Ki ne ismerné a Toxic Avenger (Toxikus Bosszúálló) legendás figuráját, a tabukat nem ismerő, gátlástalanul erőszakos és szexualitásban tobzódó hulladékfilmes TROMA istálló első igazán nagy sikert hozó filmjének hősét?! Tromaville vesztes takarítófiújából vegyi hulladék hatására ocsmány, de jószívű mutáns szörnnyé mutálódó fiatalember az örökzölddé vált film után különféle ürüggyel még háromszor tért vissza a low budget fárasztást kedvelő közönség örömére. Manapság pedig az a hír járja, hogy egy mainstream-reboot (!) formájában fog újra életre kelni. Azonban mielőtt még ez a szürreális esemény bekövetkezik, szeretném bemutatni az alig ismert musical változatot, merthogy minden trash-filmek egyik legszórakoztatóbbikának bizony készült zenés Broadway-adaptációja is. Na, ezt adjátok össze!!

Bár a musical története némileg eltér az eredeti film cselekményétől, azért a főbb vonalakat mégis követi. Adott egy Melvin Ferd III nevű lúzer, aki odavan Tromaville vak könyvtároslánykájáért, viszont nincs bátorsága meghódítani. Melvin a könyvtárban fellelhető feljegyzések segítségével kideríti, hogy a városukat elárasztó hulladékokért az egyébként attraktív polgármester-asszony, Babs Belgoody a felelős. Azonban a felelősségre vonás elmarad, ugyanis Babs a két fogdmegjével (Bluggo és Bozo) a toxikus hulladékba dobja a srácot. Melvin pedig Toxikus Bosszúállóvá alakulva támadást indít a polgármester-asszony és a környezetszennyezés ellen, miközben Sarah szívét is igyekszik elnyerni…

David Bryan és Joe DiPietro közös produkciójára mást nem mondhatok, minthogy zseniális – de azért ne szaladjunk ennyire előre. Maga a film eszmeiségét (vagy talán eszementségét?) teljesen sikerült átadni; felnőtt előadásként gyakorta csendülnek fel a „fuck” és „bitch” kötőszavakként, akad benne alkalmanként béltépés és művégtagokkal való szelfi, szexuális utalások és pajzánkodás, néha pedig szereplőink direkt színpadi hibákat vétenek a humor kedvéért. Néhány jelenetben a darabból (félig) kilépve olyan meta-elemekkel brillíroznak, amik elképesztő kreativitásról árulkodnak. (Pl. úgy állítják be, mintha Sarah elesne a darab közben, mire hátulról kijönnek a technikusok, hogy segítsenek, és össze-vissza navigálják szegény vak lányt, merthogy azt akarják elhitetni velünk, hogy az őt játszó színésznő a valóságban is vak. Vagy ott van a szintén baromi humorosra sikerült, alternatívként kezelt befejezés, illetve amikor az egyik zenész nem bírja már sokáig a polgármesternő áriáját és a darabba instant belépve egyszerűen fejbelövi őt.)

Oké, hogy ez egy musical, és többnyire énekelnek és táncolnak benne, de szinte végig van min röhögni. Lehet ez Sarah vakságának tulajdonítható olcsóbb humorforrás, a szereplők fő mondanivalója utáni zárójeles (általában profán) megnyilvánulásaik, táncos burleszkbe illő idióta mozdulataik vagy szimplán csak ide-oda aggatott random gegek vagy hülyeségek. A cselekmény több pontján is bevonják a mókába a közönséget, de a karzaton ülő zenei szekció szintén szerepet kap.

A toxikus csatornarendszert megjelenítő standard színpadként a csövek kinyitásával ötletesen alakul át könyvtárrá, kisebb tárgyi befektetéssel pedig Sarah otthona, fodrászszalon vagy éppen kocsma tűnik fel helyszínként. De a lépcsővel összekötött karzaton szintén megannyi dolog történik. A díszletek mellett illő megemlíteni a kosztümöket is, amelyek teljesen kifejező öltözékként funkcionálnak az adott szereplő státuszát illetően. Folk-zenésztől elkezdve, a fehér köpenyes tudóson és az ajtók berúgását szájjal érzékeltető marcona rendőrön át a francia eredetű fodrászokig és a vasvillás lincselőig akad itt minden. Legmaradandóbb mégis a polgármesternő dögös öltözéke, amit többször is megvillant, de a Toxikus Bosszúálló zöld színű, kitömött gumihacukája se semmi. Toxie mikrofonozását például úgy oldották meg, hogy az valójában a gumimaszkjából kocsányon kitüremkedő egyik szeme legyen. Hát nem zseniális?!

A kétórás darab alatt vagy tizennyolc, a rock műfajjal barátságban lévő dalocskát kaphatunk – nekem mondjuk kicsit sok volt -, aminek mindegyike igényes(en ironikus) szöveggel bíró, megfelelő érzelmi vonulatot szem előtt tartó hangszereléssel bíró minőségi szerzemény. A nagy éneklés-táncolás közben mintegy grátiszként olyan klasszikus művek kerülnek néhány pillanatig megidézésre, mint az Óz, a nagy varázsló, Az operaház fantomja vagy a A diótörő. Emellett is számos pop-kulturális utalást sikerült belecsempészni az illegális internetes letöltésektől kezdve Trump elnökségéig bezárólag.

És végül, de nem utolsósorban jöjjenek a szereplők. Az általam megtekintett produkció szereposztása (Emma Salvo, Ben Irish, Natalie Hope, Che Francis és Oscar Conlon-Morrey) valami fergetegeset alkot. Az énekes-táncos jelenetek humoros profizmusa mellett a direkt módon túljátszott karaktereik mind-mind emelik a produkció fényét. Színészeink hihetetlenül gyors átöltözéssel átlagosan vagy három-négy karaktert játszanak a darabban, kivéve az utóbbiként felsorolt két úriembert, aki szinte az összes mellékszereplőt – legyen az akár férfi vagy nő – megszemélyesíti. Szintén bravúros Natalie Hope által játszott két személy (Polgármesterasszony vs. Melvin anyja) párharcra, amit részben a függöny mögött oldottak meg, részben pedig a testét szimmetrikusan elválasztó (más-más ruházat, paróka, smink stb.) Jekyll/Hyde tengellyel.

Hibát igazából nem találtam benne, legfeljebb annyi, hogy azért nekem egyszerre egy kicsit sok volt ez a két óra. Viszont, aki már eleve imádja a Troma hulladékban fogant munkásságát, és egy ilyen formabontó adaptációban szeretné viszontlátni a Toxie legendás történetét a hagyományos low budget helyett iszonyatosan igényes és elképesztően szórakoztató formában, annak csak ajánlani tudom ezen darab beszerzését!

Értékelés: 10/10

eyescream