz a kis lakásba is, ahol neki csak a kanapén jutott hely; és újra abba az iskolába kellett járnia, ahol korábban annyi sérelem érte. Teljes elszigeteltségében az állatokért világéletében rajongó fiú számára az egyetlen örömet kutyája jelentette – órákat töltött vele a Bitcevszkij parkban minden nap. Rövid időn belül azonban a kutyáját is elvesztette, és valószínűleg ez lehetett az utolsó csepp a pohárban számára. Mélységes depresszióba esett, és inni kezdett.
Gyilkos hajlamok
Rövid időn belül eluralkodott rajta az alkoholizmus, azonban ez nem akadályozta meg abban, hogy továbbra is ő legyen a Bitcevszkij park sakkbajnoka. Emellett új hobbit is talált magának, és súlyzós edzésekbe kezdett, ami erőt és komoly izmokat kölcsönzött testének. Ennek köszönhetően már kevésbé kellett tartania társai gúnyolódásától és bántalmazásaitól, emellett pedig a lányok is felfigyeltek rá – ő azonban velük egyáltalán nem foglalkozott.
Sokkal jobban érdekelte mások megfélemlítése, és újonnan elnyert hatalmának gyakorlása: rászokott, hogy kamerákat rejtett el a park alatt húzódó csatornarendszerben, és kisebb gyerekeket csalt magával az értékes kincs ígéretével. Amikor áldozatai behajoltak a csatornafedőn értük, hátulról meglökte őket, és bokájuknál fogva lógatta őket a csatornába, miközben fenyegette őket. Rendkívüli élvezetet talált elkeseredett könyörgésükben. A kamerák mindezt rögzítették, és Picsuskin később a felvételeket többször is visszanézte.
Ezeket a „játékokat” sokáig nagy elégedettséggel gyakorolta, ám idővel már nem nyújtottak elég izgalmat. 1992-ben járunk, amikor napvilágra kerültek Andrij Romanovics Csikatilo rémtettei, és akit még ezévben halálra ítéltek. Az orosz médiamegjelenésekben elterjedt az a feltételezés, hogy ezek a hírek sarkallták Picsuskint arra, hogy ő maga is sorozatgyilkossá váljon. Afféle életcélul tűzte ki, hogy túlszárnyalja Oroszország legádázabb sorozatgyilkosát, és ő maga 64 emberrel végezzen – éppen annyival, ahány mezője van a sakktáblának.
Terveibe beavatta egy osztálytársát, Mihail Ogyijcsukot, aki azonban nem volt hajlandó részt venni a gyilkosságok megvalósításában. Amikor Picskuskin belátta, hogy hiba volt beavatni a fiút – hiszen az elárulhatja őt a jövőben -, rajta hajtotta végre az első támadást. 1992. július 27.-én, pár hónappal a 18. születésnapját követően egy kalapáccsal agyonverte, holttestét pedig – mint később sok más esetben is -, a Bitcevszkij parkbéli csatornarendszerbe dobta. Ogyijcsuk testét soha nem találták meg, így a történetet csupán Picsuskin későbbi vallomásából ismerjük, melynek során megjegyezte:
„Az első gyilkosság olyan, mint az első szerelem. Lehetetlen elfelejteni.”
E ponton hozzá kell tennünk, hogy az egyes fellelhető források különböznek az első áldozat kilétét illetően. A legtöbb helyen Ogyijcsukot nevezik meg az első gyilkosságként, mások azonban magabiztosan idézik Picsuskin vallomásából, hogy első eset ezt megelőzően történt: aktuális barátnője, egy bizonyos Olga szakított vele, és egy barátjával jött össze. Annyira feldühítették ezzel, hogy a rivális, ám gyanútlan fiút egy épületbe csalta, ahol megfojtotta, holttestét pedig kidobta az ablakon az ötödik emeletről. Bár Alexandert is kikérdezték, bizonyítékok hiányában az esetet öngyilkosságként deklarálták. E források szerint Ogyijcsuk a második áldozat volt.
Gyilkosságsorozat
Az első gyilkosságot kilenc éven át nem követték továbbiak, de hogy ennek mi volt valódi oka, nem tudjuk. Talán az első eset(ek)től megijedt, mindenesetre képes volt visszafogni ösztöneit ebben az időszakban. Az iskola elvégézését követően egy helyi vegyesboltban kezdett dolgozni, és a felszínen teljesen átlagos életet élt. Munkatársai kedvelték, visszahúzódó, de udvarias, kellemes emberként ismerték. Ez alatt az időszak alatt több párkapcsolata is volt, még a házasság ötlete is felmerült. Picsuskin jó érzékkel alakított ki kapcsolatokat, társasága megnyugtatólag hatott sokakra, ezért környezetében a legtöbben kedvelték, hiszen képes volt mélyre rejteni gyilkos ösztöneit.
Nem tudjuk azt sem, mi lehetett az a katalizátor Picsuskin életében, ami a gyilkosságsorozat útjára vezette. Történt vele valami, vagy egyszerűen csak nem tudott tovább uralkodni magán?
Alekszandr Picsuskin a 2001 és 2006 között eltelt 5 év során vélhetően körülbelül 60 emberrel végzett a Bitcevszkij parkban, de nem tudták valamennyit bizonyítani. A gyilkosságok forgatókönyve nagyjából megegyezett, és valamennyi áldozat esetében ugyanúgy zajlott le.
Picsuskin sok szempontból nagyon elővigyázatosan tette a dolgát. A holttesteken nem hagyott nyomokat, és „célcsoportjában” olyan emberek szerepeltek, akik magányosak voltak, szegények, hajléktalanok, gyakran alkoholisták, drogfüggők – olyanok, akiket senki nem keres, ha eltűnnek.
Látkép a parkból.
A sorozat első áldozata 2001. május 17.-én egy Jevgenyij Pronyin nevű alkoholista férfi volt. Picsuskin itallal kínálta, és miután leitatta, hátulról támadott rá. Egy kalapáccsal beverte a fejét, majd testét egy csatornanyílásba dobta. Legtöbb esetben így járt el, és ha az ütéseket túl is élték volna, a csatornákban zúduló hatalmas víztömeg valószínűleg azonnal megölte őket.
Módszere igen hatékonynak mondható, mégis akadtak túlélők is.
2002. február 23.-án találkozott a 19 éves Marija Viricsevával, aki ekkor 5 hónapos terhes volt. Barátjával való heves vitájuk után az utcán, a Kahovszkaja metróállomáshoz közeli helyen sírt, amikor Picsuskin leült mellé, hogy megvigasztalja. Meghívta egy italra a lányt, és a megszokott kamerás trükköt vetette be: megvételre kínálta a Bitcevszkij parkban elrejtett zsákmányt. A park egy elhagyatott részére vezette áldozatát, és a csatornához csalta, ahol rátámadott. Megragadta a nő haját, és a fejét a kőből készült kútgyűrűhöz verte, majd belökte a csatornába. Marija körülbelül 12 méternyi zuhanás után ért a sebes vízfolyásba, ám szerencséjére eszméleténél maradt, és sikerült a csatorna egy használaton kívüli oldalágába vergődnie. Több, mint húsz órát töltött odalent a teljes sötétségben, de végül sikerült minden erejét összeszedve a felszínre másznia. Járókelők hívtak hozzá mentőt, és a kórházba a rendőrség is kiszállt hozzá. Marija később teljesen felépült a sérüléseiből, és életet adott kislányának is. Mindenre kiterjedő vallomást tett: ismerte támadója nevét és azt is, hol lakik, dolgozik, ám a rendőrség nem tartotta fontosnak az ügyet, így semmilyen lépés nem történt.
Voltak azonban olyan alkalmak is, amikor Picsuskin nem volt kellően óvatos. Még 2001. nyarán egy Andrej Konovalcev nevű, 22 éves férfi volt „kiszemeltje”, aki megorrontva a veszélyt megpróbált elszökni támadójától. Picsuskin erősebb volt nála, így képes volt megragadni és a nyíláshoz vonszolni őt; de a járókelők meghallották Konovalcev kiáltásait, és kihívták a rendőrséget. A gyilkosnak órákon át kellett rejtőzködnie, hogy elkerülje a járőröket.
Bár legtöbb áldozatával a Bitcevszkij parkban végzett, akadtak kivételek is. 2002. január 18.-án összeismerkedett egy Vjacseszlav nevű, 39 éves hajléktalan férfival, akinek becserkészéséhez ismét az alkoholt használta. Egy 16 emeletes épületbe csalta, hogy együtt fogyasszák el a felkínált italt. A legfelső emeleten támadt rá a leitatott áldozatra, aki ezután egy erkélyen át ledobott. A rendőrség ezúttal is öngyilkosságként könyvelte el az esetet.
2002. márciusában egyik szomszédjával végzett. A 42 éves Alekszej Fedorov, aki anyjával és nővérével élt, fogyatékkal élő alkoholista volt, erős testfelépítésű ember. Picsuskin nehezen bánt el vele, majd 20 percen át dulakodtak, mielőtt sikerült a csatornába taszítania. Rokonai jelentették a férfi eltűnését (az akkori orosz törvények szerint ezt 36 óra elteltével tehették meg), és a nyomozás keretében Picsuskint is kihallgatták, akire azonban egy pillanatig sem vetült a gyanú árnyéka.
2002. március 10.-én egy 13 éves, Mihail Lobov nevű fiút támadott meg, aki az állami gondozásból szökött meg. Ezúttal sem járt „sikerrel”, és hasonlóan Viricsevához, a fiú is képes volt kimászni a csatornarendszerből. Pár nappal később Picsuskin szembetalálta magát áldozatával: vélhetően ekkor döntötte el, hogy nem használja tovább a csatornákat.
Még ugyanabban az évben sikerült szert tennie egy úgynevezett tollpisztoly nevű, kiskaliberű, egylövetű fegyverre, amit rendszerint önvédelmi célokra használnak és a legtöbb országban engedélyköteles. Ennek segítségével végzett legalább három emberrel a következő hónapokban, azonban negyedik kísérlete kudarcot vallott – a 42 éves, „Sündisznó” becenévre hallgató Szergej Fedorov életben maradt a lövés után. Picsuskin egy kalapáccsal vetett véget a férfi életének, és minden bizonnyal megtetszett neki a módszer, mert ettől kezdve minden áldozatánál kalapácsot használt.
2002-2003 során további egytucat embert ölt meg, akik között az utolsó Konsztantyin Polikarpov lett volna, akivel egy udvarban éltek, ismerték egymást. A 27 éves férfi a fejére mért kalapácsütésektől csupán elvesztette eszméletét, de túlélte a támadást. Picsuskin jól láthatóan megijedt attól, hogy szomszédja esetleg azonosíthatja őt támadójaként, mett ezután több, mint egy éven át nem ölt újra, és a gyilkosságsorozatot csak 2005-ben folytatta.
A Bitcevszkiji Rém
Máig sem ismert okokból 2005-ben Picsuskin elkezdte áldozatai holttestét nyilvános helyeken hagyni, ahol a járókelők könnyedén rátalálhattak. Egyesek szerint annak a jelenségnek tudható be, ami több sorozatgyilkosnál is megfigyelhető: az olyan nárcisztikus gyilkosok, mint amilyen Picsuskin is, egy idő után valósággal szeretnének lebukni, mert hírnévre vágynak, és arra, hogy eldicsekedhessenek rémtetteikkel. Ilyen volt a BTK sorozatgyilkos Dennis Rader, aki valósággal fürdőzött a neki szánt figyelemben, de akár magát a Hasfelmetsző Jacket is idesorolhatjuk, aki titokzatos leveleivel borzolta a közhangulatot. Picsuskin későbbi vallomásában csupán annyit állított, hogy belefáradt a holttestek eltűntetésének procedúrájába.
Nem is váratott sokáig magára, hogy az áldozatai közül az elsőre rábukkanjanak: 2005. október 15.-én rátaláltak egy 31 éves hajléktalan, Nyikolaj Vorovjev szörnyű sérüléseket elszenvedett testére. A férfit agyonverték egy kalapáccsal, és a fején tátongó sebbe beleállítottak egy vodkásüveget – ami később a gyilkos ismertetőjegyévé vált.
Egy hónappal később rátaláltak a következőre is, a 63 éves exrendőr Nyikolaj Zaharcsenkóra, majd szinte hetente követték az újabb és újabb áldozatok: Vladimir Didukin, Nyikolaj Koljagin, Jurij Kuznyecov, Oleg Lavranyenko mind beleillettek a korábbi mintázatba. Mindeközben Picsuskin nem állt le, 2005. decembere folyamán további négy emberrel végzett, ám több áldozatát nem találták meg annak ellenére sem, hogy immár a szabadban hagyta őket, csak amikor már a kóborkutyák szétmarcangolták őket, és csak csontjaik maradtak meg.
A rendőrség számára az első pillanattól fogva világos volt, hogy sorozatgyilkossal állnak szemben. A folyamatosan felbukkanó újabb és újabb hullák egy perc nyugtot nem hagytak a hatóságoknak, akik rendületlenül nyomoztak az ügyben. Ahogyan az várható, a sajtó is rögtön felkapta az esetet: a Bitcevszkiji rém nevet adták az ismeretlen sorozatgyilkosnak, és a nagy nyilvánosságot elérő cikkek miatt Moszkván eluralkodott a rettegés. Korábban is, már a ’90-es évek elejétől keringtek városi legendák az erdővel kapcsolatban, hiszen sok ember tűnt el innen, de az emberek csak ekkor kezdtek sokkal kevesebbet kijárni a parkba, mert túl veszélyesnek ítélték. Helyüket több, mint 200 járőr, és helikopteres megfigyelők vették át – bármiféle eredmény nélkül.
A nyomozást nehezítette, hogy Picsuskin igen előrelátó volt, és nem hagyott nyomokat maga után. A rendőrök nem találtak sem ujjlenyomatokat, sem mást, amiből rájöhettek volna a gyilkos kilétére. Az áldozatok sérülései alapján be tudták azonosítani a gyilkos eszközt (kalapács), ezen kívül azonban teljes sötétségben tapogatóztak.
Mivel a fellelt halottak mindannyian férfiak voltak, a kezdetektől fogva fennállt a lehetősége annak, hogy az elkövető egy nő lehet. Ezt az eshetőséget sokáig nem vetették el, azonban 2006 tavaszán – további 7 áldozatot követően – máig ismeretlen okból nőket kezdett gyilkolni.
Több embert is őrizetbe vettek a parkban, akik gyanúsan viselkedtek. Egyik alkalommal a gyanúsított férfi megpróbált megszökni az őt igazoltató rendőrök elől – akik mivel civil ruhában jártak, a férfi azt hitte, hogy ki akarják rabolni. Másszor egy transzvesztita került a rendőrség látókörébe (ne feledjük, ekkor még úgy vélték, női gyilkost keresnek), aki ráadásul egy kalapácsot hordott magával. Mint kiderült, csupán önvédelmi célokból, és neki sem volt köze a gyilkosságokhoz.
Picsuskin utolsó áldozatát, az ismertek közül szám szerint az 52.-et, 2006. június 14.-én ölte meg. A 36 éves Marina Moszkaljova holtteste forró nyomot rejtett: kabátjának zsebében egy metrójegyet találtak, így végre a nyomozás egy következő lépcsőfokra léphetett.
A moszkvai metró biztonsági kameráinak többezer órányi felvételeinek átnézése során sikerült rábukkanni a nőre a Kahovszkaja állomáson, és mellette sétáló gyilkosára; de nem ez a nyom vezetett Picsuskinhoz. Marina fia, Szergej bejelentette a rendőrségen anyja eltűnését, és később holttestét is azonosította. Ő szolgált végül a legfontosabb nyommal, mert édesanyja halálának napján üzenetet hagyott otthon, miszerint randevúzni megy egy Szása nevű férfival, akinek telefonszámát is leírta.
Letartóztatás és ítélet
Telefonszáma alapján könnyedén azonosították Alekszandr Picsuskint, egycsapásra a rendőrök előtt volt minden adata. Összevetve a felvételekkel bizonyították, hogy ő látható együtt Moszkaljovával, így ezen felül másra nem is volt szükség letartóztatásához.
2006. június 16.-án éjszaka bevitték az őrsre, és megkezdődött napokig tartó kihallgatása. Kezdetben tökéletes nyugalomban tagadott mindent, de pár nappal később végül teljes vallomást tett. Bár a rendőrség ekkor még csak Moszkaljova meggyilkolásával gyanúsította hivatalosan, egyébként pedig a parkban elkövetett 14 gyilkosság rábizonyítása volt a cél; Picsuskin részletesen beszámolt az általa elkövetett 61 gyilkosságról, amivel a rendőrséget is nagyon meglepte.
Mivel a holttestek legjava sosem került elő, és eltűnt személyekként kezelték az áldozatokat, senki nem számított ekkora számra (bűntetteinek valós mértéke máig ismeretlen). A hatóságokat sokkolta, hogy milyen mennyiségű munkát zúdított ezzel nyakukba a gyilkos, hiszen minden egyes ügyben meg kellett győződniük arról, hogy igazat mond. A Picsuskin lakásán lefolytatott házkutatás tovább oszlatta a kételyt a vallomással kapcsolatban: találtak egy sakktáblát, melynek mezőit a gyilkos beszámozta, így vezetve hány élettel végzett mindaddig. Egy alkalommal azt mondta, az volt a célja, hogy annyi gyilkosságot kövessen el, ahány mező a sakktáblán van, vagyis összesen 64-et. Később bevallotta, hogy valószínűleg a számára bűvös 64-es szám elérése után sem tudott volna soha leállni.
A nyomozás során a hatóságoknak nagyban Picsuskin vallomására kellett hagyatkozniuk, ezért több alkalommal is kivitték a Bitcevszkij parkba, ahol kamerák előtt újrajátszatták vele a gyilkosságokat. Nagy segítségükre volt, hogy a férfi szinte mindenre pontosan emlékezett, és minden helyszínt és időpontot fel tudott idézni. Szükségük volt a részletes információkra, ugyanakkor ellentmondásos volt a módszer, hiszen ezzel megadták az emlékek felidézésének örömét a gyilkosnak, aki szemlátomást élvezettel beszélt róla, hogyan végzett áldozataival.
A tárgyalást megelőzően a Szerbszkij Intézetbe utalták (Szövetségi Pszichiátriai és Narkológiai Kutatóintézet), ahol harmincnapos pszichiátrai megfigyelés alá vetették. Ennek során megállapították, hogy nárcisztikus- és borderline személyiségzavara van, azonban tettei következményeinek teljes tudatában cselekedett – így jogilag is felelősségre vonható, vagyis elítélhető értük.
Picsuskin vélhetően oldotta szexuális feszültségét a gyilkosságok által, azonban bűncselekményeiben nem jelent meg a szexuális színezet. Legtöbb áldozata idősebb, magányos férfi volt, de elvétve nők, és egy-két gyerek is szerepelt közöttük. Agresszivitása csupán áldozatai agyonverésére és meggyilkolására korlátozódott. Minden esetben hátulról támadott rájuk, módszere gyors volt és hatékony, csupán néhány esetben voltak képesek ellenállást tanúsítani. Picsuskint az a vágy vezérelte, hogy öljön, és ezzel hatalmat gyakoroljon mások felett.
A tárgyalások folyamata 2007. nyarán kezdődött el, melynek során összesen 52 esettel tudták megvádolni Picsuskint, melyből 49 gyilkosság és 3 gyilkossági kísérleti volt. Így az „áhított” rekordot sem döntötte meg, hiszen bár lehetséges, hogy többször ölt, mint Csikatilo, de kevesebbért ítélték el. A tárgyalások nyilvánosan folytak, óriási sajtóérdeklődés közepette. A bíróságon Picsuskinnak egy üvegkalitkában kellett helyet foglalnia, hogy megvédjék az esetlegesen rátámadó hozzátartozóktól. Élvezte a rá irányuló figyelmet, és a már tőle megszokott kegyetlenséggel nyilatkozott minden tettéről, bármiféle megbánás tanúsítása nélkül.
„Mindvégig azt tettem, amit csak akartam. Immár 500 napja letartóztatásban vagyok, és rengeteg ember akar a sorsomról dönteni – rendőrök, nyomozók, bírók, vádlók, esküdtek, szakértők… emberek százai döntenek egyetlen ember végzetéről, miközben én egymagam döntöttem 63-éról! Nem, csak 60, három nem számít… én egymagam voltam a vádlójuk, az esküdtszékük, a bírójuk és hóhérjuk is. Minden funkciót betöltöttem. Olyan voltam, mint az Isten!”
2007. október 29.-én Picsuskin a legszigorúbb kiszabható büntetést kapta meg: életfogytiglani börtönbüntetést, melyből az első 15 évet magánzárkában kell eltöltenie. Ügyvédei fellebbeztek a tényleg életfogytiglan ellen, és kérték a büntetés 25 évre való mérséklését, de azt megtagadták.
Büntetését máig is az egyik legkeményebb orosz börtönben, a „hóbagolyban” tölti, távol mindentől, messze a Sarki-Urálban. Több interjúban leszögezte, hogy tetteit sosem bánta meg, és ma sem tenne másként. A börtönből számos “rajongójával” folytat levelezést.
Blissenobiarella
Be the first to comment on "Serial Chillers LII.: Alekszandr Picsuskin, a sakktáblás gyilkos"