Bár szülőhazájában, Kanadában még a tavalyi év végén bemutatták a Hunter Huntert, a világ nagyobbik része csak 2021-ben ismerhette meg Shawn Linden író-rendező filmjét, amiben így szerkesztőségünk éves toplistájának egyik nagy esélyesét, egy valódi gyöngyszemet üdvözölhetünk.

Egy kicsit megmosolyogtató érzés volt értékeléseket olvasni erről a filmről olyanoktól, akik nem szeretik a horrorfilmeket, illetve ódzkodnak a vadászoktól bármilyen okokból. Az elején szeretném leszögezni, hogy ez a film – ha a cím nem sejtette volna kellőképpen – vadászokról szól, olyan emberekről, akik abból tartják fent magukat, hogy ilyen-olyan vadakat megölnek és hasznosítják húsukat, bőrüket, prémjüket pedig eladják. Ha ez téged olyan mértékben taszít, hogy csak megvetni tudod őket, semmiképpen sem tudsz együtt érezni egy ilyen szereplővel, már most szólok, hogy ez nem a te filmed lesz.

Pontosabban egy család áll a történet középpontjában, akik a kanadai vadonban élnek, elszigetelten, családjuk ősi földjén. A film lassan indul be, és a kezdetekben csak azon mélázunk, hogy az asszony a városba vágyik a jobb élet reményében, a férj viszont ragaszkodik családja hagyományaihoz és az erdőben töltött élethez. Kiadásaikat abból fedezik, hogy a prémet árusítják, de saját mindennapi betevőjüket is az erdő szolgáltatja, így különös csapásként éri őket, amikor egy farkas tűnik fel a környéken, ami rendszeresen kifosztja csapdáikat. A családapa (Devon Sawa, Végső állomás) felszerelkezik, és a farkas nyomába szegődik, hogy végezzen vele. Útja során azonban olyasmire talál, amit sosem hitt volna. Bárki a hatóságokhoz fordulna a helyében, ő azonban megpróbál maga utána járni, és megoldani a helyzetet, ami családja életét fenyegeti.

A film forgatókönyve elképesztően erős, rendezését csakis a brilliáns szóval illethetem. Bár maga a sztori nem újdonság a maga nemében, a történetvezetés és a technikai kivitelezés eléri, hogy a nézőt maradéktalanul beszippantsa, és ott érezze magát az erdőben, együtt a szereplőkkel. Különösen szeretem az erdőben játszódó horrorokat, ahol a szereplők a természet erőivel is meg kell, hogy küzdjenek. (pl. Backcountry) A színészek játéka természetes hatású, és bár nem lehengerlő alakítások, de azt ez a film nem is igazán kívánja meg. Csupán annyit, hogy a néző meg tudjon magáról feledkezni, ezt pedig nagyon jól hozzák. ( egyébként a női főszereplő, Camille Sullivant díjazták is a szerepért)

Rendkívül erős atmoszférája engem némiképp a norvég exploitation horror Rovdyrra emlékeztetett, de valószínűleg csak az erdőbéli helyszín miatt – hiszen ezúttal sokkal nagyobb a hangsúly a lelki vívódáson, mintsem az agyatlan belezésen. A Hunter Hunterben nem dúskálunk a gore élményben egy-két jelenetet leszámítva, és sokan inkább thrillerként aposztrofálják, horror befejezéssel.

A film második felében némileg veszít a lendületéből, és talán ez lesz az a pont, ahol sok nézőt elveszít, akik unalmasnak fogják találni. Szépen előkészíti azonban a befejező képsorokat, melyek az idei év talán legerősebbjei a horror szcénában. A Hunter Hunter napokig nem engedi szabadon a néző lelkét, mert nehéz eldönteni, megkaptuk-e a kielégítő befejezést, és a másfél órányi feszültség után feloldozást is érzünk-e valójában, vagy csak az extázis tetőzik.

Kinek ajánljuk: Lassú folyású filmek kedvelői megtalálhatják benne idei kedvencüket.

Értékelés: 10/10

Blissenobiarella