Ki számolja már, hogy tetemes adótartozása miatt zsinórban hányadik vállalhatatlan produkcióval hozható összefüggésbe az egykor még filmekben szereplő és színészként emlegetett Nicolas Cage neve. Persze most is akadnak kivételek (Mandy és a Colour Out Of Space), de az utóbbi években szinte tendencia, hogy filmes jelenléte egyértelműen egy-egy alkotás minőségét predesztinálja. Ezért aztán már szinte arcizmom sem rándult, amikor kiderült, hogy legújabb horrorszerű dobásában egy gyerekzsúrok helyszínéül szolgáló egykori mókaközpontban aprítja az erőszakosan rá támadó cuki-muki robotikus óriásbábokat. Na vajon, ki szerint nem ért el Ketreces Miklós bácsink a trash legmélyebb bugyrait?!

Nem tudom, hogy Full Moon retro-mókába hajló kilencvenes években elkövetett megszállt bábus és gyilkos babás marhaságai (gondolok itt elsősorban a Puppet Master vagy a Ghoulies sorozatra) után ismét reneszánszát éli-e az említett műfaj, mindenesetre valószínűleg nem a véletlen műve a egy–kettő–három Annabelle meg egy–két The Boy című alkotás. A Gyerekjáték/Chucky újrákról nem is beszélve. Aktuális filmünkhöz megtévesztésig hasonlító koncepcióval bíró agyament baromságot pedig szintén nem olyan régen láthattunk a világhírű rajzfilmes páros, William Hanna és Joseph Barbera gyerekműsorának sztárjai felhasználó The Banana Splits Movie személyében. Ezt a 2016-os rövidfilmen és a Five Nights at Freddy’s című számítógépes horror-játékon alapuló marhaságot, mármint a Willy’s Wonderland-et már tavaly ősszel levetítették volna a mozikban, csakhogy a vírus közbeszólt, így most tavasszal egy vegyes bemutatás (limitált számú mozis  vetítés vs. streaming) mellett döntöttek.

A Nicolas Cage által alakított névtelen hősünk beszopja, ugyanis egy mucsai kisváros határában bizony durrdefektet kap a ravasz módon elhelyezett tüskéktől. Mivel jócskán túl a civilizáción nem szokás minden jött-ment hitelkártyáját elfogadni (merthogy nincs ATM), ezért a jófej és segítőkész autószerelő felhívja egy haverját, ahol hősünk munkát tudna vállalni, amivel aztán fizethet. A Willy’s Wonderland nevű családi szórakoztató központot kell egyetlen éjszaka alatt kitakarítania, reggel pedig már folytathatja is az útját a megjavított verdával.

Hősünk belemegy az üzletbe, ruhát vált, és már kezdi is a sikálást. Néha csipog az óra, ilyenkor leáll, megiszik egy üccsit, flipperezik egy kicsit. Majd visszamegy takarítani, közben meg kinyír egy rátámadó szörnybábút. Sérüléseit a ducktape nevű csodálatos találmánnyal fedi, majd tiszta ruhát vesz elő, és folytatja. Újra csipog az óra, leáll, üccsi, flipper. Szörny. Ducktape. Mielőtt ilyetén repetitíven teljes mértékben unalomba fulladna a cselekmény, helyi kölykök jelennek meg, hogy felégessék ezt az istentelen helyet. De előbb persze ki akarják hozni, ha már bent van, mert rendes tagnak látszik. Így bemegy érte az egyikük, majd nemsokára már a többiek is bent kuksolnak…

Kész szerencse, hogy a forgatókönyv milyen ötletes, és hogy egyáltalán nincs agyonbonyolítva: a helyet régebben üzemeltető és családokat hidegre tevő sorozatgyilkosok lelke egy sátánista rituálé során beleszállt ezekbe a mókás és vidám robotikus bábokba (ismét helló, Chucky!), hogy aztán a városlakókkal lepaktálva ott folytathassák, ahol legutóbb abbamaradt.

Hihetetlen, de Cage (minden szempontból hatékony) karaktere a produkció egyetlen értékelhető pontja. Az még inkább elmond valamit, hogy Nicolas Cage amúgy egy büdös szót nem szól az egész filmben, legfeljebb üdítőjét szürcsölve, orgazmusközeli állapotban flipperezik, esetenként koreográfia nélküli instant táncot lejt az asztal körül. És persze mindenféle robotikus szörnyállattal viaskodik. Amelyből aztán akad bőven: menyét, strucc, gorilla, krokodil, teknős, kaméleon, törpeszerű lovag meg valami fura csajszi. A lehető legkisebb erőfeszítés nélkül nyírja ki őket, miközben a többi szereplő száma egyre csak fogyatkozik. Ami nem is baj. Merthogy esztétikailag (IS) erősen kifogásolható megjelenésű fiatalokról van szó, akik a film többi egydimenziós szereplőjével (autószerelő, tulajdonos, seriff, seriff-gyakornok) együtt már az első perctől kezdve irritálóak.

Annyira elcseszettül rossz és béna az egész, hogy legszívesebben már azt mondanám rá, hogy bűnös élvezet. De nem, sajnos mégsem az. Mert abban egy csomó mindent lehet szeretni. Itt meg egy-két poén kivételével a szórakoztatásnak csak nyomokban lehetünk tanúi. A Willy’s Wonderlandben egyedül Cage viszi a pálmát. Na, de legalább ezt is megértük.

Értékelés: 5/10

eyescream