Amikor a fejemben elkezdtem összeállítani a Lisey ’s Story kritikáját, az volt az elképzelésem, hogy két részre bontom majd: mit tud nyújtani ez a sorozat azoknak, akik olvasták az adaptált Stephen King-regényt, és mit azoknak, akik nem ismerik az alapművet. Egészen más kifutása lehet ugyanis…

A Lisey ’s Story (magyarul: Lisey története, Európa, 2008) Stephen King bevallottan kedvenc saját regénye, melyet az ihletett, hogy egy rövidebb kórházi benntartózkodás után arra ért haza, hogy felesége kitakarította a dolgozószobáját – mire ő elképzelte, milyen lenne családja élete az ő halálát követően.

A történet – Lisey története – egy gyászoló feleségről szól, akinek férje világhírű és ünnepelt író volt, de két évvel korábban meghalt. A roppant érzelmes regény egyszerre szól szerelemről, gyászról, magányról, és teszi ezt az írótól megszokott igen magas színvonalon. A kedvenceim közé tartoznak King „női” történetei, melyeket egy nő szempontjából ír meg és nőkről szól, mert mérhetetlen érzékenységgel nyúl az efféle témákhoz. A Lisey története egyáltalán nem kategorizálható horrorként, de mégiscsak Kingről van szó, így a természetfeletti nem maradhat ki.
Scott gyerekkora óta rabja egy túlvilági helynek, amelyet ő csak Paragonynak hív. Nagyon nehéz lenne ezt körülírnom úgy, hogy ne áruljak el túl sokat a regény cselekményéből, így csak annyit mondhatok, hogy ez a világ nem csupán képzeletbeli, és kulcsfontosságú szerepet játszik a történetben, melyben Scott, Lisey és az őket körülvevő személyek ép elméje és élete a tét. Lisey szerepében az önfeláldozó, örökké szerető asszonyt ismerjük meg, aki képes megmenteni férje életét és rendbe hozni körülötte mindent. (csakúgy, mint King életében Tabitha)

A Lisey ’s Story nagyszabású produkcióként készült: a forgatókönyvet maga King írta – mondván, ha valaki elrontja, az legyen ő maga (erről még szólok később); producerként J. J. Abrams-t sikerült megnyerni, rendezőként pedig Pablo Larraínt (Jackie, A klub), a kiváló chilei filmest. A színészek között is csupa A-kategóriás nevet találunk: a főszerepet Julianne Moore játssza, akinél jobb Lisey-t keresve sem találhattak volna, Scottként Clive Owent (Az ember gyermeke) láthatjuk. Lisey nővéreit Jennifer Jason Leigh (Dolores Claiborne) és Joan Allen (A salemi boszorkányok) játsszák, míg az antagonista szerepében Dane DeHaan (Az erő krónikája) alakítását élvezhetjük.

A Lisey ’s Story nagyon erősen épít a színészi játékra, és ez egy ilyen történet esetében nem is meglepő. Nagy hangsúlyt fektet egy-egy arckifejezésre, a színészek sokszor szavak nélkül is kommunikálnak, így ebben a sorozatban óriási szerepet kap a vizualitás. De nem csak e tekintetben. Kétségkívül a Paragony megjelenítése volt a legérdekesebb kérdés a történetet ismerő nézők körében, és a Lisey’s Story hibátlanul teljesítette ezt a kihívást. A „túlvilág” egyszerre hívogatóan puha, selymes és veszedelmesen szép – de a mi hétköznapi síkunkon készült képek is szemet gyönyörködtetően igényes operatőri munkával készültek.

 

A látványvilág az, ami valójában megmenti a Lisey ’s Story-t attól, hogy egy rosszul sikerült adaptációnak tartsam. Általában nincs jó vége annak, ha King írja forgatókönyvét a saját művéből, és ezúttal sem a történetmesélés sorozat legerősebb oldala. Ahogyan a regény is visszaemlékezésekkel van teletűzdelve, úgy a képernyőn is folyamatos az ugrálás az egyes idősíkok között, gyakran egy-egy jeleneten belül is. Ez idővel hatásos filmnyelvi eszközzé válik a Lisey’s Story kezében, azonban az első részeknél sokakat elijeszthet – különösen azokat, akik nem olvasták a regényt, mert számukra jóformán követhetetlennek tűnik majd. (főképp, mert a sminket teljes mértékben elhanyagolták a készítők, így a 30 éves Lisey és Scott szinte pont ugyanúgy néznek ki, mint az 50 éves) Szeretném megnyugtatni őket, csak az első egy-két részt kell túlélni, és utána hozzászoknak. A Lisey története már könyvben is nagyon lassú (és erősen túlírt) volt, türelemmel kell hozzáállni a sorozathoz is, mert kihasználja játékideje minden egyes percét.

Valójában a Lisey ’s Story vizualitása az, ami kiemeli az utóbbi évek King-adaptációi közül azzal, hogy a filmes megjelenítéssel képes többletértéket létrehozni, mert képeivel olyan hatásokat és atmoszférát teremt, ami, ha nem is helyettesíti az írott szöveg erejét, de legalább olyan erős a maga nemében.

A Lisey történetéről sokáig azt gondoltam, sosem kísérlik majd meg filmre vinni. Annyira nehézkesen távoli, az olvasó fantáziájára nagymértékben építő regény volt, alig-alig cselekménnyel ellátva, hogy azt hittem, nem lesz ilyen bevállalós filmes egy sem – de olyan semmiképp, aki valami nézhetőt hoz ki belőle. A Lisey’s Story több, mint nézhető – valójában az első egy-két rész összeszokását követően igen élvezetes darab -, de sajnos a legnagyobb problémám ugyanaz volt vele, mint a könyvvel. Bármennyire is mély, emberi érzelmekről szóló történet, a természetfeletti szál olyan elrugaszkodott és szürreális, aminek éles kontrasztja eltávolított a történet teljes átélésétől.

Ennek ellenére is dicséretes munkának tartom, és elismerésre méltónak, hogy a készítők ilyen nehéz téma ilyen nehéz megvalósítására vállalkoztak.

Kinek ajánljuk: King-rajongók és a Lisey történetének szerelmesei számára kötelező. Azoknak, akik King neve hallatán horrort keresnek és várnak, illetve akik a könyvet nem olvasták – kihagyható.

Értékelés: 7/10

Blissenobiarella