Az első rész anyagi sikerei után nem is volt kétséges, hogy az Ördögűzés: Deborah Logan története és az Insidious negyedik installációját rendező Adam Robitel rendező visszatérjen, és folytassa a szabaduló szobák halálos csapdáit túlélők fiatalok történetét. Olyan gazdaságos csavarral, hogy most már egy-egy versenyt túlélt, és ezen okból kifolyólag valamivel tapasztaltabb és rafináltabb játékosok kerülnek össze egy újabb halálosnak ígérkező rangadóban.  

Míg az előző részt túlélő Ben megpróbálja folytatni a játék előtti életét, addig Zoey paranoiásan mindenben intő jeleket vél felfedezni, amelyek a Minos globális ténykedésére utalhatnak, ahogy az az első epizód végén kiderült. Egy tervezett véletlennek köszönhetően aztán nemsokára négy másik társukkal ténylegesen is visszakerülnek a szabadulós játékba, amely egyfajta bajnoki rangadónak is tekinthető, ugyanis mindegyikük túlélt már régebben egy-egy szabadulást.

Az első részről szóló cikkben azt írtam, hogy az alkotásban található elképesztően nagyszabású helyszínek vajmi kevéssé vannak kapcsolatba bármiféle valósággal – ez hatványozottan igaz a második fejezetre. Már a legutolsó Fűrész-folytatásokat eszembe juttató zsebtolvajos nyitással operáló, metrószerelvényes csapdához vezető módszer is erősen WTF-kategória, az utána következő helyszínek pedig még inkább: lézerhálóval fenyegető bankbelső, békés tengerpart futóhomokkal, savas esőben ázó belvárosi utcarészlet… Kétségkívül abszurd és fantasztikus a környezet, de főleg hiteltelen – ahhoz képest, hogy ugye elvileg egy gyártelepen játszódik az egész.

Az Escape Room első részével kapcsolatban megjegyeztem, hogyha valaki túl tud lépni a produkció valóságfaktorának hiányán és elengedi a fenébe az egészet, akkor még akár jól is szórakozhat a túltolt látványvilágra építő cselekményen. Merthogy egyetlen pillanatra sem pihenhetünk, egyik csapda után jön a másik után, kész adrenalin-bomba, nincs idő kifújni magunkat, legfeljebb a gyerekszoba nevű scene-re fogy el az írók puskapora. Csakhogy akkor meg random bedobnak egy szégyentelenül olcsó klisét, és visszahoznak rögtön két (!) halottnak hitt szereplőt, ami kb. öt percig lehet érdekes, szóval inkább hat irrelevánsnak, mint meglepőnek.

Amikor aztán nem sokkal később főbb szereplőink ép bőrrel kijutnak (még szép!) a komplexumból, majd a rendőrség a cég embereit letartóztatja (vajon hogyan jöttek rá, hogy kik voltak azok?), azt hisszük, hogy már tényleg csak a stáblista van hátra, ám a produkciónk még tartogat egy teljesen felesleges csattanót. Ezzel akarja megvilágítani az Escape Room: Tournament of Champions egész cselekményének lényegét, de mi ebből kösz, nem kérünk. Ha már az egészben semmi nem volt túlságosan valósághű, akkor nem értem, miért kellene egyáltalán bármilyen kvázi-magyarázattal bohóckodni?

Értékelés: 6/10

eyescream