Vannak a horrorban bizonyos alaptémák, melyek rendszerint legősibb, legmélyebb félelmeinket célozzák, vagy valamilyen, a legtöbb emberben fellelhető fóbiát. Ezek közül egy – talán a filmes megjelenítés nehézségei miatt – kevésbé népszerű a klausztrofóbia. Alexandre Aja (Magasfeszültség, Sziklák szeme, Préda, Tükrök) legújabb filmjének ez képezi központi motívumát.

A történet tökéletesen egyszerű: adott egy nő, aki a sci-fikből (leginkább az Alien-filmekből) már jól ismert kriogenikus kapszulában ébred fel. Nem tudja ki ő, mióta és miért fekszik benne. A kapszula igen modern darab: mesterséges intelligenciával szerelték fel, önmagát szabályozza és irányítja, valamint kellemes férfihangon (a magyar szinkronban Rajkai Zoltán) még kommunikál is a benne fekvő pácienssel. Ez a M.I.L.O. (Medical Interface Liaison Officer) névre hallgató AI tájékoztatja főszereplőnket arról, hogy a kapszula nem nyitható ki, programozása szerint nem engedheti ki a pácienst – azonban az oxigénszint folyamatosan csökken.

A nő (Mélanie Laurent) keserves kínok között leli majd halálát, ha nem tud kijutni, mielőtt az oxigén elfogyna, így megpróbál mindent megtenni, mielőtt ez bekövetkezik…

Spoilerek nélkül nehéz többet írni a film történetéről. (és fontos, hogy megtekintését is úgy ajánlom, hogy ne tudj előre semmit a végkifejletről!) Csalóka lehet, hogy csupán egyetlen színészt nézünk, aki saját koporsójában fekszik mindvégig, mégis azt mondom, igen csavaros a cselekmény. Fordulatokban nem lesz hiány, de az Oxigén igen lassú folyású, ne számítsunk adrenalinpumpálásra.

Még ezzel együtt is, úgy vélem, hogy az filmnek nem a történet a legerősebb oldala, hanem a vizualitás és Mélanie Laurent színészi teljesítménye. Mindig is szerettem a kamaradarabokat, de ezúttal valóban mindvégig egyedül van a színésznő, így nem számíthat senkire – minden jelenetben tökéleteset kell nyújtania, és meg kell hagyni, hogy meg is tette. Mindezt ráadásul olyan körülmények között, melyek cseppet sem könnyítik meg a dolgát: egy kapszulában fekve, részben leszíjazva, minimális mozgásszabadsággal.  Az Oxigén főszerepére korábban Anne Hathaway és Noomi Rapace is pályáztak (utóbbinak már volt egy igen emlékezetes kriokapszulás jelenete a Prometheusban) – bizonyára velük is érdekes lett volna a darab, de hogy a végső választás a francia színésznőre esett, nagyon jó döntésnek bizonyult.

Mint az sejthető – és a film sem sokáig titkolja -, a történet kifutása valami sokkal nagyobb volumenű témát tár fel, mint egyetlen nőnek a sorsa. Mivel ez a vonal számomra nem hozott semmi újat, ennek az ötletnek a némileg klisés volta mondatja velem azt, hogy nem ez a film legerősebb oldala; hanem sokkal inkább annak a megközelítése, és az abban rejlő kreativitás. Bár drámai eszköztára csupán annyi, hogy a nő lassacskán múló amnéziájának köszönhetően végig visszatartja az információkat, mégis remek feszültségkeltő módszer ez, ami a kiváló színészi alakítással karöltve odaszegezi a nézőt a képernyő elé.

Az Oxigéntől sajnos nem idegen a logikátlanság, és tudományosan sincs túlzottan megalapozva az egész, ezért nem fog kedvenccé válni – sőt, sokan ezért fogják merő hülyeségnek tartani. (mások pedig el fogják intézni annyival, hogy a 2010-es Buried (Élve eltemetve) sci-finek álcázott remake-je) Azt mondom, ha ezt félre tudjuk tenni, egy igazán feszültséggel teli, szórakoztató másfél órában lehet részünk, remek vizuális élménnyel.

Kinek ajánljuk: Lassú folyású, elgondolkodtató, de nem elsősorban a tudományosságra alapozó sci-fik, valamint kamaradarabok kedvelőinek.

 

Értékelés: 8/10

Blissenobiarella