Ha nem egy kő alatt laktok, akkor nyilván már titeket is elért ez a fenemód idegesítő 404-es hibaüzenet, vagyis a böngésző által kért állomány nem található. Az 1950-es években sugárzott Dimension X nevű rádióprogram után az utótagot szabadon lecserélték az említett háromjegyű számra, mintha ettől valamiféle teljesen egyedi módon bűvös és természetfeletti csengése lenne, és voilá: ráépítettek egy egész sci-fi/thriller koncepciót.

A Hulu kábelcsatornán sugárzott, a technológia árnyoldalával foglalkozó széria nem titkoltan hasonló alternatív fantáziálást és egyben nézőbarát borzongást kínáló műsor akart lenni, mint az Alkonyzóna vagy a Végtelen határok, de én inkább egyfajta gyenge Black Mirror klónt látok viszont benne. Nem véletlen a múlt idő, ugyanis a sorozat csupán egyetlen évadot ért meg.

A Dimension 404 egyetlen etapját hat, negyven perc játékidejű történet alkotja, amelyek Luke Skywalker… akarom mondani Mark Hamill narrációjával indulnak. Rögtön a kezdő részben (Matchmaker) szereplő srác egy modern randi-applikációval próbálja megtalálni élete szerelmét. Ez a kissé komikus-romantikus rész akár még a Black Mirror egy gyengébben muzsikáló szegmense is lehetne.

A Cinethrax nevű kisfilm alapötlete kísértetiesen emlékeztet John Carpenter They Live-jére – egyébként utalnak is rá több helyen -, bár a generációk közti versengés és a technikai oldala elég modern lett. A mozivászonból előkígyózó idegen entitás viszont még így is bőven fura.

A Chronosban hőseink több idősíkba utazva próbálják meg egy Masters of the Universe (He-Man-féle) kilencvenes évekbeli rajzfilm létezését bebizonyítani, ugyanis valahogy senki nem emlékszik rá. A BOB nevű szupercomputerhez pszichológust hívnak, hogy segítségével elkapjanak egy bűnözőt, az Impulse címűben pedig egy FPS-fanatikus egy titkos energiaitallal emberfeletti képességekre tesz szert.

Egyedül a Polybius című résznek van olyan értelemben több köze a valósághoz, hogy azt sokáig urbán legendaként kezelték. Konkrétan arról szólt a fáma, hogy a fiatalok állítólag amnéziában, álmatlanságban és/vagy rémálmokban, illetve súlyos hallucinációkban szenvedtek, miután játszottak az előző névre hallgató játékgéppel. Az adaptáció viszont ennél sokkal tovább megy: itt a Polybius nevű árkádjáték sorra szedi tinédzser áldozatait, és könnyen lehet, hogy ő a megelevenedett Gonosz.

Nem kell túlzottan figyelni, hamar feltűnik a széria nem túl combos költségvetése – például ugyanazon díszletek különféle epizódokban történő újra-felhasználása -, de még ha ezen gyorsan túl is tesszük magunkat, többnyire akkor is ott van a könnyed befogadhatóság és szórakoztatásra való hajlam dominanciája. Néha szimplán előre kitalálható és emiatt kissé unalomba fullad. Kevéssé drámai, és játékidejében valódi mélységekbe sem akar belemenni, csupán a felszínt kapirgálja a komfortzónán belül, általában happy enddel záródva. Nem probléma ez, csak ettől mi sem tudjuk majd komolyabban venni, mint egy közepesen minőségi Alkonyzóna vagy Végtelen határok epizódot.

Értékelés: 6/10

eyescream