Kis túlzással a fél világ tűkön ülve várta, hogy a Warner Bros. mihez kezd a Dűne 2020 novemberére beharangozott bemutatójával. A koronavírus okozta csúszás mellett ez az alkotás lett a streaming kontra mozi vita egyik legfontosabb pólusa, hiszen Denis Villeneuve nem győzte hangsúlyozni, hogy munkája kifejezetten szélesvászonra készült.

A stúdió fejesei salamoni döntést hoztak. A világpremier 2021 szeptemberében a Velencei Filmfesztiválon volt, ezután már több országban mozikba került a Dűne, míg az eltolt októberi amerikai premierrel egyidőben a film felkerült az HBO Max digitális kínálatába is. Már a magyar mozikban is elérhető 2021 egyik legjobban várt filmje, lássuk hogyan tetszett a Cinegore-szerkesztőségének az új Dűne!

afiaf: Frank Herbert klasszikus sci-fi regényének jelentősége megkérdőjelezhetetlen a zsáner modern történelmében, elég csak a teljesen egyértelmű Csillagok háborúja áthallásokat megemlíteni. Az 1965-ben megjelent sci-fi regény filmes adaptációja trükkös feladat, amelyhez a roppant komplex alapanyag sem ad sok kapaszkodót. Nyugodtan kijelenthető, hogy a mai napig nem született méltó mozgóképes alkotás, pedig David Lynch is megpróbálta, illetve 2000-ben sorozat is készült a Dűne világához. Denis Villeneuve a pazar Érkezés, és a roppant hangulatos Szárnyas fejvadász folytatás után megpróbálta a lehetetlent, és ha van olyan alkotó, akinek bízni lehetett a sikerében, akkor a kanadai író/rendező ilyen. A film megtekintése után elégedetten konstatáltam, hogy a számításaim teljesen beigazolódtak. Az elején érdemes leszögezni, hogy a Dűne nem egy tökéletes adaptáció, ugyanakkor a lehető legközelebb áll az eredeti mű által felvázolt univerzumhoz. Ahogy az várható volt Villeneuve korábbi alkotásai alapján vizuálisan páratlan a végeredmény, az IMAX kamerákkal felvett jelenetek valóban a lehető legszélesebb vászonért kiáltanak. Az atmoszféra kellően sejtelmes és sötét, a zene pedig nagyszerűen támogatja a vizuális élményeket. A roppant erős szereplőgárdában nincs igazán gyenge láncszem, bár a karakterekből kifolyólag van, akinek csak egy nyúlfarknyi képernyőidő jut. A film nagyjából a kétharmadáig borzasztóan feszült és izgalmas, az utolsó harmadra éreztem egy kis visszaesést, de ez betudható a félbevágásnak. Összességében nem hiszem, hogy ennél jobban szélesvászonra lehet álmodni Frank Herbert munkáját, de mivel egy első részről beszélünk, így igazságtalanság lenne végső ítéletet mondani Villeneuve víziója felett. A rendező trilógiában gondolkodik, de a nagy cél nyíltan kimondva egy különálló univerzum létrehozása, amely a Marvel/Star Wars mintájára mozikban és digitális platformokon is támadna. A vegyes forgalmazás miatt nagy volt az izgalom a folytatás bejelentésével kapcsolatban, de végül a Dűne szépen teljesített a mozipénztáraknál. Eddig nagyjából 300 millió bevételt szedett össze a 165 millió dolláros produkciós költségvetés ellenében, így pár napja hivatalosan is megerősítették, hogy 2023 októberében érkezik a második rész. Reméljük ez kis országunkat is újra érinteni fogja, hiszen az első felvonás forgatásának nagy része nálunk zajlott. 8.5/10

Chucklit: Csak hogy jó szokásomhoz híven ne hagyjam ki a kínálkozó, igen böszme szóviccet, amit főleg az alapul szolgáló regény ismerői fognak érteni: úgy vártam ezt a filmet, mint fremen a Lisan al-Gaibot. Sajnos én is azok közé tartozom, akiknek kevés ideje van pótolni a klasszikusokat, így az 1965-ben napvilágot látott regényt mintegy véletlen egybeesésszerűen épp javában olvastam, mikor elkezdtek szállingózni a hírek a megfilmesítésről. Hallottam persze az ilyen-olyan félresikerült adaptációkról, melyek közül azonban egyet sem láttam, így úgy ültem be a filmre, hogy csak az olvasmányélményem szolgált összehasonlítási alapul. Az, na meg az is, hogy bíztam Villeneuve-ben, akinek Érkezés című filmje a legnagyobb moziélményeim közt foglal helyet, a Szárnyas fejvadász 2049-et pedig minden idők egyik legjobb folytatásának tartom (mondom ezt úgy, hogy a szakdolgozatomat Philip K. Dickből írtam, így különösen magasak voltak az elvárásaim, melyeket Villeneuve 2017-ben meg is ugrott). A bizalmam nem volt hiábavaló: a film magasan hozta, amit vártam tőle, noha voltak vele problémáim, méghozzá nem is kicsik. Először is, a világépítés gyakorlatilag zéró. Ezalatt azt értem, hogy nem igazán derül ki például, mire jó a fűszer. Kapunk róla egy félmondatot, hogy felbecsülhetetlen az Űrliga (a mi?) navigátorai számára, de hogy miért, jó kérdés. A kérdést jogosan tesszük fel, hogy a filmben, a legtöbb sci-fivel szembemenve, miért nem látunk robotokat, számítógépeket, vagy mesterséges intelligenciát, amire a válasz szoros összefüggésben van az előbbi megjegyzésemmel. A főgonosz Harkonnen bárónak a filmből a keresztneve sem derül ki, ami a kisebbik baj; a nagyobbik az, hogy a készítők beérték annyival, hogy “gonosz és kövér, meg még lebeg is, jól van az úgy”, míg a regénybeli (egyébként SOKKAL kövérebb) karakter jelleme, noha kétségtelenül nem jó szándékú, ennél azért jóval árnyaltabb, jobb kifejezés híján inkább a végletekig ambiciózus, semmint Sith Nagyúr-kategóriás gonosz. És akkor még nem is említettem azt, hogy éppen csak megpendítésre kerül a világ erősen feudális társadalmi berendezkedése, az meg végképp kaphatott volna legalább egy mondatot, miért nem látunk űrlényeket egy űroperában. Másodszor, bizonyos szereplők nagyon kevés játékidőt kapnak. Persze, aki ismeri az alapot, az tudja, hogy miért, de a laikus aligha tud meghatódni, mikor egy jó karakter ő nagy nemessége közepette elbukik anélkül, hogy akár csak tíz percet is láttuk volna a vásznon. Az emberi-érzelmi viszonyok néhol igen felszínesre sikerültek: Paul és apja közt alig látunk interakciót, Duncan Idahóról se tudunk meg sokkal többet, mint azt, hogy ők ketten mekkora pajtások, de hogy Gurney Halleck trubadúr-voltát teljesen mellőzték (pontosabban egyetlen mondatban utalnak rá), az már egyenesen a karakter arcul köpése. Leto herceg és Lady Jessica viszonya legalább megkapta a kellő mélységet, még ha nem is túl elnyújtottan, igaz, kettejük közt is zajlott egy igen nyomasztó dráma az alapműben, amit itt teljesen kihagytak. De persze az is lehet, hogy készül egy hatórás rendezői változat (amit Jason Momoa már pedzegetett), ami minden ilyennemű viszketésemet megvakarja majd. No, de legalább a szereposztásra egy szavam nem lehet. Illetve de, egy lehet: hibátlan! Ugyanúgy, mint ahogy a képi ábrázolás, a zene (az Atreides-indulótól azt hittem, lefordulok a székről gyönyörömben), meg úgy mindent egybevetve az egész mozifilm sejtelmes, kissé cammogó, de egyáltalán nem vontatott történetvezetése, ahol a hangulat sokkal nagyobb hangsúlyt kap, mint a töménytelen akció, már csak azért is, mert az elég világ-idegen lenne. Remélem, minél többen nézik meg, de a regény nemismerői ne lepődjenek meg, ha nem értenek dolgokat, összefüggéseket. 8/10

Gabblack: Az utóbbi időben a vészmadarak folyton azt károgták: “Márpedig a Dűnét nem lehet megfilmesíteni!” Már akkor is sejtettem, hogy ezeket a szakértői kijelentéseket azért illik helyén kezelni. Az a tény, hogy eddig nem sikerült megfilmesíteni valamit úgy, hogy ne húzzuk rá a szánkat, nem jelenti azt, hogy a vállalkozás lehetetlen. Bizonyos típusú regényeket valóban nehéz megfilmesíteni. Ez a nehézség fakadhat abból, hogy valódi cselekmény helyett a regény inkább elvont, filozofikus hangvételű belső monológokból áll. Vagy – és Frank Herbert klasszikusa esetén is ez a helyzet – az ábrázolandó világ és a szereplők motivációi annyira összetettek, hogy fel kell kötni a nemes alsót, ha nem csak valami zanzásított, levegőben lógó fércművet akarunk eladni sztoriként. Dennis Villeneuve dolga ráadásul fikarcnyit sem lett könnyebb elődeihez képest az elmúlt évek alatt. Az öreg Herbert hat eredeti Dűne kötete mellé – melyek valóban irodalmi értékű, bár nem éppen könnyű olvasmányok – 1999-től kezdtek el szállingózni Brian Herbert (Frank fia) és Kevin J. Anderson szerzőpáros által írt elő- és utótörténetek. Ezek az új kötetek, habár színvonaluk nyomába sem ér az eredeti sextalógiának (sőt, gyakran veszélyesen közel mélyrepültek a ponyva kategóriához), tovább mélyítették az amúgysem éppen felületesen felskiccelt világot.

Jómagam nem igazán követtem figyelemmel az új Dűne installáció médiakampányát, mondhatni kivárásra játszottam annak kapcsán, hogy vajon érdemes-e elzarándokolnom a moziba vagy a csilivili látványon kívül csak az üres ötlettelenség várna ott, ami mondjuk az összes Disney-féle Star Wars-t jellemezte. Amikor végül a bemutatót követő első kedvező sajtóvisszhangok után a mozipénztár előtt sorban állva először láttam a meglehetősen akciódúsra összevágott trailert, tényleg felsejlett bennem az a kellemetlen szekunder szégyenérzet, amit az Ébredő Erő megtekintése után éreztem. Biztos a sok sivatag feletti repkedés tette, de határozottan rossz előérzetem volt.

Meg kell mondjam azonban, hogy a bennem élő Cassandra ezúttal feleslegesen kongatta a vészharangot. Az akciódús trailer ellenére Villeneuve Dűnéje komótosan kezdett el építkezni, teret adva a könyvből jóformán szó szerint átemelt párbeszédeknek és jeleneteknek, melyek szinte azonnal beszippantottak. Már-már elfeledettnek hitt összefüggések ugrottak be a jó tíz évvel ezelőtt olvasott regényfolyamból és azon vettem észre magam, hogy eszméletlenül jól érzem magam a székemben ülve. Persze mikor jó fél óra elteltével éppen csak földet értek az Attreidesek Arrakeen űrkikötőjében, kezdtem sejteni, hogy a világépítésre hagyott temérdek és nem is feltétlenül elpazarolt idő nem volt teljesen ingyen és amolyan Hobbitosra véve a figurát, bizony itt be lesz iktatva egy kéretlen 1-1,5 éves szünet a felvonások között. Mondom, nem követtem a médiakampányt.

Egy kérdés azért ott motoszkált a fejemben: oké, hogy nekem – aki annak idején kívülről fújta, hogy ki-kicsoda és milyen célok motiválják az egyes frakciókat – világos, hogy mi miért történik, de a néha kicsit elnagyoltnak tűnő bemutató a Bene Geseritről, a Ligáról, a mentátokról (abban sem vagyok biztos, hogy a “mentát” szó elhangzik a filmben), a Nagy Házakról és még ki tudja mi mindenről, vajon mennyire teszi emészthetővé a történetet egy teljesen laikus számára? Én remekül szórakozom, de vajon mindenki így van ezzel? Ez az “úgysem tudunk mindent elmondani, ezért szelektálunk” jelenség sajnos helyenként olyan furcsa dolgokat eredményezett, mint Yueh doktor árulásának indoklása, mely a “mert a gonosz Harkonnenek fogva tartják a feleségemet” mondattal elintézettnek is volt tekintve. Ja, tényleg csak ennyi? Ennyin múlik egy nagy ház bukása? Igazán kitalálhatnának valamit azon a világhírű Suk-Egyetemen már, hogy mondjuk kondicionálják az orvosokat, hogy ne árulhassák el a házukat csak úgy. Hogy legalább a Harkonneneknek meg kelljen kicsit izzadniuk, mire megtörik a megtörhetetlen kondicionálást. Ugye mennyivel drámaibb lenne, ha az árulna el, akiben biztos vagy, hogy nem fog (nem tud) elárulni?

Persze, persze, még a (2x) 150 perc sem elég mindenre és amúgy savanyú ugyan a szőlő, mert savanyúnak kell lennie, de összességében eléggé rendben volt ez a Dűne. A szereplők többsége mintha csak Frank Herbert könyvének lapjaiból lépett volna elő (na jó, Javier Bardem Stilgarja azért több volt, mint érdekes) és külön hálás voltam, hogy a vörös és fehérbőrű Jessicát tényleg egy (majdnem) vörös és fehérbőrű színésznő játszotta. Az oly divatos blackwashing (ha szabad ilyet) jelenségnek csupán Liet Kynes esett áldozatul, aki (vélhetően) fehér (biztosan) férfiból, fekete nővé vedlett át, de ennek a történet szempontjából az égvilágon semmi jelentősége nem volt. A Harkonnenekkel Villeneuve sem igen tudott egyelőre mit kezdeni, a Báró, Rabban (pont ilyen butaképű hústoronynak képzeltem, mint Bautista) és de Vries szimplán nagyon gonoszak, pont. Történetbéli szerepüket így is tökéletesen betöltik, amúgy az öreg Frank sem törte magát nagyon, hogy hülyére árnyalja őket (a fiáék tettek csupán rá kísérletet az előtörténetben, ha jól rémlik). Tehát rendben van ez is. A magyar szinkron nem sokat adott hozzá az élményhez – azért legalább a Félelem Elleni Litánia kánonbéli fordításának utánanézhettek volna -, de ezt is megszoktuk már. Húzhatjuk a szánkat, ha akarjuk, okot mindig találunk rá, de a végelszámolásnál úgyis csak az számít, milyen hangulatban távoztunk a moziból (én mosollyal az arcomon) és várjuk-e a folytatást (naná). 8/10

Fixxerx: Az 1965-ban írt Dűne (és számos folytatása) a science-fiction irodalom egyik alapműve, amit az 1970-es évek óta próbálnak megfilmesíteni. Jodorwsky híres-hírhedt próbálkozása (ami olyan színészeket akart felvonultatni egy 14 órás alkotásban, mint Orson Welles, David Carradine, Udo Kier, Mick Jagger – és Salvador Dali (!) ), a kreatív csapatban Dan O’Bannonnal és H.R. Gigerrel és a zenei oldalon Mike Oldfielddel és a Pink Floyddal) minden idők egyik legismertebb nem-megvalósult filmje. Az 1984-es Lynch féle adaptáció megosztja a rajongókat (a két elérhető változat közti markáns különbség nem kevésbé), de nem lehet vitatni, hogy a 20. század egyik legkülönlegesebb sci-fi filmje.

Villeneuve azaz nem kis fába vágta a fejszéjét. A gond azonban ott van, hogy pont (talán a múlt miatt) semmi kockázatot nem mert felvállalni. A film jeleneteinek a nagyja megegyezik a 84′-es filmmel. Képsorrol képsorra, arcmimikáról arcmimikára. A fényképezés, CGI persze grandiózus és lenyűgöző – mint az a Blade Runnernél is láttuk. De végig az az érzésem volt, hogy ha Lynchnek a mai technológia állt volna a rendelkezésére, bizony izgalmasabb végeredményt láttunk volna. A 2021-es Dűne nem rossz film, csak semmiben nem hoz újdonságot a korábbi(ak)hoz képest. Ami viszont a legnagyobb eltérés, hogy a karakterválasztás nagyon félresikerült a filmben. Stellan Skarsgård nélkülözi azt az egyedi aurát, amit Kenneth McMillan megtalált Lynch filmjében Harkonnen Báróként (még ha a történethez közelebbi ábrázolás is lett), Timothée Chalamet gyenge Paul lett Kyle Maclachlanhez képest – és Sharon Duncan-Brewster Max von Sydow árnyékát sem tudja megközelíteni Dr. Liet-Kynesként. Oscar Isaac és Jason Momoa javít a képen (különösen Momoa erősíti a filmet nagyon), de a karakterek összességében nem lettek jók (David Bautistáról nem is beszélve – aki egyébként színes karakter és tehetséges színész, de a Dűnében talán a legjobban oda nem illő alak).

Denis Villeneuve nem mert kockáztatni, és az eredmény emiatt egy közepes film lett, ami látványos és valamennyire izgalmas is – de semmi újat nem hoz Lynch filmjéhez képest, és túlzottan sok látványelemet emel át a Szárnyas Fejvadászból is. 6/10