Xavier Gens nevét örökre emlékezetembe véstem a The Divide után. A francia úriember filmje az egyik kedvencem a mai napig, poszt-apokaliptikus thriller zsánerben meg aztán abszolút vonatkozási alap számomra. Nem csoda hát, ha valahol találkozom a nevével, felkapom rá a fejem. Így történt ez a Hostile esetében is, bár ezúttal – mint talán látni fogjuk – inkább a félrevezető reklám áldozatául estem. Poszt-apokaliptikus thriller Xavier Gens nevével fémjelezve? Csak azon csodálkoztam, hogy mind ez idáig a Hostile elkerülte a figyelmemet.

Szóval van nekünk ez a Single Location tematikus hetünk és van a szerkesztőségünknek egy szorgalmas tagja, aki fáradtságot nem kímélve összeszedte, hogy az internet végtelen bölcsességében mely filmeket sorolja ebbe a kategóriába. Mármint olyan horrorok, thrillerek kategóriájába, melyek egy helyszínen játszódnak. A listát böngészve felvetődött bennem némi kétség a kollektív emberi tudat épelmélyűsége tekintetében, vagy pedig az én fejemben élt a Single Location egy szűkebb értelmezése, nem tudom. A lényeg az, hogy az aránylag kevés számomra ismeretlen címet sorra véve végül belefutottam a 2017-es Hostile trailerébe, mely után három dolog vált világossá számomra:

• A Hostile egyáltalán nem tűnik Single Location filmnek. Legjobb esetben is az a tágan értelmezett fajta
• Xavier Gens neve fel van tüntetve a trailerben
• Szóval mégis ez lesz az a film, amit a tematikus hétre hozok

Na most persze elegendő idő híján elmulasztottam idejekorán alaposabban utánanézni, hogy Gens valójában csupán egyike a számos vezető-producernek (érdemes megnézni az IMDB adatlapot, szerintem több producere volt a filmnek, mint szereplője), vélhetően arról volt szó, hogy az ő neve csengett a legjobban. Az író-rendező ugyanis az elsőfilmes Mathieu Turi, aki ez idáig jobbára csak rendező-asszisztensként jeleskedett, jól lehet, számos komoly produkcióban. Persze nem csak a trailer, de maga a film sem igyekszik nagyon a szánkba rágni, hogy valójában nem egy Xavier Gens filmet nézünk: az első felirat, ami a forgalmazó logója után megjelenik a képernyőn: “Xavier Gens presents”. Na ezek után mit gondoljon az ember? False advertisement vagy mifene?

A sztori mégis ígéretesen indul: van nekünk egy főhősnőnk – Juliet (Brittany Ashworth) -, aki a kietlen sivataggá változott világban kutat ellátmány után, majd autójával balesetet szenved. A roncsban rekedt, törött lábú nőnek a megmentésére induló társait várva nemcsak az éjszaka előmerészkedő humanoid szörnyetegekkel kell megküzdenie, hanem a múltjából felsejlő emlékekkel is.

A világ átalakulása előtti múlt – melyben a drogproblémákkal küzdő Juliet és a tehetős galériatulajdonos Jack (Grégory Fitoussi) kissé keserédes szerelmi történetét követhetjük nyomon egészen egy tisztázatlan vegyi támadásig, amelyben a férfi életét veszti – váltogatja egymást a poszt-apokaliptikus rámába foglalt jelennel. Ezzel még alapjaiban nem is lenne különösebb gond – mindkét történetszál szépen megállna a saját lábán -, de az első feszültségét a második módszeresen annulálja. Mintha két különböző filmet néznénk egyszerre, melyben csupán a főhősnő azonos. Persze aztán a szálak úgy-ahogy egymásra találnak, de bár ne tennék!

Volt egy vonulata a filmnek azonban, amit egy darabig elég szépen párhuzamba tudtam állítani a The Divide-dal és sikerült elhitetni magammal, hogy lehet Gens-nek azért csak van valami köze a produkcióhoz. Hadd idézzek a saját (egyébként első Cinegore-os) cikkemből:

“Az egyetlen, aki látszólag higgadt tud maradni és megőrizni emberi voltát, az pontosan az, akinek a régi világ elvesztése nem sokat jelentett, mivel már az események előtt is a kiutat kereste belőle.”

Julietnek nem sok vesztenivalója volt, így a megváltozott világ sem okozhatott akkora traumát neki. Valódi túlélővé tudott válni és akkor is továbbmenni, amikor mások feladják. A film 95 százalékában ezt sulykolják belénk, Jack a halálos ágyán még meg is ígérteti vele, hogy “soha nem adja fel”. Na és aztán mindezt a kvázi motivációt és a szépen felépített heroin karaktert Mathieu Turi fogja és egy huszáros vágással a záró jelenetsorban lehúzza a vécén.

Az az érzésem, hogy a poszt-apokaliptikus rész csupán ürügy volt egy romantikus dráma leforgatásához. A Juliet név (Rómeó és Júlia ugyebár), számos Titanicos utalás (Jack…) és a történet általam sokszor átkozott lezárása (azért sem spoilerezem el) mind azt mutatja, hogy a romantikus szál sokkal fontosabb volt Turi számára, mint egy tisztességes dráma-thriller leforgatása. Nagy kár, hogy így gondolta.

Nincs rossz érzés bennem a Hostile kapcsán. Jóformán nyomot sem hagyott bennem. Én nagyon nem így zártam volna le és valószínűleg máshogy súlyoztam volna a feszültséget és drámát a film során, de egy elsőfilmes rendező tollából láttunk már gyengébb próbálkozást is. Nagy jóindulattal lehet csupán Single Location filmnek nevezni (a poszt-apokaliptikus rész miatt) és az is biztos, hogy a világvége-thriller/-horror műfaj trónjáról sem fogja letaszítani Xavier Gens 2011-es alkotását. Azt bármikor újranézném, ezt vélhetően soha nem fogom.

Értékelés: 5/10

Kinek ajánljuk: Akit nem zavar, ha az író-rendező számára fontosabb egy romantikus homage-et csinálni, mint poszt-apokaliptikus thrillert, holott az utóbbi alapján reklámozza filmjét

Gabblack