A 21. században a horror műfaja többször bebizonyította, hogy továbbra is remekül rezonál az aktuális társadalmi problémákra. A mesterfokra emelt önreflexió egy nagy adag rettegéssel megspékelve továbbra is hatásos koktél, főleg ha mindezt egy nagyszerű metaforába csomagolják. Aktuális kritikám tárgya az élet egyik ilyen nagy kérdésére keresi a választ: mi történik, ha kiderül, hogy kezdő punk bandád roadie-ja egy emberevő démon?

Irónikusra hangolt bevezetőm a tavalyi év egyik legnagyobb szívvel készült produkciójához, az Uncle Peckerhead címmel ellátott horror-komédiához hivatott kedvet csinálni. Matthew John Lawrence második egészestés alkotása nem egy tucattörténet, a trailer megtekintése után rögtön tudtam, hogy itt bizony én vagyok a célközönség, ez a film nekem készült.

Nem csak a Sam Raimi zseniális agymenését (Gonosz halott-franchise) nyomokban megidéző humor, hanem a punk-rock műfaj több mint negyed évszázad óta tartó szeretete volt a biztosíték, hogy jó helyen kopogtatok.

Szerencsére nem is trafáltam mellé, bár azt nem állítom, hogy mindenki hasonló elégedettséggel áll majd fel a stáblista lepörgése után. A történet a DUH névre keresztelt amatőr punk-rock banda első turnéjának kezdetén indul, miután a tervezett céleszköz bemondja az unalmast.

A háromtagú banda apait-anyait belead, hogy találjon egy turnézásra alkalmas furgont, de arra nem számítanak, hogy egy hiperlelkes roadie is járni fog a járműhöz. Judy, Max és Mel a saját bőrükön kénytelenek megtapasztalni a kezdő zenekarok turnéjának minden viszontagságát, de Peck szinte mindegyik alkalommal kihúzza őket a slamasztikából.

A „nagy titok” már az első koncert estéjén lelepleződik, a morális dilemma a trió számára, hogy mihez kezdjenek ezzel az információval, hiszen roadie-juk a nap nagy részében igazi főnyeremény, csak az a félóra ne lenne éjfél környékén. Judy, a banda motorja, érzi, hogy nem a helyes úton járnak, de a többség áldását adja Peck jelenlétére, aki természetesen kihasználja a csapat naivitását. Egy darabig nagy harmóniában turnézik a kvartett, de ahogy az lenni szokott, az élet akkor bünteti meg főhőseinket, amikor a legnagyobb lehetőség kapujában állnak.

Szórakoztató, zenével megspékelt bő másfél órás bolondozás az Uncle Peckerhead, ami a kis költségvetés ellenére mindenképpen érdekes látnivaló. Persze, csak azoknak, akik kedvelik a hasonló mókákat. A The Menzingers és a The Bouncing Souls pólók miatt pedig jár a plusz pont.

7/10

afiaf

eyescream: A feltörekvő bandát alkotó szereplők a maguk esetlenségével egytől-egyig szimpatikusak, és a címszereplő öreget is nagyon csipáztam jópofán rettentő dialektusával – és mivel magam is zenéltem egykoron, igazán át tudtam élni a fellépéssel/koncertezéssel járó problémákat. A komikus részek viszonylag mérsékelten olvadnak bele a cselekménybe – bónuszként feltűnik a tévében a Toxikus Bosszúálló -, ahogy a horror brutalitása sincs túltolva; csupán néhány esetben látható mélyebb, zsigeribb durvulás, azt viszont elég jól sikerült.

Független filmként a megkapó látvány és a hatásvadász trükkök helyett inkább a hétköznapi nehézségekkel spékelt indie-zenész hangulatot próbálja megragadni, illetve a karakterek közötti viszonyrendszert, pont emiatt az őszintesége miatt tetszett. Ha nem is nyújt maradandó vagy kimagaslóan szórakoztató teljesítményt, az Uncle Peckerhead elég korrekt produkciónak tűnik a független filmes mezőnyben, az idei felhozatalból meg aztán főleg. 7/10