Ha az ember meghallja Sören Sveistrup nevét, nehéz nem óriási elvárásokat támasztania a dán író művei felé. Nevét Európában a 2010-es évek elején ismerhette meg mindenki, amikor is nagysikerű sorozatát, a Forbrydelsent feldolgozták az Egyesült Államokban, és The Killing címen minden idők egyik legjobb skandináv hangulatú, mégsem ott játszódó krimijét kaphattuk. A zavaros felvezetés után lássuk, hogyan is sikerült a The Chestnut Man, vagyis az itthon csak A gesztenyeember címen futó, 6 részes Netflix-sorozat.

Bár jómagam sajnos a The Killing dán eredetijét nem láttam, az amerikai remake minden idők egyik legjobb krimijét nyújtotta át nekem. Seattle utcái és a fantasztikus színészek pontosan átadták azt a komor, fakó hangulatot, amelyre később a svéd-dán koprodukció, a Bron/Broen (A híd) is képes volt. A pozitív tapasztalatok után emiatt valahol a kettő keverékét vártam, azzal a kiegészítéssel, hogy tudtam, itt 6 részben kell elmesélni, amelyet a többi sorozatnál bővebben lehetett.

A történet és alapsztori nagyjából a szokványos, de nem is egyszerű egy rövid, néhány órás krimisorozat alkalmával újat nyújtani, ráadásul bármilyen spoiler nélkül nehéz is hosszan ecsetelni. A szokásos gyilkosságokat az elkövető kis gesztenyeemberkékkel teszi egyedivé, jelezvén, áldozatait nem a véletlenre bízva találta ki.

Azzal kezdeném, hogy alapvetően a sorozat teljesen rendben van, nem hibázik, aki megtekinti, viszont igazán nagy újdonságot ne várjon tőle. Én nagyon hiányoltam belőle azt a csontig hatoló, depresszív skandináv hangulatot, ami például a Bron/Broen sorozatot megalapozta. Ha valaki azt mondja nekem, hogy ez egy amerikai produkció, gond nélkül elhiszem, így ebben a tekintetben maradt bennem hiányérzet, ez pedig messze a legnagyobb negatívum, amit egy olyan műnél fel lehet róni, amelynek alapvetése lenne az egyedi atmoszféra megteremtése. Vagyis éppen az a “nordic noir” hangulat nem jött át, amellyel a sorozat és a Netflix reklámozta.

Emellett tulajdonképpen semmi újdonságot nem tud adni. Adottak a sablonkarakterek, szokásos konfliktusok, a nem kiszámíthatatlan, de azért meglepő végkifejlet és a szinte kötelező politikai szál. Kicsit olyan, mintha mindenből egy picit limitáltabbat kapnánk az “elődökhöz” képest.

Ha kicsit túlságosan csalódott is lett a kritika első fele, az talán a sorozat első perceinek köszönhető, amely kétségtelenül nagyon jól megalapozta a továbbiakat. A rendkívül erős felütést és néhány gore jelenetet sajnos nem követte hasonló színvonal, bár kétségtelen, hogy a bennünk összegyűlő néhány kérdés iránti kíváncsiság bőségesen elviszi a hátán a játékidőt.

Arra bőven megfelelő ez a sorozat, hogy borongós téli estén együtt nyomozzunk a főhősökkel. Nem bugyuta, nem unalmas, nem felesleges megnézni, viszont edzettebb krimisek számára nem több egy átlagos sorozatnál, amelyet maximum az ötletes gesztenyeemberek mítosza emel a víz fölé.

Hogy ezek után lesz-e a második évad, arról nagyon korai beszélni. A történet ugyan nyitva hagyott egy kiskaput, ám szeptemberi premier után még hónapok kellenek ahhoz, hogy megkapja az engedélyt a The Chestnut Man, bár a közönség fogadtatása és a 8,3-as iMDB-rating kétségtelenül ígéretes alap.

Értékelés: 6.5/10

(Varin)