A kannibalizmus kultúránkban túllépi a horror határait, és azon felül, hogy minden művészeti ágban, a legtöbb műfajban is megjelenik. Ez jól mutatja azt a tényt, hogy a kannibalizmus ősi tabuja nem csupán borzongást vált ki az emberekből, hanem valamilyen furcsa, megszállott módon foglalkoztat mindannyiunkat, és csigázza fel fantáziánkat évszázadok, talán évezredek óta.
Cikkünkben irodalmi megjelenítései mellett a legfontosabb filmeken keresztül is bemutatjuk a jelenséget.
A kannibalizmus
A kannibalizmus mibenléte, története, antropológiai és kulturális vonatkozásai külön tanulmány témája lehetne – ahogyan számos könyv meg is jelent róla magyar nyelven is. A tisztánlátás érdekében mégis ejtünk róla néhány szót:
A táplálkozás a lélegzést követő második legfontosabb biológiai szükségletünk, ám már a kezdetektől fogva számos szociális és kulturális jegy kapcsolódott hozzá. A nagy világvallások közt valamennyi hordoz étkezési tabukat a mai napig is, vagyis megtiltja követőinek bizonyos fajta ételek fogyasztását.
A kannibalizmus, vagyis az emberevés a világ legnagyobb részében az ősidőktől fogva tiltott és elátkozott. Mivel az emberi test a táplálkozási lánc csúcsán helyezkedik el, egyben a legszentebb szimbólum, elfogyasztása önmagában is a szabályok áthágását hordozza magában, miközben egyszerre jelent különösen undorító, profán és taszító gondolatot egyesek számára, egyszerre pedig a legkülönlegesebb, legritkábban megtapasztalható ízvilágot másoknak. A kannibalizmus az emberi morál törvényeinek legvégső megszegése a legtöbb ember számára, de ismerünk olyan népcsoportokat, melyek még a modern időkben is folytatják a kannibalizmus gyakorlatát (jellemzően rituális körülmények között), mert a többséggel ellentétben kultúrájuk részét képezi e szokás. Ugyanakkor mára számos cáfolat született az antropológiai alapállítással szemben, hogy a prehistorikus időkben általános gyakorlat lett volna az emberevés. Ugyanilyen cáfolatok jelentek meg az aztékokkal kapcsolatban, akiket a közhiedelem máig is kannibálnak hisz.
A kannibalizmus és a kannibál ember ugyanakkor a legtöbb esetben az ősi félelmek megtestesítői a „másoktól”, a számunkra ismeretlenektől. Erre a véleményre jutottak azok az antropológusok, akik a nyugati ember rasszista félelmét okolják azzal kapcsolatban, hogy a középkori Afrikát, Amerikát és Új-Guineát kannibálok lakta területeknek hitték. A legtöbb korabeli beszámolóról vitatják, hogy valós alapokon nyugodnának.
Az antropológiában az emberevést az antropofágia szakszóval illetik, ami a görög anthropos (ember) és a phagein (enni) szavak összetételéből született. A kannibál szó ezzel szemben a karib nevű indián törzs nevének elferdítése. Kolumbusz Kristóf és legénysége néhány embert partra tett Guadeloupe-on, és másnapi visszatértükkor azt látták, hogy az indiánok foglyul ejtették őket. Kolumbusz elérte, hogy szabadon engedjék valamennyiüket, mégis, közvetlen tapasztalat nélkül is elterjedt a „pletyka”, hogy a karibok emberevők. A legenda tovább duzzadt, és idővel már olyan részletekkel is kibővítették, hogy az őslakosok szerint a franciák a legfinomabbak a gyarmatosító népek közül.
A történelem során számos hasonló legenda látott napvilágot a világ különböző részein. A már kifejtett „másoktól való félelem” generálta a gondolatot, hogy a nagy földrajzi távolságban élő emberek mindenképpen csak kannibálok lehetnek – és e gondolatnak jól dokumentált írásos története maradt ránk, bár mára nagy részben cáfolatot nyert.
Nem tagadható azonban, hogy az emberevés természetesen létező jelenség ma is, de általában extrém körülmények között történnek ilyen esetek.
A kannibalisztikus tetteket Peggy Reeves Sanday kategorizálta Divine Hunger című könyvében indítékaik szerint. Pszichoszexuális vágyak kielégítésére való használatára számos példa van a modern sorozatgyilkosok történetében: Ed Gein, Jeffrey Dahmer, Albert Fish és Armin Meiwes bár különböző igényeket akartak kielégíteni az emberevéssel, mégis mind e kategóriába esnek.
Ennél gyakorlatiasabb eset, amikor extrém éhezés következtében falják fel egymás emberek, mert máshogyan nem tudnának túlélni. A leggyakrabban háborúk idején fordultak elő ilyen esetek, a II. világháború alatt például Leningrád ostromakor, később a Mao Ce-tung uralma alatti hatalmas éhínségek alatt; de korábban megfeneklett hajókon is megtörtént, illetve a nagy sarkköri expedíciók során is volt rá példa. Leghíresebb modernkori eset az 1972-es katasztrófa, mely egy uruguayi rögbicsapatot ért. Chilébe tartó repülőútjukon lezuhantak az Andokban, négyezer méteres magasságban, távol mindentől, élelem nélkül. Kínkeserves hetven napjuk történetét, melynek során szörnyethalt társaik húsával tartották életben magukat, Piers Paul Read Életben maradtak című világhírű könyvében tárták a világ közönsége elé.
A harmadik kategória a kulturális okokat jelöli meg az emberevés indítékaként. Ennek is több példája ismert elsősorban törzsi kultúrákból, melyek a legyőzött ellenség elfogyasztását szorgalmazták, vagy éppen az elhunyt rokon iránti tisztelet kimutatásaként ettek az illetőből.
A kannibálok iránt tanúsított olthatatlan kíváncsiságunk teszi kedvelt alakjaivá az irodalomnak és a filmművészetnek is őket. Az emberevő megtestesíti étvágyunk telhetetlenségétől, kielégíthetetlenségétől való félelmünket is, ugyanakkor megsértik az emberi test sérthetetlenségét, szentségét – ami jóval túlmutat azon, hogy ehetőnek tartjuk-e azt. (egyes elméletek szerint a kuru, vagy „nevető halál” nevű halálos idegrendszeri betegséget a kannibalizmus okozza, melynek bizonyos tüneteit az évtizedeken át emberhúst fogyasztó Andrei Chikatilónál is megfigyelték) Ha egy ember elfogyaszt egy másik embert, semmibe veszi az emberi identitást is, áthágva az alapvető határt „önmaga” és a „másik” ember között, hiszen szó szerint és metaforikusan is elnyeli őt. Ennek tilalma olyan ősi, már-már ösztönszerű hiedelem, mely a kisgyermekek félelmeiben is megmutatkozik, akik attól félnek, hogy a szörny meg akarja enni őket.
A 19. századi kannibál
A kannibalizmus évszázadok óta jelenik meg az irodalmi művekben, és fontos meglátnunk, hogy minden időben az adott korszak és hely keltette félelmeket testesíti meg, mintegy metaforaként. Így jutunk el a felfedezők és gyarmatosítók nehézségeitől a határtalan étvágyon, az őrületen, a hatalmi játszmákon át a fogyasztói társadalom kérdéseiig és a túlnépesedés problematikájáig, melyekre egyenként is számos példa hozható. Minden időben ugyanazt fejezte ki azonban: a félelmet attól, mivé válhat az emberiség, ha elveszíti emberiességét – és megkönnyítette, hogy kimondjuk a kimondhatatlant.
A már kifejtett „másoktól való félelem” a 19. század során nem csupán elvont gondolat volt a múltbéli felfedezések korából, az ekkorra szinte legnagyobb kiterjedését elnyerő Brit Birodalomban a mindennapok részét képezte. Ebben a miliőben váltak különösen népszerű olvasmánnyá (és közülük számos népszerűsége máig is töretlen) a különböző egzotikus helyeken – jellemzően brit gyarmatokon – játszódó kalandregények, melyekben az európai hősnek nem csupán a természet viszontagságaival kellett megküzdenie, de bizonyíthatta hősiességét a helyi vademberekkel szemben is.
A civilizált ember „barbarizálódásától” való félelem külön kategóriaként is értelmezhető talán az irodalmi művekben, és kiváló példa rá H. G. Wells Dr. Moreau szigete (The Island of Dr. Moreau, 1896) de akár Bram Stoker Drakuláját (Dracula, 1897) is ide sorolhatjuk, melyben egy rejtélyes külföldi (!) alak harapása okozza a kulturált angol úrihölgyek vesztét.
Ezekben a 19. századi regényekben a kannibalizmus a legtöbb esetben úgy jelenik meg, mint választóvonal civilizált- és a vademberek között, melyre legismertebb példánk Daniel Defoe Robinson Crusoe című regénye, mely egy évszázaddal korábban, 1719-ben jelent meg; és szolgált követendő receptként. Az első búr háború és II. Lipót belga király Kongóban elkövetett könyörtelenségei kiderültével már más szerepet töltött be: Joseph Conrad A sötétség mélyén (Heart of Darkness, 1899) című regénye a vagyonszerzés ádáz, állatias küzdelmeiről szól, s egy elefántcsontgyűjtő telep sátánivá torzuló alakjairól; melyben a kannibalizmus a nyugati ember falánkságát jelképezi, és felmerül a kérdés, kit tekintünk civilizáltnak, és kit vadembernek a továbbiakban.
A mű megjelenését követően a kalandregények veszítettek népszerűségükből, és a kannibálokra is másképpen tekintettek. A huszadik század első évtizedeiben, Edgar Rice Burroughs Tarzan-könyveiben és Edgar Wallace Afrika-regényeiben már erősen visszaszorult a szerepeltetésük. Míg korábban a nyugati ember erkölcsi fölényének kifejezése volt a cél, ezekben a könyvekben már nem jelenik meg a szándék a vademberek civilizálására, felváltotta a praktikum, mely szerint elég kordában tartani őket – bár Graham Greene, aki az 1950-es évekre vált a világirodalom egyik meghatározó alakjává, még nosztalgiával fordult a hősies kalandorok felé, akik puszta kézzel küzdöttek meg az emberevő ördögfattyakkal.
A 20. század második felére a világ gyarmatbirodalmai felbomlottak, és az egzotikus kalandregények iránti érdeklődés szinte jelentéktelenné vált a korábbi népszerűségükhöz képest. A kannibalizmus újbóli jelentős feldolgozásának színtere az amerikai és az olasz filmművészet lett.
Az első kannibálok a filmvásznon
Graham Greene könyvsorozatainak megjelenését követően egészen az 1970—es évekig a kannibalizmus csupán elvétve jelent meg a populáris kultúrában, aminek elsősorban történelmi okai vannak. A véres búr háborúk okozta sokk és az érintett területek, mind földrajzi, mind pedig antropológiai értelemben vett feltérképezése miatt a gyarmatokon játszódó kalandregények már csupán nosztalgiát tudtak bemutatni a Brit Birodalom egykori nagysága iránt, többé már nem hordoztak magukban misztikusságot, hiszen ismertté váltak.
A 20. század első felében készült filmek – például Graham Greene könyvek adaptációi, illetve a mindenképpen említést érdemlő Oscar-díjas Salamon király bányái (1950) csupán díszlet-szerűen, anélkül, hogy bármiféle jelentőséget tulajdonítana nekik, jeleníti meg a „kannibál” őslakosokat. A film 1985-ös remake-je, a Salamon király kincse kifejezetten kulturális sztereotípiákból építkezik és magától értetődő rasszizmussal kezeli őket.
Kihagyhatatlanok felsorolásunkból a Tarzan-filmek, hiszen 1920 és 1960 között jóformán minden évre jutott belőlük, így az amerikai kultúrának szerves részét képezik. Ezekben a filmekben (és Edgar Rice Burroughs könyveiben) a kannibalizmus Daniel Defoe Robinsonjához hasonlóképpen jelenik meg: olyan ördögi szokásként, melyeknek elutasításával a főhős bizonyíthatja, hogy civilizáltabb, értékesebb, mint a törzsi népek.
A világháborúk – különösen a második világháború – során számos kannibalisztikus eset történt; melyek a háborúkat követően gyakran váltak sajtótémává. A botrányos, horrorisztikus esetek mindig is az érdeklődés középpontjában álltak, mióta világ a világ, így ebben az értelemben ez nem jelentett újdonságot; azonban az, hogy a kannibalizmus ilyen módon közelebb került az európai emberhez – hiszen már nem csupán az egzotikus vademberek szegték meg az emberevés tabuját -, egyenes úton vezetett ahhoz, hogy a ’70-es évekre a horrorzsáner főszereplőjévé váljon.
Bár ekkorra a gyarmati idők már véget értek, a kannibálok kezdetben még „gyarmatiak” maradtak, így a legtöbb kannibálfilm valamilyen egzotikus környezetben játszódik. A kannibálfilm az exploitation horrorfilmek egyik szubzsánerének tekinthető, és az 1970-es, -’80-as években az olasz filmipar számos máig jelentős darabot készített. Népszerűségük csúcsán 1977 és 1981 között voltak, mely időszak a „kannibál bumm” néven vonult be a filmtörténet lapjaira.
Leghírhedtebbek közülük a Umberto Lenzi-féle Cannibal Ferox (1981) és a Ruggero Deodato által jegyzett, botrányairól (is) elhíresült Cannibal Holocaust (1980). További említésre méltóak köztük aThe Man from the Deep River / Sacrifice! (Il paese del sesso selvaggio, Lenzi, 1972), a Mountain of the Cannibal God (La montagna del dio cannibale, Martino, 1978) és az Eaten Alive! (Mangiati Vivi!, Lenzi, 1980).
A nevezett filmek azonos recept alapján készültek: elképesztően erőszakos és véres művek ezek, melyekben jellemzően egy-egy ázsiai vagy dél-amerikai esőerdő őslakosai fogyasztják el a jobb sorsra érdemes (?) főhősöket.
E filmek a legtöbb kritikát brutalitásuk miatt kapták, mértéktelen erőszakosságukért és a forgatások során elkövetett állatkínzásokért, ami általánosságban tetten érhető rasszizmusa mellett máig a világ egyik leginkább ellentmondásos filmjévé tette a Cannibal Holocaustot.
A Cannibal Holocaust miközben éles kritikát fogalmaz meg a média ellen, mely a sokkoló sztorik eladásából remél minél magasabb profitot; maga is a rendszer részévé válik, és maga is elköveti e bűnt. Ahelyett, hogy a kannibalizmust rasszista mítoszként kezelné, valóban létező törzsek nevét használja fel, akikről így egy világgal hitette el, hogy háborúskodó, vérengző kannibálok. Az áldokumentumfilmes tálalás miatt, és mert a nagyobb haszon reményében azt híresztelték, hogy részben valós történeten alapszik a sztori, a készítők maguk is ugyanazt tették, amit a film főhőse: egy minél sokkolóbb filmet forgattak az emberevő vadakról, amit jó pénzért értékesítettek a hiszékeny és telhetetlen nyugati közönségnek.
Ezzel együtt is azonban betöltötte számunkra fontos szerepét: az olasz filmipar változást hozott abban, hogyan tekintünk a kannibálokra azzal, hogy újra feltette a kérdést, ki is valójában a vadember.
Az 1980-as évek beköszöntével a kannibálokat lassan kiszorították a filmvászonról a zombik. A George Romero által elért sikerek a Night of the Living Dead (Az élőhalottak éjszakája, 1968) és a Dawn of the Dead (Holtak hajnala, 1978) filmekkel sokakat inspiráltak.
A vidéki kannibál
Az iparosodás következtében létrejövő és túlnépesedő nagyvárosokban az emberek egészséges igényét a friss levegőre és a zöld növényzetre leginkább a parkok, illetve a vidékre tett utazások tudták kielégíteni. A „vidék” a városi ember szemében egyszerre jelentett/jelent egyfajta bukolikus, édeni hangulatot, és ösztönszerű félelmektől övezett, ismeretlen, elmaradott, feltérképezetlen, elszigetelt területeket, ahol természetesen ismeretlen, múltban ragadt emberek vernek tanyát.
Leghírhedtebb példánk a „vidéki kannibálra” a Brit-szigetekről származó Sawney Bean legendája, aki Skócia nyugati partjainál alapított klánt. Feleségével és vérfertőzésből származó utódaikkal (14 gyermekükkel és 32 unokájukkal) egy barlangban éltek, és az arra járó utazókat kirabolták, foglyul ejtették, és megették – ördögi tetteiket egy emberöltőn át folytathatták, mielőtt elfogták őket és kivégezték. A kannibalizmust a középkorban eretnek tettnek tekintették, így a Bean-klán büntetése azonos volt a boszorkányokéval: máglyán égették meg őket.
A legenda 1600 körülre datálható – ma ismert formáját 1843-ban jegyezte le John Nicholson Historical and Traditional Tales Connected with the South of Scotland című írásában -, azonban máig is inspirál mind irodalmi, mind pedig filmes műveket.
Ha a nyelvészet irányából vizsgáljuk, a legenda még egyértelműbben fejezi ki, mennyire hasonlatos az előző fejezeteinkben tárgyalt kannibál történetekhez. A „Sawney” egyes angliai dialógusokban a skót megfelelőjét jelentette, míg az egyes területeken a „Bean” kiejtése megyezik a „bane” szóéval, melynek mai jelentése: „csapás, baj, méreg”, míg régebben a gyilkost, a gyilkosságot jelölte a skótban. Így a Sawney Bean legenda valójában egy gyilkos skót vademberről szól, ami nem meglepő, ha az angol és a skót nemzet évszázadokon átívelő feszültségeire gondolunk, melynek egyaránt voltak kulturális, vallási és politikai okai. Azokon a területeken, ahol tartani kellett az inváziótól, az angolok köreiben elterjedt volt a hiedelem, hogy a skót hegylakók gyerekeket esznek. A Sawney Bean legenda e történelmi kontextusban nyeri el valódi értelmét, mely amellett, hogy lealacsonyítja a skótokat, ötvözi az ellenségtől való félelmet a hagyományos népmesei elemekkel.
Bár a legendát a 19. században számos műben feldolgozták, a 20. század közepén már csupán egy angol adaptációja bukkant fel, egy színmű formájában, mely szakítva a korábbi nézőpontokkal, morális, érzelmeivel küszködő emberként mutatta be Beant. Ahogyan korábban is kifejtettük: amikor a gyarmatok többé nem voltak annyira érdekesek az emberek számára, az egzotikus kannibálok kivesztek az irodalomból; és így volt ez a skót kannibálok esetében is: többé nem jelentettek fenyegetést.
A Sawney Bean legenda a 20. században sokezer kilométerrel arrébb, Amerikában támadt fel újra, amikor Ed Gein rémtettei napvilágra kerültek. A “hillbilly” és “redneck” sztereotípiák természetesen már korábban is léteztek. Az így megbélyegzett emberek elmaradottak, civilizálatlanok, írástudatlanok, hátrányos helyzetűek, iszákosak, koszosak, elhanyagoltak, erkölcstelenek, közösségeik pedig belterjesek. Olyan emberekként írhatók le, akik ilyen-olyan okokból nem hajlandóak betagozódni a társadalomba, és a 20.-21. század elvárásainak megfelelően élni.
Az 1930-as évektől rendszeresen jelennek meg filmen is ezek a figurák, leggyakrabban komédiákban, melyek olcsó tréfát űznek e figurák ostobaságából és műveletlenségéből. A ’60-as évektől kezdve már nem volt politikailag korrekt a feketékből gúnyt űzni, így ekkor még nagyobb térnyerésen mentek keresztül, hiszen a rasszizmus vádja nélkül élcelődhettek egy népcsoporton. A The Beverly Hillbillies 1962 és 1971 között elképesztő népszerűségnek örvendett, de nem kellett sokáig várnunk a thriller-témaválasztásra sem. Az 1972-es Gyilkos túra (Deliverance) által megjelenített karakterek óriási hatással voltak a sztereotípiák megerősítésére: degenerált, gyenge elméjű vademberekként mutatta be a hegyvidéki embereket (elszakadva a film alapjául szolgáló könyvtől, melyben helyt kap ezeknek az embereknek a hagyományai iránti tisztelet és a városi középosztály értékeinek megkérdőjelezése is).
A Gyilkos túra mintegy előszobájaként szolgált a témában megszülető kannibál horrorfilmeknek, de az 1957-ben elítélt Ed Gein bűnei is olyan valós alapot szolgáltattak hozzájuk, aminek számos író és filmes nem tudott ellenállni.
Tettein alapuló legfontosabb irodalmi mű Robert Bloch Psycho című regénye (1959), mely Hitchcock azonos című filmadaptációjában lett világhírű egy évvel később. Az 1974-es A texasi láncfűrészes mészárlás (The Texas Chainsaw Massacre) már egyértelműen horrorköntösbe bújtatta a történetet, míg a könyvként 1988-ban, filmen pedig 1991-ben megjelenő A bárányok hallgatnak (Silence of the Lambs) már más sorozatgyilkosokat is alapul vett antagonistájának, Jame Gumbnak a megteremtésében. A leghíresebb filmek mellett megemlíthetjük még a No Way to Treat a Lady (1968), a Three on a Meathook (1972), a Deranged (1974) és a Relentless (1993) című darabokat, melyek mind Geinből inspirálódtak. Általánosságban elmondható, hogy a valóságban történtektől elrugaszkodottan alkották újra a popkultúra számára Gein alakját, hogy felhasználásával szólhassanak a diszfunkcionális anya-gyermek kapcsolatról, férfiasságról, transzneműségről és különböző szexuális devianciákról. Az új évezredben született In the Light of the Moon (2000), az Ed Gein: The Butcher of Plainfield (2007), és a Peacock (2010) szintén mind ilyen filmek.
Valójában nehéz meghatározni a határvonalat, amely szerint elválaszthatnánk egymástól, hogy egy bizonyos mű általában vett hillbilly/redneck sztereotípiákat, Ed Geint, vagy a Shawney Bean legendát használja fel. A texasi láncfűrészes mészárlásban (The Texas Chainsaw Massacre, 1974) valamennyit felfedezhetjük amellett, hogy antagonistái jóformán alig tekinthetők embernek. A film a horror történetében igen nagyhatású, mellyel megalapozta a slasher műfajt, és újításokat is hozott: vibráló napsütésre cserélte a korábbi sötétséget, és az iszonyatot a vágóhídi eszközök szerepeltetése hordozta magában. A fentebb említett Cannibal Holocausthoz hasonlóan áldokumentumfilmes körítésben érkezett, ami még tovább emelte a néző feszültségét. Ugyanezt számos remake-je és folytatása már csak ingadozó színvonalon tudta teljesíteni.
A Sziklák szeméről (The Hills Have Eyes, 1977) Wes Craven azt nyilatkozta, hogy a Sawney Bean legendát akarta ötvözni egy olyan filmmel, mely az amerikaiak gonoszságát a kannibalizmuson keresztül állítja szembe a családi értékekkel. (a film címe Blood Relations! volt az eredeti tervek szerint) Filmjében a középosztálybeli család éppúgy kapható a barbár vadságra, mint a hillbilly-k, amivel lebontani igyekszik a velük szemben táplált előítéleteket. A texasi…-ban csupán elmenekülni vágytak a főszereplők, a Sziklák szemében azonban felveszik a harcot a kannibálokkal, és bizonyítják, hogy erőszakosságban nem maradnak el tőlük egy jottányit sem. Az elsők között pendíti meg a túlfogyasztás problematikáját is a kannibálfilmek között. A film 2006-ban kapott remake-et, ami még tovább fokozta a gore-vonalat, Alexandre Aja rendezésében, Wes Craven produceri támogatásában.
Felsorolásunkból kihagyhatatlan Jack Ketchum 1980-ban megjelent regénye, az Off Season, ami útjára indította a Dead River sorozat címen ismertté vált könyvsorozatot. Visszanyúlása a Sawney Bean-legendához sokkal inkább tetten érhető, hiszen Dead River városát egy barlangban élő kannibál klán fenyegeti, akik a városban történő eltűnésekért felelősek. Az Off Season a horror aranykorában született, mégis, hiába voltak tele az amerikai mozik a slasher-filmekkel, ez a könyv kicsapta a biztosítékot elképesztő, tabudöntögető erőszakosságával. Olyan éles kritikák érték a regényben megjelenő brutális erőszak miatt, hogy a kiadó az óriási eladási számok ellenére is visszavonta a forgalomba került példányokat belőle. Majd húsz évet kellett várni, hogy újra felkarolják a regényt – Ketchum időközben elismert szerzővé vált -, és kiadják. Az új változatba olyan véres, erőszakos jelenetek is bekerültek, melyeket eredetileg a Ballantines kiadó töröltetett az íróval.
A 21. században a kannibálfilmeknek ezt a vonalát a Halálos kitérő (Wrong Turn) franchise vitte tovább, mely filmek a már jól ismert formulák összeollózásából születtek. A kannibálok ezúttal olyannyira civilizálatlannak vannak bemutatva, hogy már beszédre sem igen képesek, és a film motivációt sem ad nekik. Egyszerűen ilyenek, és erdőben való elszigeteltségüknek, belterjesség miatt kialakult degenerációik miatt nem is fognak soha megváltozni. A Halálos kitérő nem tesz fel kérdéseket, és nem ad válaszokat sem.
Városi kannibálok
A kannibálok, ahogyan más horrorfilmek alapjául szolgáló rémek is, ahogyan az idő telt, egyre közelebb kerültek hozzánk. Ahogyan a vámpírok és a vérfarkasok is „beköltöztek” a városokba, úgy a kannibáloknál is hasonló jelenséget figyelhetünk meg. Azért is indokoltabb a helyszín szerinti kategorizálás, mint a kronológiai, mert bár az egyes témák jobban köthetőek egyes időszakokhoz, mégsem határolhatóak el élesen. Hiába állíthatjuk, hogy a 21. századra szinte minden irodalmi műben és filmben az emberevők városlakókká váltak, Hasfelmetsző Jack példája mutatja a legjobban, hogy már a 19. században is vadásztak egy londoni, valóságos kannibálra is.
London ekkoriban, a világ első igazi nagyvárosaként igen alkalmas volt arra, hogy félelmetes helyként tekintsünk rá. Szűk, sötét sikátoraiban könnyedén el lehetett bújni vagy éppen eltévedni, és minden sarkon veszély leshetett ránk. Sok bűnöző húzta meg magát az érdektelen, csak magával törődő tömegben, ahogyan tette azt a Hasfelmetsző Jack is, az első sorozatgyilkos. Ahogyan előző fejezeteinkben is láthattuk, a kannibál mindig az adott kornak megfelelően „költözött” tovább a gyarmatokról a kietlen vidékre, majd a városokba. A 20. század közepére London helyét New York vette át gyors növekedésével, így a városi kannibál témakörrel is (ismét) Amerikában találkozunk újra.
A Hasfelmetsző Jack történetét ezúttal nem tárgyaljuk részletesebben (ITT megtettük), azonban azt le kell szögeznünk, hogy véres kéznyomát egyértelműen otthagyta London történetén – ahogyan az 40 évvel idősebb Sweeney Todd-legenda is.
Sweeney Todd alakja első alkalommal egy filléres ponyvaregényben jelent meg, a később sorozattá bővülő The Sting of Pearls első részében. Cselekménye szerint Sweeney Todd 1758-ban alapította borbélyüzletét a Fleet Street-en, és összebarátkozott Mrs. Lovettel, aki pedig pitéket árult a közelben. Hamarosan igen sikeres közös üzletbe bonyolódnak: Todd borotvájával átmetszi vendégei torkát, akiknek húsát Mrs. Lovett konyhájában hasznosítják újra és árulják a gyanútlan londoniaknak.
A történet számos feldolgozásban látott napvilágot, és afféle városi legendává nőtte ki magát, melynek egyes verziói megpendítik Sweeney Todd halhatatlan mivoltát is. Míg színpadon már a 19. században is játszották, filmen elsőként egy 1926-os némafilmben láthattuk, majd 10 évvel később George King rendezésében a Sweeney Todd: The Demon Barber of Fleet Street című műben. Ezt követően sok éven át nem nyúltak hozzá újra, elsősorban a második világháború kitörése miatt. Az 1950-es években bár próbálkoztak újbóli színpadi megjelentetésével, de a háborúban átélt borzalmak miatt a közönség nem bizonyult túlzottan fogékonynak, nem tudott sikeres lenni. 1973-ban adaptálta újra Christopher Bond, akinek új verziójában a történet a 19. században játszódik, és Todd hétköznapi ember, aki bosszút akar állni azokon, akik ártottak neki és családjának. Ez az a történet, melyet később Sondheim 1979-es operájában és Tim Burton 2007-es filmjében is üdvözölhetjük.
A Sweeney Todd sztorit feldolgozó darabok erősen reflektálnak a városi ember mohóságára, túlfogyasztására, amivel lefektették az alapokat a városi kannibál alakjához: a névtelen, tömegben megbújó kannibál egyszerre ébreszt félelmet a gyanútlan városlakókban, és tükröt tart, mivé is válhat az ember, ha elveszíti emberségét.
A ’80-as évek amerikai popkultúrájában a sorozatgyilkosok voltak azok, akik leginkább képesek voltak megtestesíteni a virágzó amerikai városok kulturális ellentmondásait és túlkapásait. Ahogyan a magányos gyilkos kizárólag saját vágyainak kielégítésére koncentrál mások életének árán is, könnyű volt meglátni bennünk a könyörtelen kapitalizmus árnyoldalait. Ahogyan Ed Gein inspirálta a vidéki hillbilly és redneck kannibálok kulturális térnyerését, úgy a tipikus 20. század végi kannibál jelképe Jeffrey Dahmer lett: a középosztálybeli fehér, városi férfi.
Bret Easton Ellis Amerikai psychójában (1991) és annak 2000-ben készült filmadaptációjában (melyben Christian Bale talán élete alakítását nyújtotta) erőteljesen jelenik meg a fogyasztói társadalom kritikája, ahol a vágyak kielégítése a legfőbb princípium – főhősünk esetében e vágyak történetesen a nemi erőszak, a gyilkosság és a kannibalizmus. A regény igen ellentmondásos fogadtatásban részesült, kiadását botrányok övezték. Feminista szervezetek úgy vélték, a regény önmagában élteti az erőszakot, és még receptet is nyújt a nők különféle megkínzásához, kivégzéséhez, és véleményüket csak alátámasztotta, amikor Paul Bernardo sorozaterőszaktevő és -gyilkos lakásának átkutatásakor is találtak egy példányt belőle.
Az utóbbi évtizedek „legnépszerűbb kannibálja” egyértelműen Dr. Hannibal Lecter alakja, akivel legelőször 1981-ben, Thomas Harris A vörös sárkány (Red Dragon) című regényében találkozhattunk. A filmet 1986-ban Az embervadász (Manhunter), majd 2002-ben A vörös sárkány (Red Dragon) címen is megfilmesítették. Hannibal további szereplője lett a folytatásokban is: A bárányok hallgatnak (Silence of the Lambs) című regény 1988-ban jelent meg, míg filmadaptációja 1991-ben; a Hannibal 1999-ben követte, majd moziban 2001-ben; és később Dr. Lecter „előtörténete” is megszületett Hannibal ébredése (Hannibal Rising) cím alatt 2006-ban, illetve 2007-ben. Bár a regények önmagukban is igen sikeresek voltak, a világhírnevet az 1991-es A bárányok hallgatnak hozta el Harrisnek, melyben Anthony Hopkins ragyogó alakításának köszönhetően Dr. Hannibal Lecter valóságos ikonná vált; a film pedig horrorként is el tudta nyerni a legjobb filmnek járó Oscar-díjat abban az évben, elsőként és mindmáig egyedüliként – ezzel pedig a kannibalizmus véglegesen áthelyezte korábbi marginális pozíciójából a mainstreambe.
Mint a legtöbb mítoszba illő alak, Lecter is többé vált, mint ami az eredeti történetben valójában volt. Alakja több klasszikus szörnyeteg ötvözete: Drakulához hasonlóan vágyik a vér ízére, ahogyan Frankenstein, ő is egy briliáns, ám őrült tudósember, Dr. Jekyll és Mr. Hyde példájára két személyiséggel rendelkezik – a civilizált kultúremberével és a vad gyilkoséval, börtönében pedig állatkerti kifutóra emlékeztető cellájában tartják, mint a régi idők szörnyszülötteit. Akkor sem lövünk mellé, ha róla és Clarice Starlingról a Szépség és a szörnyeteg régi meséjére asszociálunk. Dr. Lecter ugyanazt a pszichológiai szerepet tölti be a kultúrában, amit a fent nevezett figurák is, ő a rosszra csábító, fenyegető „másik”, az életünkbe behatoló férfi, aki az álságos felszín alatt egy valódi szadista szörnyeteg. Kannibálként új „fajtát” hozott létre: Lecter a civilizáció hatalmát és a vadság erejét egy személyben reprezentálja. Művelt, filozofikus és furcsa módon vonzó személyisége csak még félelmetesebbé teszi.
Kannibálok a jövőben
A legfontosabb kannibalizmus-témájú műveket áttekintve feltehetjük a kérdést: mi jöhet még? Ahogyan rámutattunk, a kannibálok az irodalomban és a filmeken mindig az adott kor félelmeit szimbolizálták és ez a jövőben sem lesz másként.
Az olyan posztapokaliptikus darabok, melyek a világégést a kannibalizmussal párosítják, már régóta köztünk vannak: az 1973-as Zöld szója (Soylent Green) és az 1978-as Végítélet Stephen King tollából nem véletlenül élik újabb virágkorukat a 21. században; legjobb példánk pedig a kortárs művek közül Cormac McCarthy 2006-ban megjelent Az út (The Road) című regénye (és 2009-ben adaptáltak filmre), melyben a jövő kannibálja számára az emberevés többé nem rituális tett, hanem az egyetlen megmaradt táplálékforrás.
.
Blissenobiarella
.
Remek cikk, öröm volt olvasni! 🙂