Isaac Asimov egyik legismertebb műve az Alapítvány könyvsorozat, ami eredetileg folytatásos novellafüzérként jelent meg az Astounding folyóiratban, majd népszerűsége miatt hét regénnyé nőtte ki magát. Az első rész megjelenése óta már 70 év is eltelt, mégis máig az egyik legnagyszerűbb sci-fiként tartjuk számon a történetet, amit egészen 2021-ig megfilmesíthetetlennek tartottak. Szeptember 24.-én azonban elstartolt az Apple TV+-on az Alapítvány sorozat első évada, aminek alapvetően pozitív kritikáinak köszönhetően már berendelték a második is.

Személyes vallomással kell kezdenem: a könyvsorozat jó ismerőjének vallom magamat, több ízben átrágtam magam már mind a hét regényen – úgy vélem, ez fontos szempont lehet az Apple TV+ sorozatának megítélése szempontjából -, és hasonló rajongóknak már feltűnhetett, hogy Cinegore-os nicknevemet is Asimov művéből kölcsönöztem.

Az első dolog, ami a könyv ismerőinek fel fog tűnni, az átírások hada, amit a készítők alkalmaztak. Ilyen formában vitatható, hogy mennyire sikerült is valójában megfilmesíteni Asimov alapművét, jó szívvel leginkább csak azt jelenthetjük ki, hogy alapjául vette azt. 

A jövőben játszódó történet a Galaktikus Birodalom végnapjaiban kezdődik, amikor is a matematikus Hari Seldon előáll korszakalkotó elméletével, az ún. pszichohistória nevű új tudományág létrehozásával. A pszichohistória afféle matematikai szociológia, ami a tömegek viselkedésének statisztikai modellezésével vetíti előre a lehetséges jövőt. Seldon megjósolja a Birodalom bukását, amit 30.000 évnyi szenvedés követ majd, mire egy Második Birodalom jöhet majd létre. Előrejelzései szerint a Galaktikus Birodalom bukása már elkerülhetetlen, azonban az interregnum lerövidíthető 30.000 évről csupán egy évezred hosszúságúra, ha megőrizzük az emberiség tudásanyagát. Ennek érdekében létrehozza az Alapítványt, egy tudósokból álló csoportot, melynek elsődleges feladata az Encyclopedia Galactica létrehozása, ami terveik szerint minden adatot tartalmaz majd az ismert világról. Elméletének fontos alapvetése, hogy az emberiség – benne az Alapítvány tagjaival is – nem ismerheti meg jóslatait, hiszen ha tudomásuk volna az előjelzett krízisekről, az befolyásolná viselkedésüket – így pedig a Seldon által felállított váz szétesne.

Az Alapítvány könyvek cselekményének középpontjában a lakott galaxis szélére, a Terminus bolygóra kitelepített Alapítvány, és annak lakói vannak. A történet hatalmas időbeli ugrásokat tesz, hol 50 évet, hol akár egész évszázadokat kihagyva, és a bekövetkező válságokat, és azok megoldásait meséli el. A történet javát politikai csatározások, háborúk és a taktikázások bemutatása teszi ki – éppen ezért tartották sokáig megfilmesíthetetlennek.

A sorozat első évadában a főbb karakterek nemváltását követően (Gaal Dornick, Salvor Hardin és Eto Demerzel alakja is férfi volt a könyvekben) az fog feltűnni, mennyivel „szappanoperásabbá” tették a történetet, aminek célja nyilvánvaló. Egy tévésorozat sikeréhez szükséges, hogy a néző érzelmileg is kötődni tudjon a szereplőkhöz, másképpen nem fog minden héten újra és újra leülni a képernyő elé, így ez egy teljesen érthető és megérthető változtatás volt. Az egész évadban talán a legérdekesebb koncepció az, hogy főszereplővé tették magát a Galaktikus Birodalom császárát is – nem is akárhogyan. Az ún. géndinasztia uralkodik a Galaktikus Birodalom felett immár 400 éve, ami annyit tesz, hogy ugyanannak a császárnak, I. Cleonnak klónjai ülnek a trónon, egyszerre mindig hárman. A három különböző életkorú klónt Pirkadatnak, Napnak és Alkonynak hívják, és mindegyiküknek megvan a maga szerepe az uralkodásban – a döntéseket a középkorú Nap hozza minden esetben.

Talán Nap testvér karaktere a sorozat legerősebb pontja. A szerepben Lee Pace-t láthatjuk, akit már A hobbit-filmek Thranduiljaként is imádtam, de tagadhatatlan, hogy a császárként kapott igazi lehetőséget felejthetetlent alakítani, amit csont nélkül meg is tesz. Bizonyára nem voltam egyedül azzal, hogy az évad közepe felé már szinte csak miatta néztem tovább Alapítványt – mert elhalványítja a sorozat minden más szereplőjének csillogását, pedig rájuk sem lehet igazi panasz.

A problémát az képezi, hogy mivel a szereplőkre koncentrál elsősorban a cselekmény, az Alapítvány valódi története, a pszichohistória, az Alapítvány és Seldon valódi célja elveszni látszik, alig esik szó róla, és ez komoly hiányosság a nagy egészet tekintve. Az első, már elkészült tíz rész az Alapítvány megalapítását, Terminusra költözését és az első válság kialakulását meséli el – illetve annak megoldásával végződik -, miközben a császári palotában a megjósolt bukás miatt keletkezett egyre feszültebb légkört is nyomon követhetjük. Hiába, hogy a történet alapját ez képezi, a középpontban a megkerülhetetlen Seldonnal, mégis úgy érezhetjük, hogy jelenléte és fontossága elsikkad a cselekményben, és a szereplők mintha csak sodródnának az eseményekkel – miközben a regényekben mindvégig tudatában voltak kivételes helyzetüknek.

Éppen emiatt teljesen megértem mindazokat az ízig-vérig Asimov-rajongókat, akik azt fogják mondani, hogy ez a sorozat nem lett egy jó adaptáció. Bár általában nekem is vesszőparipám, hogy minél kevesebb átírást alkalmazzanak a készítők egy ilyen projektnél, ebben az esetben (furcsa módon az egyik örök kedvencemnél) megbocsáthatónak tartom a változtatásokat, mert azok mindenért kárpótolnak, és felettébb élvezetes a végeredmény.

Talán felesleges is kitérnem rá, de megemlítem, hogy a látványvilág hibátlan és a zenék terén is remekel a sorozat – de ami egyértelműen kimagaslik a produkcióban, az a színészi játék. Lee Pace brilliáns alakítása és Laura Birn tündöklése mellett Jared Harris (egy másik kedvenc) inkább csak a kötelezőt hozza, de a női főszereplők, a kevésbé ismert Lou Llobell és Leah Harvey is bizonyosan kellő alapozást kapnak a sorozat által további karrierjükhöz. 

Az Alapítványt nyolc évadosra, nyolcvan epizódra álmodták meg készítői, és számos utalást kaptunk a jövőbeni eseményekre: a Második Alapítvány is említésre kerül, az Öszvér feltűnése pedig szintén sejtetve van. Demerzel alakja is több, mint fontos a végkifejlet szempontjából – az első évadban való jelenléte jól mutatja, hogy a sorozat megálmodói az egész univerzumra építenek, nem csupán az eredeti trilógiára; az azonban még nem tisztázott, hogyan alakítják majd a történetet, és megkapja-e majd ő is a könyvek szerinti jelentőséget. Ha a jelenlegi színvonalat képesek lesznek tartani, én csak annyit mondhatok, alig várom a folytatást.

Kinek ajánljuk: Nem tudok különbséget tenni, hogy azoknak ajánlom-e inkább, akik ismerik a könyveket, vagy azoknak, akik nem, mert teljesen szubjektív szempontok fognak érvényesülni abban, hogy bejön-e. Tegyetek vele egy próbát. Egyébiránt nagyvolumenű, az egész emberiség sorsát érintő sci-fi történetek kedvelői megtalálják benne számításukat.

Értékelés: 8/10

Blissenobiarella