Az idei év egyébként nem túl erős horrormezőnyének nagy felfedezettje Prano Bailey-Bond elsőfilmes rendező, akinek Censor című bemutatkozása rögtön több díjat is bezsebelt. A film önmagában is bizonyítja, hogy olyan művészt köszönhetünk személyében, akire érdemes lesz odafigyelnie a jövőben is a horrorközönségnek.

Amikor a film kezdetén világossá vált számomra, hogy a film főszereplője, Enid munkájáról kapta a film a Censor címet, azt hittem, hogy egy olyasfajta filozofikus művet fogok látni, mint amilyen például Haneke kultfilmje volt, a Funny Games. Nem cselekményében vártam hasonlóságot, hanem inkább mondanivalójában, miszerint az erőszakos filmek társadalomformáló hatásaira lesz kifuttatva a Censor is. Idecitálhatjuk a szintén kultikus hatású Videodrome-ot is Cronenbergtől, és azzal sem lövünk mellé, de valójában ez a film nem ezt a témát pedzegeti, egészen más lélektani tényezőket helyez a középpontba.

A ’80-as évek Angliájában játszódó történetben Enid feladata az, hogy a piacot elárasztó erőszakos filmeket olyan módon cenzúrázza, vágassa újra, hogy azok átmehessenek az egyébként nem túl érzékeny rostán, illetve korhatár-besorolást is osszon rájuk. Sok horror rajongó számára lehet vonzó egy ilyen munkakör elképzelése, de a film ügyesen mutatja be az árnyoldalait is: elképesztő mennyiségű szemetet kell végignézni, és ez egyáltalán nem hagyja érintetlenül a cenzorok lelkét sem.

Nem úgy Enid esetében, akit látszólag egyáltalán nem hat meg semmi. A munkahelyén csak „Miss Tökéletesként” aposztrofált fiatal nő teljesen magába zárkózik, introvertált személyiségét mintha semmi nem hatná meg, csak végzi a munkáját, akár egy gép. Időközben megismerjük, miért vált ilyenné: még gyerekként, rejtélyes körülmények között elvesztette húgát, amin nem tud túllépni.

A film során egyszerre két fordulópont is bekövetkezik életében: egyrészt megvádolják, hogy egy férfi azért követett el gyilkosságot, mert korábban látta a Deranged című filmet, amit Enid engedett forgalomba, illetve az egyik cenzúrára váró kópián felismerni véli húgát, aki meggyőződése szerint még ennyi év elteltével is életben van. Ezen a ponton jegyezném meg, hogy bár egy a valóságban is létező filmről van szó, a gyilkosság maga fikció. Ha akartak volna, találhattak volna olyan filmeket, amik valóban „inspiráltak” gyilkosokat, miért ezt választották?

A nő valósággal megszállottja lesz a gondolatnak, hogy újra láthatja elveszettnek (mi több, holtnak) hitt húgát, így a vádakkal kapcsolatos zűrzavarral mit sem törődve ered a nyomába, és próbálja meg felkutatni a betiltott filmek készítőin keresztül, melyekben felfedezni vélte őt.

A film utolsó részében mutatkozik meg igazán Bailey-Bond tehetsége, melyben egyúttal a film is kiteljesedik. A rendezőnek nagy tehetsége van a filmnyelvi eszközök használata terén, melyeket ügyesen és igényesen, művészi módon alkalmaz. A mindaddig csak „szögletes”, beltéri helyszíneken látható főszereplő egy erdőben találja magát egy forgatáson, melyet a fénnyel és színekkel való erőteljes játék tesz pszichedelikus atmoszférájúvá. Egyúttal a film ezen részén megváltozik a képarány is, ami kiválóan érzékelteti azt a dilemmát, hogy vajon a valóságban történnek a látottak, vagy Enid végérvényesen megbomlott elméjében – egyúttal erőteljes utalást tesz arra, hogy a filmek világa szippantotta magába, és őrjítette meg. Itt utalnék vissza a cikk elejére: bár hasonló a mondanivaló, és az erőszakos filmek hatásáról van szó, ebben az esetben nem társadalmi igazságokat látunk, hanem egy egyéni történetet, melyben egy már eleve zaklatott lélekben okoznak kárt.

A befejezés is önmagáért beszél, bár a történet végkifejlete egyáltalán nem didaktikus, így azt is mondhatjuk, rejtve marad. A záró képsorok cinizmusa, mellyel az idealizált világ hátterében meghúzódó poklot sejtetik, akar Lynch elméjéből is kipattanhatott volna. Éppen ez a cinizmus, és a filmnyelvi kommunikáció erőteljessége miatt lesz a Censor nehezen emészthető rétegfilm, egyben pedig igazán figyelemre méltó alkotás.

Ahogyan elsőfilmes rendezők esetében szokás, sokat hasonlítgattam a Censoron végzett munkát más filmekhez, de ez ne tévesszen meg senkit. A Censor egy önmagában is értékes darab, ami jó eséllyel az idei legjobb horrorok között foglal helyet.

Kinek ajánljuk: Művészi igénnyel elkészített filmek kedvelőinek ajánlom elsősorban. A Censor nem egy pörgős cselekményű, izgalmas popcorn-mozi.

Értékelés: 10/10

Blissenobiarella