Nem horror. Nem thriller. Legalábbis ha a Wikipédia műfaji definíciójából indulunk ki, az 1957-es Tizenkét dühös ember aligha fér el egy horrorral, fantasyvel, sci-fivel foglalkozó honlapon. De ha lottóznék, az ötösömet tenném rá, hogy aki 1957-ben beült erre a filmre, olyan feszültséget élt át a játékidő alatt, mint amit mi érezhetünk ma egy pszichológiai thriller megnézésekor. Éppen ezért gondolom úgy, hogy tematikus hetünk alkalmából illik megemlékezni egy klasszikusról, ami azóta is ékes példaként bizonyítja, mennyire működőképes is lehet egy egyhelyszínes film, és hogy micsoda nyomás alakulhat ki a képernyőn, ha a szereplők mindössze egy helyszínen mozognak.

Mielőtt belevágok, érdemes egy gyorstalpaló keretében megismerkedni az amerikai törvénykezéssel, azon belül is az ítélethozás menetével, ugyanis meglehetősen más, mint kis hazánkban (ember legyen a talpán, aki abban kiigazodik). Alapvetően két nagy rendszerben kell gondolkodnunk: szövetségi bíróságban és állami (esetleg polgári) bíróságban, ahol előbbi esetében a teljes Amerikai Egyesült Államokra kiterjedő törvénykezésről és ítélethozásról van szó, az ítéletet a Legfelsőbb bíróság mondja ki, míg utóbbiéban csak egyik-másik államon belül érvényes a kimondott ítélet, és állami bíróságokról beszélünk. A bíróságot négy ág alkotja, mindegyiknek szigorúan leosztott szerepekkel. Az angol lawyer (jogász) szó ebből hármat lefed: a pártatlan és végül az ítéletet kimondó bírót (judge) vagy más szóval bírát (justice), a büntetőeljárást folytató ügyészséget (prosecution), valamint a vádlott érdekében felszólaló védőügyvédek (attorney/advocate) alkotta védelmet (defense, esetleg c-vel defence).

Érdekesség, hogy a vádlottra mint defendantre hivatkoznak, ami szó szerinti fordításban „védett”. Innen jön egy fontos felfogásbeli különbség rengeteg ítélkezési rendszerhez képest: az „innocent until proven guilty” elve, miszerint a vádlott mindaddig nem tekinthető és tekintendő bűnösnek, míg bűnét be nem bizonyítják, és az ítéletet ki nem mondják. Ha ártatlannak találják, az ügyben többé nem lehet vádat emelni ellene. A negyedik nagy ág éppen ezt az elvet képviseli: ők a jury, az esküdtszék, akik nem jogászokból állnak, hanem a társadalom különböző rétegeiből válogatják ki őket; kétkezi munkás ugyanúgy lehet köztük, mint gyárigazgató. Tizenkét fő alkotja: ma már vegyesen nők és férfiak, ill. fehérek és színesbőrűek, de régebben kizárólag fehér férfiakból állt a szerv. Az esküdtszék tagjai, az esküdtek (juror) szavaznak a vádlott bűnössége vagy ártatlansága kérdésében, döntésüknek pedig egyhangúnak kell lennie: ha a tizenkét esküdt közül csak egy is szembenáll a többi véleményével, úgy a vád nem kimondható. És itt indul a film.

• 

A történet szerint egy gyilkossági ügyben kell ítéletet hoznia a címszereplőknek, a tizenkét esküdtnek. A vádlott egy fiatal fiú, akit hirtelen felindulásból elkövetett, szándékos emberöléssel vádolnak, méghozzá nem másnak, mint tulajdon édesapjának a megölésével. Ha bűnösnek találják, a büntetése villamosszék általi halál. Első körben kézfeltartással szavaznak: tizenegyen szavaznak arra, hogy a vádlott bűnös, és csak a Henry Fonda játszotta nyolcadik esküdt nem tartja fel a kezét. Azonban ő sem azt vallja, hogy a fiú nem bűnös. Egy kicsit kacifántosan fogalmazza meg álláspontját, miszerint nem állítja azt, hogy nem bűnös, de úgy gondolja, legalább annyit megér az ügy, hogy beszéljenek róla. A vádlott ellen szóló bizonyítékok a következők: egy idős férfi, aki a fiú és apja lakása alatt lakik, zajt és kiabálást hallott fentről, majd látta a gyanúsítottat elszaladni; egy idős nő a szemben lévő háztömbből az ablakon át saját szemével látta a gyilkosságot; a gyilkos, kinyitható kés (a filmben „rugós kés”) ritka gyártmány, már-már egyedi; ill. a fiú alibije, miszerint moziban volt, sántít. A film során fokozatosan derül ki, hogy egyik-másik bizonyíték elég gyenge lábakon áll, és az erőviszonyok fokozatosan változnak meg; egyre többen pártolnak át a nyolcadik esküdthöz, és kezdik azt vallani, hogy a vádlott nem bűnös, majd egyesek megint véleményt változtatnak, és ez így megy tovább egészen a játékidő végéig.

A film feszültségét elsősorban a bezártság érzete adja. A tizenkét esküdt egy relatíve kis szobában ülésezik, fülledt melegben egy tikkasztó nyári napon. Ennek vizuális jelei is vannak: ahogy haladunk előre az időben, az esküdtek egyre jobban izzadnak, így ez is közrejátszhat az ítélethozás sürgetésében. De ez elenyésző tényező: szépen, fokozatosan tudjuk meg, hogy az esküdteknek személyes motivációk is vannak arra, hogy minél hamarabb végezzenek. Van olyan köztük például, aki egy nyolc órakor kezdődő meccsre akar odaérni, így úgy van vele, hogy neki mindegy, csak menjenek már. Van, aki elvből utálja a gyerekeket, saját bevallása szerint egész életüket köztük töltötte (feltehetően egy kiégett tanár), megint másik már két éve nem beszélt a nagyon szigorú elvek szerint felnevelt fiával, akivel valószínűleg csúnyán összevesztek. Társadalmilag is igen nagy különbségek vannak közöttük: egyesek szegény körülményekből küzdötték fel magukat, mások megmaradtak kétkezi munkásnak, megint mások beleszülettek a jólétbe, és több gyárat is vezetnek, de akad itt értelmiségi meg nem, és még sorolhatnám. Egy dolog közös bennük: a legtöbbjük talpig úriember, akik bármikor készek megvédeni egymást a hangoskodókkal és a tiszteletlen magatartást tanúsítókkal szemben – még akkor is, ha az, akit megvédenek, nem is feltétlenül ugyanazon az állásponton van, mint ők. Röviden, tehát, az ítélethozás objektivitásáról aligha beszélhetünk.

• 

A nyolcas számú esküdt fő érve az, hogy nem találja elég meggyőzőnek a bizonyítékokat. Egyrészt, egy szerény körülmények közt nevelkedett fiúról beszélünk, akinek esélye sem volt profi ügyvédet fogadni, hanem az állam rendelt ki mellé egyet. Kiegészítés a gyorstalpalóhoz: az állam által kirendelt ügyvéd nem órabérben dolgozik, és általában annyit is ér, de persze akadnak üdítő kivételek. Gondoljunk csak O. J. Simpson esetére: a jólmenő futballista farzsebből kicsengette a pénzt zseniális ügyvédekre, az úgynevezett „Dream Team”-re, amit többek között olyanok alkottak, mint gyerekkori barátja, Robert Kardashian és az egészet vezető, többek között korábban a Menendez testvéreket védő Bob Shapiro. Ilyen lehetőség a fiúnak nem adatott, és az állami ügyvéd szinte biztosan elsiklott a részletek felett – az is lehet, hogy úgy volt vele, mint az esküdt, aki már nagyon menne arra a meccsre. Másrészt a bizonyítékok több sebből is véreznek. Hogy láthatta a nő a gyilkosságot? Kit látott az öregúr? Tényleg olyan egyedi az a kés? Ezeket a kétségeket az esküdt rendszerint nyugodt, kimért, a végtelenségig udvarias hanghordozással tálalja – szabályosan egy járkáló retorikai tanulmány a Henry Fonda által megformált karakter –, ami nem kis mértékben szolgál a javára. Az ellenérvelőkkel viszont gyakran elszáll a ló: érvelési hibák tömkelege, kezdve a személyeskedéssel, folytatva általánosítással („ez a fajta mind hazug, a lehelete se igaz”), ordibálással, „egy magafajta” kaliberű kijelentésekkel. De ez is része egy ítélethozó folyamatnak, és nehezen tudom elképzelni, hogy ez az életben másként zajlana.

A film fő eszköze a minimalizmus. Zenéje alig van, csak a leghangsúlyosabb pillanatokban csendül fel egy-egy dallam. A fekete-fehér megjelenítés 1957-ben már régen nem volt kötelező, a rendező Sidney Lumet mégis emellett döntött, feltehetően szimbolikus jelleggel, kihangsúlyozva, hogy egy bírósági eljárásban az ítélet vagy fekete, vagy fehér. A kameraállások fergetegesek, gyakran még a legcsendesebb pillanatokban is olyan szögből látjuk az eseményeket, vagy épp a szereplők arckifejezését, hogy nem tudunk nem feszengeni. A zárt térből adódóan a színészi játék jóval több hangsúlyt kap: a tizenkét esküdtet játszó gárdára egy rossz szó nem lehet, mindegyikük, egytől egyig zseniálisan hozza a szerepét. Az esküdtek egészen a végéig névtelenek, ott is csak kettejük vezetéknevét tudjuk meg, de az állítólagos szemtanúkra és magára a vádlottra is csak jelzőkkel, utóbbira konkrétan csak fiúként hivatkoznak a teljes játékidő alatt. Ez már lehet, hogy csak ráhúzás, de ez akár jelentheti az egész procedúra embertelenségét is; elvégre, ha belegondolunk, ha valakinek mindegy, hogy élet vagy villamosszék, csak kiérjek a meccsre, ugyan hol van itt az erkölcs?

A Tizenkét dühös ember az a fajta klasszikus, amit kortól függetlenül, személyes véleményem szerint mindenkinek látnia kell. De ha szűkíteni szeretném, azoknak ajánlom leginkább, akik nem riadnak vissza attól, ha egy filmtől elfogja őket a klausztrofóbia, avagy akik úgy ülnének végig egy filmet, hogy minden szóra figyelnek. Lehet, hogy műfaji besorolása szerint nem horrorfilm, nem is egy thriller, de az emberi dráma olyan lelki húrokat pendít meg, amire a mai filmek közül csak nagyon kevesen képesek, holott elvileg egyik-másik thrillernek pontosan ez lenne a célja. Szánjuk rá azt a bő másfél órát, ameddig tart, de készüljünk fel rá, hogy talán más emberként fogunk felállni mellőle. 10/10

Chucklit