Sose gondoltam volna, hogy egy kínai író munkájának hatására kattanok rá annyira a hard sci-fi-re, hogy gyakorlatilag mióta végeztem Cixin Liu trilógiájának harmadik darabjával is, jóformán minden más ízetlennek tűnik. Közvetlenül utána megpróbálkoztam az éppen soron következő Horus Heresy regénnyel és alig tudtam átrágni magam rajta, annyira nem hozott lázba már. Pedig Liu volt az, aki elkövette a The Wandering Earth című opust is, aminek filmváltozata láttán (Kína egyik első nagy költségvetésű, nemzetközi piacra szánt sci-fi-je volt) csupán az arcom kezembe temetésére futotta. Ugyan a film csupán “lazán követi” a regény eseményeit, azért nem számított volna jó reklámnak, ha a Three Bodies előtt összekötöm a szálakat és nem csak később nézek utána az írónak. Ne is foglalkozzunk a múlttal, inkább nézzük meg milyen jövőt jósol az emberiségnek Cixin Liu.

Ugyan a sorozat hivatalosan a Remembrance of Earth’s Past (Emlékezés a Föld múltjára) névre hallgat, gyanítom a legtöbbeknek a trilógia nyitókötete (2006) maradt meg örök hivatkozásul. Nem mintha a későbbi kötetek (The Dark Forest – 2008, Death’s End – 2010) sokkal gyengébbek lettek volna, de az igazi sokkhatást belőlem mégis a felvezetés váltotta ki, elképesztő ötleteivel és tudományos (na jó, vélhetően “fél-tudományos”) pontosságával. Nem túlzás azt állítani, hogy Liu nem kisebb fába vágta a fejszéjét, minthogy felvázoljon egy – nagyon is realisztikusnak tűnő – eseménysort, mely a Kínai Kulturális Forradalomtól egészen az ismert univerzum végéig ível.

Háromtest-probléma (2006 – magyarul 2016)

Rendkívül nehéz helyzetben találom magam, amikor a regénysorozat cselekményének felvázolásán töröm a fejem. Egy részről rendkívül szerteágazó és bonyolult történettel állunk szembe, más részről pedig nem kívánom lelőni a poénokat sem, mert az adja meg igazán a regények savát-borsát. Az első regény két kvázi főszereplője Ye Wenjie – egy a Kulturális Forradalom során kényszermunkára ítélt fizikus hölgy és Wang Miao, aki napjainkban folytat nano-technológiai kutatásokat. Kettejük története – melyek jó része még csak nem is egy térben és időben játszódik – igen érdekes és meglepő módon folyik egybe a regény végén.

Az értelmiségi származása okán megbélyegzett Ye hosszas hányattatás után egy katonai bázison kap munkát, ahol többek között radarkutatással is foglalkoznak. Tehetsége, szorgalma és kitartása okán végül egy spéci és titkos projektben találja magát, melynek célja a földön kívüli élet kutatása. Itt lehetősége nyílik – még ha félig-meddig titokban is – bizonyítania egy elméletét, miszerint a Napba sugárzott erős rádiójel bizonyos speciális körülmények között annyira felerősödik, hogy azzal célzott üzenetet lehet küldeni a világűrbe. Azzal persze senki nem számol, hogy az üzenetre 8 évvel később válasz is érkezik: “Ne küldj több üzenetet, vagy a Trisolaris megtalálja és elfoglalja a bolygótokat”. Az emberiségből mélyen kiábrándult Ye válaszol az üzenetre.

Évekkel később furcsa jelenségek és halálesetek tartják izgalomban a kínai tudós társadalmat. Wang Miao például minden képalkotó eszközön egy mások számára láthatatlan számlálót vél felfedezni, mely valamilyen esemény közeledtét jelzi. A férfi tudásvágyától hajtva egyre mélyebbre mászik a nyúl üregébe, hogy megfejtse, ki vagy mi áll a különös jelenségek hátterében. A nyomok egy furcsa online VR játékhoz vezetnek (Háromtest), melynek végigjátszása fényt derít egy idegen civilizációra, melynek három napja teljesen kiszámíthatatlan pályára kényszeríti az égitestet, melyet Trisolaris-nak neveznek. A civilizáció pusztulásra van ítélve, az egyetlen reményük, hogy új otthont találnak maguknak. A játék sem csupán egy játék: Wang rövidesen egy kollaboráns szekta berkeiben találja magát, akik célja nem más, mint átjátszani a földet a 450 év múlva érkező megszállóknak.

Nagyon elcsodálkoztam azon, ahogy Cixin Liu a Kulturális Forradalomról ír. Még úgy is, hogy Ye Wenjie a regény kvázi antagonistája, azért igencsak rájátszik az olvasó szimpátiájára vele szemben hányattatásainak plasztikus leírása és azok rendkívül igazságtalan volta. Nem gondoltam volna – és ez itt nyilván az én hiányosságom -, hogy a kommunista Kína rémtetteiről és visszásságairól ennyire szabadon írhat egy kínai író. Éppen ebben rejlik az regény zsenialitásának egy fontos aspektusa: teljesen érthető a kollaboránsok álláspontja is, az emberiség eljátszotta a lehetőségét a Földön, jöjjön valaki, aki talán jobban megbecsüli a javakat, amikkel eddig oly tékozlón bántak.

A másik aspektus, ami jóformán letehetetlenné teszi a The Three Body Problem-et a rejtély megoldásának apránkénti csepegtetése. A detektívregényekből ismert – a sztori elején történik egy gyilkosság, a végén pedig a nyomozó megmondja, hogy ki a tettes – történetvezetés helyett Liu a sok kis gyilkosság történik és sok kis tettesre derül fény technikát alkalmazza, mely folyamatos munícióval látja el az ember agyát. Számtalan “na ne má'” pillanattal szembesültem a regény folyamán, mégsem éreztem azt, hogy a történetnek ne lenne egységes íve, ne tartana valami konkrét végkifejlet felé.

A sötét erdő (2008 – magyarul 2018)

A sorozat második része kissé rendhagyó. Amikor a regény végére értem, meglepve tapasztaltam, hogy ennyi volt. A Háromtest-probléma után annyira kontrasztos volt a történetvezetése (tipikusan a detektívregényes hasonlat érvényes rá), hogy először nem is tudtam, mit kezdjek vele. Éppen az hiányzott belőle, amit az első részben annyira szerettem: az érdeklődés és a feszültség folyamatos szinten tartása.

Miután nyilvánosságra kerül a Trisolaris jelentette fenyegetés az ENSZ egy bizottságot hoz létre, akiknek a feladata az, hogy valami stratégiával álljanak elő az invázió ellenében. A Trisolaris szeme mindent lát és a technológiai fejlődés is blokkolva van általuk. Olyan stratégákat kell tehát találni, akik ezen körülmények között is képesek előállni egy mestertervvel, miközben azt a legteljesebb titokban tartják – szó szerint – mindenki elől. Ezek a gondosan kiválasztott stratégák a Falképzők lettek, akiknek gyakorlatilag korlátlan erőforrások állnak a rendelkezésükre. Legtöbbjük neki is lát feladatának a legkülönbözőbb módokon, kivéve Luo Ji-t, aki maga sem tudja, miképp került eme elit társaságba. Luo hedonizmusba menekül, miközben fejében csak ott motoszkál egy beszélgetés, melyet még ifjúkorában folytatott egy furcsa öregasszonnyal egy padon ülve, aki a galaktikus szociológia három axiómájáról beszélt neki.

Ugyan maga a regény közel sem ragadott magával annyira, mint elődje, a galaktikus szociológia és abból levezetésre kerülő sötét erdő disztópia annál inkább. Liu félelmetesen sötétnek festi le a galaxisban lakó értelmes lények egymáshoz való viszonyát. A legrosszabb az egészben, hogy okfejtése rendkívül logikus is. Dióhéjban: amennyiben egy civilizáció tudomást szerez egy másik létezéséről csupán egy dolgot tehet: megsemmisíti azt. Hiszen nem tudhatja, hogy a másik milyen technikai szinten van, milyen szándékkal viszonyul hozzá és tud-e a létezéséről. A három ismeretlen különböző permutációt végigvezetve logikusan következik, hogy az első civilizáció részéről a legbiztosabb megoldás, ha azonnal és kérdés nélkül eliminálja a lehetséges fenyegetést. A galaxis olyan, mintha egy sötét erdőben bolyonganál lámpás nélkül. Ha belebotlasz valakibe, a legbiztosabb, ha fejbe vágod egy husánggal. Luo Ji ezt ismeri fel végül: a Trisolaris elleni egyetlen hatékony védekezési lehetőség a kölcsönös elrettentés, hogy felfedik a Trisolaris és a Föld pozícióját a galaxis sötét erdejében bolyongók számára.

A halál vége (2010 – magyarul 2019)

Amit hiányoltam a The Dark Forest-ben, azt kamatostól kaptam vissza a Death’s End-ben a trilógia záródarabjában. Itt érzésem szerint Cixin Liu már át is esett a ló túloldalára, annyira túltolta a többcsúcspontú történetvezetést, hogy sztorija inkább hasonlít egy rakás (amúgy eszméletlenül ötletes) novella összeszerkesztett gyűjteményére, mint egységes regényre. Elég csak annyit megemlíteni (a történet szinopszisával még csak meg sem próbálkozom), hogy az események a kölcsönös elrettentés stratégiájának összeomlásától (alig néhány évtizeddel napjainktól) a teljes univerzum végéig tartanak. Nem semmi drámai ív, igaz-e?

Talán a fentiekből is érzékelhető, hogy a regény rendkívül tömény és nem feltétlenül jó értelemben. Liu annyi ötletet, új helyzetet, különböző korokat zúdít a nyakunkba, hogy sokszor nem is vagyunk képesek igazán beleélni magunkat csak egy-egy szituációba. Annak ellenére, hogy minden éra tartogat valami újdonságot, rejtélyt, izgalmat, a regény végére mégis úgy érezhetjük, hogy éppen itt volt már az ideje az univerzum pusztulásának.

Az első regényben indított – rendkívül zord jövőt jósoló – disztópikus ív a Death’s End-ben teljesedik ki: a The Three Body Problem még csupán az emberiségről mondott – nem éppen kedvező – ítéletet, a Sötét erdő a galaxis kegyetlen világával szembesített, végül a Death’s End az egész univerzumra is kiterjeszti a minden mindennek farkasa sötét filozófiáját.

Megint talán úgy tűnhet az utolsó két regényről leírtak alapján, hogy kárhoztatni kívánom a trilógiát. Gyakran esem ebbe a hibába, holott a szándékom nem ez. Meg kell mondjam, rég volt rám regény ilyen hatással. Szegény párom hetekig hallgatta a sztorizásaimat a regényekben olvasott zseniálisabbnál zseniálisabb ötletek kapcsán. Mindössze arról van szó, hogy a sorozat első része olyan magasra tette a lécet, amit Cixin Liu – egyik vagy másik szempontból – nem volt képes újra megugorni. De azért én szeretnék mondjuk egy fele annyira jó regényt írni egyszer- fele ennyi ötlettel és fantáziával -, mint amilyen a Death’s End volt. Legyen ez egyfajta standard innentől kezdve minden írónak.

Értékelés: 9/10

Kinek ajánljuk: Azoknak, akik még nem ismerik a hard sci-fi alműfaját, mert ezzel jó eséllyel meg fogják szeretni. És azoknak is, akik ismerik, mert kevés jobbal találkoztam eddig.

Gabblack