Lassan már szokásos jelenségnek mondható, hogy minden évben készül olyan magyar filmes produkció, amely világszinten is elismertségre tesz szert. Az Oscar-díjtól elkezdve neves nemzetközi filmfesztiválok trófeái landolnak magyar alkotók kezeiben, de álmomban sem gondoltam volna, hogy 2021-ben egy ilyen bevezetővel indítom majd kedvenc műfajunk egyik legfrissebb darabjának kritikáját.

Ugyanakkor Bergendy Péter legújabb munkája alaposan rácáfolt a kétkedőkre, és a legprofibb magyar horrorfilm címet lazán bezsebeblő Post Mortem csütörtöktől végre megérkezik a mozikba. Az alkotók a koronavírus okozta egy év kényszerpihenőt masszív fesztiváloztatásra használtak fel, így az egy esztendőt csúsztatott októberi premier idejére már huszonkét díjjal és további tizennyolc jelöléssel lett gazdagabb az alkotás, ráadásul ezt húsz különböző fesztiválon szedták össze.

Az igazi bomba azonban pár héttel ezelőtt robbant, hiszen arra szinte senki sem számított, hogy egy horrorfilm indulhat majd a legrangosabb filmes díjak egyikéért, de a Nemzeti Filmintézet október 6-án bejelentette, hogy a Post Mortem fogja Magyarországot képviselni a legjobb nemzetközi film díjáért induló Oscar-versenyben.

Ez mindenképpen óriási elismerés, még akkor is, ha tökéletesen tisztában vagyunk vele, hogy a szívünkhöz legközelebb álló zsáner nem tartozik az Akadémia tagjainak kedvencei közé. Mindenesetre szívből gratulálunk az alkotóknak, a végeredmény tükrében bátran kijelenthető, hogy végre kis országunk is rendelkezik egy minden szempontból nemzetközileg is versenyképes horrorfilmmel.

A történet 1918 telén játszódik, az első világháborút megjáró, halottakat fényképező Tomás a fronton átélt halálközeli élmény hatására útra kel egy közeli faluba. A háborús sérülés utáni látomásban szereplő Anna hirtelen felbukkanása kíváncsisággal tölti el a művészt, aki már az első éjszakától sejti, hogy ebben a faluban bizony nagyon nem stimmel valami. Mintha az első világháború borzalmai, a rengeteg értelmetlenül elveszített fiú és férfi nem lenne elég veszteség, a spanyolnátha is szedi az áldozatait. A kemény tél miatt már hetek óta nem tudnak temetést tartani, így a holttestek a pajtákban gyülekeznek. Az egyre gyakoribb és agresszívebb jelenségek nyomozásra sarkallják a párost, akik mindent megtesznek, hogy megmentsék a kis falu lakóit.

afiaf: A Post Mortem okosan építkezik, a remekül kiválasztott helyszín (szentendrei Skanzen) és a kosztümök pedig azonnal biztosítják a produkció autentikusságát. A magyar történelem egyik legsötétebb időszaka keveredik a korabeli falusi hiedelmek világával, a végeredmény pedig egy szépen összerakott folkhorror. Annak ellenére, hogy az alkotás egy évszázaddal ezelőtti érát idéz meg, a világjárvány és a temetetlen holtak látványa fájó aktuálitást is biztosít a produkciónak. A főszereplő hármas, Klem Viktor, Hais Fruzsina és Schell Judit kitesznek magukért, az egyre kegyetlenebbé váló természetfeletti történések ellenére biztosak lehetünk benne, hogy a kis csapat mindent megtesz a végső siker érdekében.

A feszültség megfelelően van adagolva, a drámai jelenetek remekül megférnek az ijesztgetések mellett. Technikai szempontból is nagyon egyben van a produkció, a praktikus trükkök és digitális effektusok megfelelő arányban egészítik ki egymást. Ami külön öröm lehet, hogy a VFX nemzetközi szemüveggel nézve is abszolút megállja a helyét. Természetesen lehetne fogást találni Bergendy Péter új darabján, hiszen nem tökéletes, de helyette inkább örüljünk együtt, hogy végre készült egy szórakoztató és helyenként félelmetes, kifejezetten profi magyar horrorfilm!   7/10

Zoo_Lee: Ritkán ültem be annyi várakozással, izgalommal és félelemmel filmre, mint a Post Mortem sajtóvetítésére október 25-én. Az érzés már-már álomszerűen szürreális volt: nagyköltségvetésből készült magyar horrorfilmet készültem megnézni moziban, melyet ráadásul a következő Oscar-díjra is jelöltünk, úgy, hogy a vetítést követő interjúk apropójából a film számos színésze és stábtagja is az előttünk-mögöttünk húzódó sorokban ült. Ritkán éreztem arra is ekkora késztetést, hogy kerül, amibe kerül, elnyomjam a kritikus belső hangot, hogy mindent félretéve szeressek egy filmet.

A végeredmény tekintetében pedig eleinte nem is kellett túlságosan erőlködnöm. A Post Mortem nyitóképei kiválóan működnek: a sötét színvilág, a nyomasztó hangulat, a háború és a spanyolnátha utáni borzalmas évek reménytelensége kombinálva a mai szemmel kissé morbid, freudi húrokat pengető post mortem fotózással olyan szenzációs kombináció, hogy egy részem csak azon tűnődött, mások mégis miért nem éltek még ezzel az alaphelyzettel? Míg egy másik részemnek fülig ért a mosolya, mert mások nem, ellenben mi magyarok megcsináltuk, Bergendy Péter és stábja megcsinálta, mesterien felépített, rémálomittas kísértettörténetet készített.

Majd ahogy a film játékidejének második feléhez közelítettünk, elkezdtek keserű porszemek hullani ebbe az addig szinte kifogástalanul működő gépezetbe. A tempó egyre feszültebbé válik, az egymást követő jelenetek intenzitása mind a karakterek, mind a természetfeletti események részéről hirtelen fokozódik, a sejtelmes kísértetjárás egyre grandiózusabb, látványosabb formákat ölt, beköszönnek a műfaji klisék. A maga módján még ez a rész is tetszett (ráadásul számomra a karakterek elmaradt mélyítése sem volt zavaró, szerintem sokkal jobban működtek a horror klasszikus archetípusainak világháború utáni magyar környezetbe helyezett változataiként), a fináléhoz közeledve újra és újra arra gondoltam: mi lett volna ha?

Mi lett volna, ha a film kevesebbet mutat, de annál többet éreztet, ha tovább marad lassú, itt-ott elszórt jumpscarekkel, nyomasztó, sejtelmesen elevennek tűnő holttestekkel és csak a tetőponton robban? Míg ugyanakkor tisztában vagyok azzal is, hogy ha ilyen mértékben szakított volna a mainstream kortárs horror “kötelező” eszközeivel, valószínűleg a legjobb esetben is csak egy horrorrajongók számára szórakoztató kultfilm lett volna belőle. Csak épp a hatás így kissé olyan, mintha egy mesteri magyaros menü második fogása a bográcsgulyás után szilvalekváros kézműves barbecue hamburger lenne kísérőként vaníliás Dr. Pepperrel. Nem rossz – csak épp látható, sejthető, hogy hogyan lehetett volna hatásosabb, konzisztensebb.

Ám még ezzel együtt is rossz érzés vagy lelkiismeretfurdalás nélkül tudom kimondani, hogy tetszett a Post Mortem. Ha csak horrorfilmként értékelném, ugyan vannak kizökkentő hibái főleg a második felében, sajnos láthattam az utóbbi években is bőven rosszabb, ám még jobban hypeolt filmet, a hidegrázós, kísértetes horrorra vágyók pedig valószínűleg nem fognak csalódni. Ugyanakkor a kontextust is figyelembe véve az, hogy az első mozivászonra forgatott, nagyköltségvetésű magyar horrorként rögtön egy ilyen volumenű, ennyi elemében jól működő film készült, melyen ennyire érződik a lelkiismeretesség, a fantázia, a kreativitás és a törekvés, hogy valami újat, valami mást villantson a hazai piacon, az egyik legszebb dolog, amit magyar horrorrajongóként láthattam karrierem során. A két szempontot kombinálva nálam ez egy nagyon erős 8/10-et ért, melytől függetlenül szeretnék kérni mindenkit, aki szereti a horrort, szeretne még magyar horrort és szeretné támogatni ezt az irányt a hazai filmkészítésen belül, hogy pláne így Halloween környékén vegyen rá egy jegyet.