A kanadai irodalom újra és újra elmesélt története az, amelyre Dan Simmons világhírűvé vált bestsellere, és az abból készült 2018-as sorozat ismét ráirányította az egész világ figyelmét. Cikkünkben a Terror és az Erebus utolsó útjának körülményeit járjuk körül, vagyis a Franklin-expedíciót, melynek tragikus végkimenetele másfél évszázada sem került teljesen tisztázásra, és ezzel sokak képzeletét ragadja magával még ma is.

Az expedíció célja

A 19.században járunk, amikor a britek által vezényelt felderítő utak virágkorukat élték. Óriási lelkesedés övezte a felfedezőket, foglalkoztak azok akár Afrika, akár Ausztrália mindaddig ismeretlen területeivel, a kor legnagyobb „sztárjai” közé tartoztak, akik sikerre vittek egy-egy expedíciót. Ezeket az utakat azonban nem csupán a tudásvágy fűtötte vagy hogy a Brit birodalom a tudományos versenyben is világelső legyen, sok esetben az anyagi haszonszerzés inspirálta őket, új nyersanyag-lelőhelyek, vagy kereskedelmi utak felfedezését remélték tőlük.

Az itt tárgyalt Franklin-expedíció is a kor egyik legfontosabb célját tűzte ki maga elé: az úgynevezett Észak-nyugati átjárót keresték, vagyis egy olyan hajózható útvonalat, ami lerövidítené az utat Európa és Ázsia keleti fele (elsősorban Kína, amivel élénk kereskedelmet folytatott a Brit Birodalom) között. Az utat (a később létrejött) Kanada északi részén helyet foglaló arktikus szigetvilágban vélték megtalálni, ám ezeknek a próbálkozásoknak a története korántsem Franklinékkel kezdődött.

Gyakorlatilag Kolombusz Kristóf is már ezzel a céllal indult útnak, és vezetett az amerikai kontinens felfedezéséhez 1492-ben. A 16. és 17. században a szárazföld már jórészt ismert volt, így az érdeklődés az északi szigetvilág felé fordult. A kor legnagyobb felfedezőinek nevét, így pl. Hudsonét vagy William Baffinét számos földrajzi egység viseli magán. A kanadai partok felfedezését nagyban köszönhetjük a nagymúltú Hudson Bay Company-nek, amely bár szőrmekereskedéssel foglalkozott kezdetben, mintegy kétszáz évig kormányozta a hozzá tartozó területeket. Ismereteiket legfőképpen a helyi őslakosoktól, az inuitoktól szerezték. Baffin tapasztalataira alapozva úgy vélte, hogy az Észak-nyugati átjáró nem létezik, és egy ilyen tekintélyes ember kijelentését mindenki elhitte, így közel kétszáz évig tartotta magát ez a vélemény. Sir John Barrow, aki 1804-től 1845-ig volt a brit Admiralitás élén, azonban nem adta fel, és újabb expedíciókat kezdett szervezni felkutatására. Ezeket a tengeri utakat úgy szervezték, hogy az Északi-sark felé navigáljanak, akkoriban ugyanis úgy hitték, hogy azt nyílt tenger veszi körül.

Ebben a mintegy négy évtizedben számos sikeres felderítőutat bonyolítottak le olyan vezetőkkel, mint John Ross (akinek nevét a Déli-sarkvidéken található Ross-tenger és Ross-sziget őrzik), William Edward Parry, Frederick Beechey és nem utolsó sorban John Franklin, aki többször is járt e vidéken az utolsó expedíciót megelőzően. Ezeknek az utaknak köszönhetően az arktikus szigetvilág nagy részét feltérképezték, ám még így is maradtak feltáratlan területek – itt sejtették az átjárót, ahová végül 1845-ben Franklint és csapatát elindították.

Barrow ekkor már 82 éves volt, karrierjének végéhez közeledett, és ezt az expedíciót még okvetlenül el akarta indítani. Vezetőnek Parry-t szerette volna megtenni, ő azonban visszautasította a felkérést. James Clark Ross (az idősebb Ross unokaöccse) ígéretet tett ifjú feleségének, hogy többé nem megy a sarkvidékre, így ő sem jöhetett szóba. Harmadik jelöltjét, James Fitzjames-t az Admiralitás utasította el, fiatal kora miatt. Francis Crozier is szóba került lehetőségként, azonban alacsony (ráadásul ír) származása miatt nem volt megfelelő jelölt. Így – szinte „jobb híján” – választották ki az ekkor már 59. évét taposó Franklint kapitánnyá.

Sir John Franklin

Sir John Franklin 1786-ban született kereskedő családban és egész életében törekedett arra, hogy többre vigye, mint szülei vagy testvérei. Bár apja jobban örült volna, ha kilencedig gyermeke a tizenkettőből egyházi pályát választ, sikerült meggyőzni, hogy támogassa a fiatal John-t, amikor annak érdeklődése a tengerészet felé fordult. Mai szemmel nézve szinte felfoghatatlanul korán kezdtek hajón dolgozni a matrózok, így John Franklin is csupán 12 éves volt első útja során, 14 éves korában pedig már a HMS Polyphemus fedélzetén szolgált a koppenhágai csatában.

(a Brit Királyi Haditengerészt hajóinál a hivatalos megnevezés része minden esetben az HMS előtag, ami a His/Her Majesty’s Ship jelölése, vagyis “Őfelsége hajója”, így a hajók neveinél cikkünkben is ezt a formát követjük)

Ezt követően Ausztrália partjaihoz hajózott az HMS Investigator fedélzetén, immár altisztként, majd megjárta a Dél-kínai-tengert és jelen volt 1805-ben a trafalgari csatában is az HMS Bellerophonon. 1812-ben már hadnagyi rangban szolgált az HMS Bedfordon a brit-amerikai háborúban. 1818-ban az HMS Trent kapitányaként vett részt David Buchan expedícióján az Északi-sark felé (a másik hajó az HMS Dorothea volt). Erre az útra egyszerre indultak James Ross-szal, aki a Baffin-öblöt tűzte ki úticélként, miután bálnavadászok azt jelentették, hogy a területen megszokott jég visszahúzódott. Bár a jég időközben visszatért, és csak a Spitzbergákig (más néven Svalbard) jutottak, minden addiginál északabbra hajóztak, és csak a Dorothea sérülése miatt nem mentek még messzebbre.

1819-ben ő vezette a Hudson-öbölbe tartó szárazföldi expedíciót, ami egészen 1822-ig tartott. Az út során a 20 fős legénységből 11-en meghaltak, melynek oka az éhezés volt. Maga Franklin is beszámolt róla, hogy a sziklákról lekapargatott mohán éltek, és többen megették saját bőrcipőjüket is. Bár az expedícióval kapcsolatban felmerült a kannibalizmus vádja is, Franklin tagadta, hogy ilyesmire vetemedett volna.

1823-ban, Angliába való visszatértekor házasodott össze Eleanor Anne Pordennel, akitől egy lánya született a következő évben, majd 1825-ben újra az Arktisz felé indult, ezúttal hajón. Felesége az indulása utáni hetekben hunyt el, hosszú betegségét (tuberkulózis) követően. Bár ez az expedíció nem volt különösebben sikeres, azt érdemes megemlíteni vele kapcsolatban, hogy Franklin naplójának tanúsága szerint emberei a Nagy Medve-tó jegén hokit játszottak, ami a sportág megszületésének egyik első dokumentuma.

 

 

 

1828-ban másodszor is megházasodott, Jane Griffinnel. Második választása is egy igen intelligens hölgyre esett, aki meghatározó szerepet játszott életében, és később hajhatatlanul kerestette eltűnt férjét. 1829-ben John Franklint számos egyéb kitüntetése mellett lovaggá ütötték, ám még ezzel sem ért el karrierje csúcsára.

1837-től felkérték a Van Diemen-föld (a mai Tasmánia) kormányzóságára, de csupán 1843-ig tölthette be ezt a posztot. Ekkor már élete 50. évét taposta, és semmilyen korábbi tapasztalata nem volt, ami segíthette volna a kormányzásban. Bár a lakosság meglehetősen hangosan fejezte ki ellene elégedetlenségét, akkor sem tagadták jó akaratát és igyekezetét, ahogyan azt a hobarti Franklin téren állított szobra is szimbolizálja. A tengerészélet és a sarkkör hozzászoktatta ugyan a veszélyhez, a diszkomforthoz, a kemény munkához és az önfeláldozáshoz; de elszigetelte a világ folyásától. Semmit sem tudott a politikáról és a politikusokról, az olyan helyzetekről, melyekben az emberek széthúznak, nem pedig egy közös célért munkálkodnak. Semmit sem tudott az intrikáról és áskálódásról, amivel a Van Diemen-földön szembe találta magát, így 6 év után visszahívták hivatalából.

Megtépázott hírnevét ő maga és letörhetetlen lelkesedésű felesége fáradhatatlanul igyekeztek visszaállítani, és úgy gondolták, erre a legalkalmasabb az lehet, ha Franklin visszatér oda, ahol korábban már hőssé vált.

Két évre rá újra saját expedíciója élén indulhatott az Észak-nyugati átjáró keresésére, immár 59 évesen.

A legénység és a hajók

A tervek szerint egy minden addiginál jobban felszerelt csapat indulhatott el Franklinnel. Két hajójuk, az HMS Erebus és az HMS Terror a brit haditengerészet legjobb hajói közé tartoztak.

Az HMS Erebus, mely nevét Ereboszról, a görög mitológia alakjáról, az ősi sötétség, Khaosz gyermekéről kapta 1826-ban épült. A 32 méter hosszú hajó 372 tonnát nyomott. Földközi-tengeri szolgálatát követően sarkvidéki felderítő-hajóvá szerelték át, és 1840-ben James Ross kapitánysága alatt megközelítette az Antarktiszt az HMS Terror kíséretében. A Ross-szigeten található két vulkán ma is a két hajó nevét viselik.

Az HMS Terror 1813-ban készült, és több csatában is szolgált, valamivel kisebb volt, mint az expedíció zászlóshajója: 31 méteres hosszával 325 tonnát nyomott. 1836-ban már járt egyszer sarkkörön, a Hudson-öbölbe tartó úton tíz hónapra jégbe fagyott, és olyannyira megsérült, hogy kis híján el is süllyedt. A helyreállítást követően az HMS Erebus társaságában azonban sikerrel töltött három évet a Déli sarkon, mely során kapitánya már Francis Crozier volt.

Francis Rawdon Moira Crozier hajósnak született, és már 13 évesen csatlakozott a haditengerészethez, ahol pályája lassan, de biztosan ívelt felfelé. 1821-ben részt vett William Parry második arktiszi expedícióján az HMS Fury fedélzetén (ami az út során elsüllyedt), majd egy évvel később egy újabb hiábavaló próbálkozáson is részt vettek együtt. Crozier összebarátkozott James Clark Ross-szal, ami minden bizonnyal segítette előrehaladását a ranglétrán. Parry útjain végzett asztronómiai és mágneses mezőkkel kapcsolatos kutatásainak jutalmául tagja lett a Királyi Csillagászati Táraságnak. Az 1830-as években főként csatahajókon szolgált, de 1835-ban részt vett egy arktiszi mentőakción is. 1837-ben parancsnokká léptették elő, majd ’39-ben elkísérte James Clark Ross-t a Déli sarkra, ezúttal már az HMS Terror kapitányaként. Később a Királyi Természettudományos Társaság is tagjává választotta a mágneses mezők terén való kutatásban mutatott kiemelkedő eredményeiért.

 

Az HMS Erebus kapitányságát James Fitzjames-re bízták, egy igen fiatal, mindössze 32 éves, ám feltörekvő karrierrel rendelkező férfira. Fitzjames, a jóképű, atlétikus testfelépítésű és megnyerő modorú hajós, Rio de Janeiroban született 1813-ban, valódi szüleinek kilétét ő maga sem ismerte. A Coningham-család fogadta örökbe, nagymúltú, intellektuális körökben forgó emberek, így ügyeltek arra, hogy Fitzjames, aki maga is jó képességű, intellektuális beállítottságú volt, kivételes oktatásban részesüljön. A haditengerészethez – már láthatjuk, hogy a kor szokása így diktálta – 12 éves korában lépett be, és három évig szolgált az HMS Pyramus-on. Innen már altisztként folytatta karrierjét az HMS St. Vincenten és más hajókon. Időközben letette a hadnagyi előléptetéshez szükséges vizsgáit, de a kiérdemelt rangnak útjában állt zavaros származása, és a pletykák, hogy sikereit valójában csak jó kapcsolatainak köszönheti. 1834 és 1837 között részt vett az ún. Eufrátesz expedíción, melynek során több alkalommal is hősiességéről tett tanúbizonyságot. Mikor az Euphrates nevű gőzhajó nem tudott tovább haladni meghibásodása miatt, Fitzjames önként jelentkezett, hogy a hajó által szállított leveleket gyalogosan vigye el a végcélhoz, ami onnan még mintegy 1900 km-re volt. Kalandos útja után sikeresen visszatért Londonba, és feladva a tengerészéletet a katonaság felé fordult és magasan képzett tüzérré vált. Ennek, és Közel-keleti tapasztalatainak köszönhetően végre elérte az áhított hadnagyi rangot az HMS Ganges-en, mellyel 1839-1840 során részt vett az egyiptomi-ottomán háborúban. Ezt követően az első ópium-háborúban is szolgált az HMS Cornwallis fedélzetén, melynek során majdnem halálát lelte, amikor meglőtték. Élményeiről később 10.000 szavas humoros költeményt publikált, mely egyaránt bizonyítja kiváló humorérzékét és hogy érzékeny művész is volt.

Fitzjames egész életében küzdött a stabil társadalmi helyzetért, mert bár képességei az élre tudták repíteni, származása körüli bizonytalansága a korban nagyon komoly hátrányt jelentett. Hősies bajtársiassága is azt bizonyítja, hogy akár életét is feláldozta volna, hogy bizonyítsa, ő is van olyan jó, mint mások. Végül mégsem képességei emelték fel (amit talán ő maga bánhatott a leginkább): Az HMS Cornwallis öt napot Szingapúrban töltött, ahol Fitzjames összetalálkozott Sir George Barrow-val, az Admiralitás élén álló Sir John Barrow legidősebb fiával. Nem tudjuk pontosan, mi történt ekkor, azonban az bizonyos, hogy Fitzjames kompromittáló helyzetben találta a lovagot, és segédkezet nyújtott a botrány elkerülésében. Sir John ezt az esetet követően feltűnően favorizálta az ifjú hadnagyot, aminek köszönhetően Fitzjames egyhamar parancsnoki rangban találta magát. Innen egyenes út vezetett az HMS Erebus kapitányi posztjára, amivel nagyreményű expedíció második emberének tették meg.

A legénység további tagjait az Admiralitás választotta ki. Legtöbbjük angol volt, de akadtak köztük írek és skótok is. További említésre méltó tagja volt az expedíció legénységének Henry Duncan Spens Goodsir, aki sebészként szolgált az HMS Erebuson. Orvoscsaládba született 1819-ben, ő maga sebészként végzett a Royal College of Surgeons of Edinburgh intézményében. Bátyja, John Goodsir a sejtelmélet (miszerint minden élőlény sejtekből épül fel) egyik úttörője volt, „Harry” 1845-ben együtt publikálta vele megfigyeléseiket.

 

 

 

Az Erebust és a Terrort alaposan felkészítették az útra. Falaikat megerősítették, hogy ellenálljanak a jégnek, és új találmányokkal is felszerelték őket, többek között gőzmotorokkal. Ezeknek a gépeknek köszönhetően a vitorlások „önerőből”, szélcsendben is képesek voltak 4 csomóval haladni (7,4 km/óra), illetve a legénység kényelmét is szolgálta azzal, hogy fűtési rendszerként is működött és ivóvizet is képes volt biztosítani számukra desztillációs eljárással. A kormánylapát és a hajócsavar behúzhatóak voltak, hogy megvédjék őket a jég okozta sérülésektől. A hajók 1000 kötetes könyvtárral rendelkeztek, és három évre elegendő tartósított élelmiszerrel szerelték fel őket, főként konzervekkel. A konzervek leszállítására vonatkozó szerződést csupán pár hónappal a kitűzött indulás előtt nyerte el egy igen alacsony árat kínáló vállalkozó, így azok rohamléptekben, az utolsó percre kerültek leszállításra.

A Franklin-expedíció 1845 május 19.-én bontott vitorlát az angliai Greenhithe-ban. A teljes legénység szokatlanul magas létszámot tett ki: 110 fő + 24 tiszt utazott a két hajón.

A bejárt út

A 134 fős legénységgel zászlót bontott hajók első célpontja Aberdeen és az Orkney-szigetek voltak, ahol további felszerelést vettek magukhoz. Skóciából Grönland felé vették az irányt az HMS Rattler és egy szállítóhajó, a Barretto Junior kíséretében. A Disko szigeten kötöttek ki, ahol felkészülhettek az út további részére – ez volt az utolsó olyan pont, ahonnan még visszafordulhattak. A legénység öt tagját el is bocsátották itt egészségi állapotuk miatt. Megírták utolsó leveleiket szeretteiknek, melyek tanúsága szerint Franklin betiltotta a káromkodást és a részegeskedést az út idejére. Készleteiket ismét feltöltötték – például annak a tíz ökörnek a friss húsával, melyeket a Barretto Junior szállított -, és tovább indultak. 1845 július 26.-án látta őket utoljára európai ember szeme, amikor a Prince of Wales nevű bálnavadász hajóról megpillantották őket, ahogyan a távoli jéghegyek felé haladnak.

További útjukról csupán kevés információ áll rendelkezésre, és ezeket az elmúlt 170 év alatt sikerült csak összegyűjteni. A legtöbbet a helyi őslakos inuitok szájhagyományaiból tudunk a hajók további sorsáról, illetve az expedíció által hátrahagyott üzenetekből.

Az expedícióval kapcsolatos egyetlen közvetlen adat a Vilmos király sziget északi részén található Victory Pointnál elhelyezett feljegyzés, amelyet 1859-ben találtak meg a kutatócsapatok. A feljegyzés egy kőrakásban volt elhelyezve. A jegyzet egy az admiralitás által biztosított nyomtatványon készült, és két részből áll, melyek közül az elsőt 1847. május 28.-án írták, a másodikat 1848. április 25.-én.

„Az H.M.S. Erebus és Terror az északi 70°5′ és nyugati 98°23′-nél telelt a jégben. 1846-7-ben a Beechey-szigetnél, az északi 74°43’28” nyugati 91°39’15”-nél teleltek. Miután lehajóztak a Wellington-csatornán a 77. hosszúsági fokig és visszatértek a Cornwallis-sziget nyugati oldalára. Sir John Franklin irányítja az expedíciót. Minden rendben. 2 tisztből és 6 emberből álló csapat hagyta el a hajót hétfőn, 1847. május 24-én. – Gore, tüzér hadnagy, Chas. F. DesVoeux, tiszt”

Az üzenet második részét a papír szélére írták, mert máshol nem maradt rajta hely:

„Az HMS Terrort és Erebust április 22-én kiürítették, [mivel] ettől a ponttól 5 league-re észak-északnyugatra 1846. szeptember 12. óta [a jég által] bekerítve vannak. A 105 lélekből álló tisztek és legénység F. R. M. Crozier kapitány parancsnoksága alatt itt ért partot – 69°37’42” 98°41′ Ezt a papírt Irving hadnagy találta a kőrakás alatt, amit állítólag Sir James Ross épített 1831-ben – 4 mérfölddel észak felé – ahol a néhai Gore parancsnok hagyta 1847 májusában. Sir James Ross [kő]oszlopát azonban nem találtuk, és a papírt áthoztuk ide, ahol Sir J. Ross oszlopa található. – Sir John Franklin 1847. június 11-én meghalt, az expedíció halottainak száma a mai napig 9 tiszt és 15 ember. – James Fitzjames kapitány HMS Erebus F. R. M. Crozier kapitány & rangidős tiszt, és holnap, 26-án indulunk a Backs Fish folyó felé”

A leírás szerint 1845-46 telét a Beechey-szigetnél telelték át (a szövegben rossz évszámot írtak), mialatt három fő elhunyt és eltemették őket. 1846 nyarán tovább hajóztak dél felé, ahol a Vilmos király-szigettől északra jégbe fagytak szeptemberben. Ma úgy gondoljuk, innen sosem hajóztak tovább. A Victory Point feljegyzés tanúsága szerint a következő két telet itt töltötték, és több, mint két évvel később, 1848 április 25.-én hagyta el a megmaradt a legénység a hajókat, hogy a Back folyó irányában jussanak el a szárazföldre. Az expedíció vezetője, Sir John Franklin ekkor már nem élt, és további 23 főt vesztettek el. Ez az irat az utolsó ismert írás az odaveszett felfedezőcsapatról.
Régészeti leletek alapján a csapat mintegy 400 kilométert tett meg gyalogosan a Back River irányában, az út legnagyobb részét a Vilmos király szigeten. Körülbelül 30-40 fő érte el a kontinens északi partjait, de még így is több száz kilométerre voltak a legközelebbi lakott előörstől.

Mi történhetett?

Másfél évszázada kutatják a kérdést, mi vezethetett a Franklin-expedíció végzetéhez.

Először is mindenképpen szólnunk kell a környezeti tényezőkről: nehéz egy ehhez hasonló rövid írásban érzékeltetni, milyen tájakon jártak a felfedezők (ehhez Dan Simmons tehetsége, és regényének terjedelme jobban megfelel). Először is hatalmas területet jártak be, amelyen élőlényekkel csak elvétve találkozhattak. Ezen a vidéken a jegesmedvén kívül (mely inkább jelentett veszélyt az emberekre, mintsem lehetséges élelemforrást) más állat nemigen tanyázik. Nehézségeiken a Vilmos király sziget tundrája sem könnyíthetett, hiszen ez is egy kopár, kietlen, köves vidék, ahol a mohán kívül más nem nő.

A hőmérséklet nyáron bár meghaladja a fagypontot, a Franklin-expedíció története is jól mutatja, hogy a jégpáncél ilyenkor sem olvad fel minden évben; télen pedig általános a -40 – -50 °C-os hőmérséklet, amiben elegendő pár percet kint tölteni a fagyási sérülésekhez. Ha kimerészkedtek a hajókból, védeniük kellett szemüket a hóvakságtól – amelyet az okoz, hogy a hó a ráeső UV-sugárzás mintegy 80%-át visszaveri és a sarkok közelében laposabb szögben beérkező napsugarak intenzívebb UV-sugárzást jelentenek. Gyakoriak a térségben a viharok, amelyek erős villámlással járnak.

A nagy hideg ellenére is gyalogtúráikon erősen megizzadhattak. Ezt az izzadtságot gyapjúruhájuk azonnal magába szívta, és megfagyott, ami így többletsúlyt eredményezett. Az ilyen túrákra általában csónakokban vittek magukkal ellátmányt, amit maguk után húztak. A sarkköri jégtakaró a mi fogalmainkkal ellentétben egyáltalán nem csúszós, így ez kifejezetten nehéz munkának számított. A fagysérülések az ujjakon és a lábujjakon igen gyakoriak voltak. Mivel feladataik közé tartoztak a mágneses mezőkkel kapcsolatos és a meteorológiai megfigyelések is, használniuk kellett távcsöveket – ezekkel a fémből készült eszközökkel különösen óvatosan kellett eljárniuk, hiszen lélegzetük azonnal ráfagyott az üveglencsékre, a fémet szemükhöz érintve pedig akár le is téphették volna saját bőrüket, szemhéjukat.

A helyi őslakosok segítségére sem nagyon számíthattak, ugyanis ezen a területen belőlük is nagyon kevés volt, a térség nagy része ma is lakatlan. (A Vilmos király sziget ma egyetlen lakott települése Gjoa Haven, melynek népessége 1000 fő körül van)

Mint minden hajósnak, nekik is számolniuk kellett a skorbut veszélyével, mely betegséget a C-vitamin hiánya idéz elő. Ennek egyik legelső jele a fogínyben jelentkező fájdalom – bizonyos, hogy a legénységgel tartó négy medikus különös figyelemmel kísérte az ilyen tünetekre panaszkodókat.

A fellelt holttestek alapján azt a következtetést vonták le, hogy bár a skorbut is szedett áldozatokat a legénységből, nagyobb problémájuk a konzerv-ételekkel adódott. A nagy sietség és az olcsó munka, amellyel ezeket biztosították az expedíció számára, selejtes árut eredményezett: a konzervek közül sok nem megfelelően lett lezárva, így tartalmuk idő előtt megromlott, és a lezáráshoz használt ólom érintkezett az étellel, ami így szinte az egész legénységnél ólommérgezést eredményezett. A hajóra felszerelt desztilláló rendszer is ólomcsövekből épült, így az ivóvíz is igen magas ólomtartalommal bírt minden valószínűség szerint. Az ólommérgezés lassan alakul ki, a jellemző tünetek hetek-hónapok alatt jelentkeznek csupán. Már kismértékben is szervkárosodáshoz vezet, nagymértékű mérgezés esetén pedig idegrendszeri érintettség, görcsök, rohamok alakulnak ki, amit az eszméletvesztés és a halál követ.
Az expedíció legénysége vélhetően felfedezte magán a tüneteket, és vonakodtak a konzervekből fogyasztani, melyek egy része már amúgy is romlott volt. A három évre elegendő élelmiszer-készlet így jelentősen lecsökkent, vadászni, halászni pedig nem volt lehetőségük – vagy legalábbis semmiképpen sem a kellő mennyiségben. Az inuit őslakosok, akik találkoztak az expedíció megmaradt tagjaival, éhező embereket írtak le.

A kifogyó készletek lehettek a legfőbb ok, amiért az HMS Erebust és az HMS Terrort elhagyták, hogy embertelen körülmények között megpróbáljanak segítséghez jutni. Betegségektől és éhezéstől legyengült testük nem bírta a több száz kilométeres gyalogtúrát, amit az első emberekkel való találkozásig meg kellett volna tenniük.

Mentőakciók

Mindez idő alatt Európában senki nem tudta, mi történt a felderítőkkel, az utolsó információkat 1845-ben kapták. 1848. márciusában az Admiralitás már eléggé aggódni kezdett, hogy még nem kapott hírt Franklinékről ahhoz, hogy elindítsák az első mentőcsapatokat. Három irányból közelítettek: Henry Kelletet nyugatról küldték a Bering-szoroson át, John Rae és Sir John Richardson a szárazföldön, a Mackenzie folyó mentén indult útnak, Sir James Clark Ross pedig keletről, a Lancaster-szoroson át. Ross hajói jégbe fagytak a tél folyamán, és a legénység tagjai között járvány tört ki, és sokan közülük skorbuttól szenvedtek. Franklinéknek nem lelték nyomát, és 1849 nyarán, amikor kiolvadtak, hazatértek.

E mentőakciók sikertelenségéért az Admiralitást okolta a közvélemény. Lady Jane Franklin hajthatatlanul lobbizott a felsőbb körökben többek közt az író Charles Dickens segítségével, hogy keressék tovább az expedíciót – még attól sem riadt vissza, hogy a diplomáciai csatornákat megkerülve levelet írjon az Egyesült Államok elnökének- aminek hatására a brit kormány 20.000 fontos jutalmat ajánlott annak, aki segíteni tud az elveszetteken.

1850-ben újabb hajók indultak keresésükre, csak az Admiralitás nyolc hajót küldött ki különböző irányokból, és még maga az időskorú Sir John Ross is útra kelt. A Franklin-expedíció után való kutatás nagyban hatott a közbeszédre, Lady Jane-ről népszerű balladák is születtek.

 

 

Az első nyomokat a Horatio Austin kapitány vezette HMS Resolute és az Erasmus Ommanney vezette HMS Assistance lelték fel 1850. augusztusában. A Beechey-sziget északi partjain találták meg a Franklin-expedíció első telének tábormaradványait, de semmi jelentős információt nem nyertek a leletből. Csupán pár nappal később William Penny fellelt egy kunyhót és néhány tárgyat a Devon-szigeten, majd ugyanitt három sírt fedeztek fel: William Braine-ét az Erebusról, aki 1846 április 3.-án hunyt el, John Hartnellét szintén az Erebusról, aki 1846. január 4.-én, és John Torringtonét a Terrorról, aki 1846. január 1.-jén.

Az Admiralitás legnagyobb mentőakcióját 1852-ben indították útnak Sir Edward Belcher vezetése alatt. Ennek a mentőcsapatnak már nem csupán Franklinék nyomai után kellett kutatnia, de két korábbi mentőcsapat után is, akiknek szintén nyoma veszett. Bár McClure-t megmentették, öt hajójukból négyet elvesztettek az út során és Franklinékről sem derítettek ki semmit. McClure úgy vélte, szánon végzett intenzív kutatóutjai során fellelte a valódi Észak-nyugati átjáróhoz vezető utat, amit az Admiralitás 10.000 fonttal jutalmazott.

1853-ban újabb expedíció indult, ami szintén sikertelenül zárult. Az Elisha Kent Kane vezette csoport skorbutot kapott és alultáplált volt, a szánhúzónak magukkal vitt 60 kutyából 57 elpusztult. Végül egy dán hajónak köszönhették megmenekülésüket.

1854-re az Admiralitás számára nyilvánvalóvá vált, hogy Franklinéket már nem menthetik meg. Januárban a London Gazette-ben leközölték, hogy amíg ellenkező értesülés nem érkezik, az Erebus és a Terror legénységét halottnak tekintik – bérüket kifizetik hozzátartozóiknak.

Két hónappal később, márciusban John Rae a Boothia-félszigeten végzett kutatásokat, ahol elmondása szerint egy „nagyon kommunikatív és intelligensnek tűnő” inuit férfival találkozott, aki elmondta neki, hogy hallott róla, hogy évekkel korábban 30-40 éhező fehér férfi halt meg tőlük nyugatra. Ezt később más inuitok is megerősítették, így Rae a Back folyóhoz ment, ahol a helyiektől számos olyan tárgyat megvásárolt, amelyek az expedíció legénységéhez tartoztak, például Fitzjames, Crozier és Franklin ezüst evőeszközeit. Rae-t az admiralitás 10.000 fonttal jutalmazta ezekért az információkért, amiből 2000-et legénysége között osztott szét.

Az 1853-ban kezdődött krími háború lefoglalta a Brit Birodalom erőforrásait, és a napvilágra került adatok sem ösztönözték arra az Admiralitást, hogy újabb expedíciókat indítson. Lady Jane Franklin saját vagyonát feláldozva, és egy hős gyászoló özvegyeként elnyert népszerűségére építve gyűjtött pénzt felhasználva újabb kutatót bízott meg. Francis Leopold McClintock 1857-ben kelt útra, hogy még egyszer, utoljára megpróbálja megtalálni Sir Franklint.
McClintock és csapata a Vilmos király szigeten végzett keresést szános csapatokkal. A sziget déli felén találkozott két inuit családdal, akik számos tárgyat adtak át neki, melyek Franklinékhez voltak köthetőek. A sziget északi csücskén ők találták meg a Victory Pointnál elhelyezett papírt, így végre biztos információt szolgáltathattak Franklin özvegyének. A Lady megkönnyebbült, amikor megtudta férje halálának pontos dátumát. McClintockot lovaggá ütötték, a legénység pedig 5000 font jutalmat oszthatott szét.

Bár ezen a ponton bizonyossá vált, hogy az expedíció utáni kutatás már nem mentheti meg résztvevőinek életét, rejtélyes eltűnésük és haláluk sokakat tovább foglalkoztatott (és foglalkoztat a mai napig), így a későbbiekben is indultak kutatóutak.

1879-ben Frederick Schwatka hadnagy, aki az Amerikai Földrajzi Társaság megbízásában kutatta a Vilmos király szigetet, aminek során további tárgyakat és csontvázakat lelt fel, melyek az elveszett expedícióhoz köthetők. 1931-ben a Hudson Bay Company emberei további csontvázakat találtak.

Maradványok

Az Owen Beattie antropológus vezette csapat vizsgálódásait 1981-ben kezdte meg a Vilmos király szigeten. Munkájuk során számos kisebb csontot és csonttöredéket tártak fel, melyek tudományos vizsgálatából rengeteg információ nyert megerősítést. A tengerészek csontjaiban megnövekedett ólomtartalom volt kimutatható, és állapotuk igazolta az inuitok között keringő legendákat is arról, hogy a Franklin-expedíció tagjai utolsó napjaikban kannibalizmusra vetemedtek. (a csontokat megfőzték, kettétörték és vágások nyomai látszottak rajtuk)

A Beechey-szigeten talált három eltemetett holttestet, John Torringtont, John Hartnellt és William Blane-t 1984-ben kezdték vizsgálni, hogy az ólommérgezés további jeleit keressék rajtuk – arról ugyanis úgy tartották, hogy még a tengerészek angliai tartózkodása alatt is kialakulhatott. Beattie biztos volt benne, hogy az örökfagy tartósította ezeket a testeket, és jól gondolta. Azon a területen, ahol ezek a férfiak el lettek temetve, a jég nem mozog, és teljes egészében elzárja őket a levegőtől, így lehetővé téve, hogy jó állapotban maradjanak – az inuitok között többek között ezért sem szokás a földbe temetkezni.

Elsőként John Torrington sírját nyitották fel, aki elsőként halt meg az expedíció tagjai közül 1846. január 1.-jén. A másfél méteres mélységben talált holttestet meleg víz segítségével szabadították ki a jégből, és maguk is meglepődtek, mennyire jó állapotban konzerválódott. John Torrington súlyos betegen halt meg, teste mindössze 38,5 kg-ot nyomott. A fűtőként dolgozó férfi kezén nem voltak bőrkeményedések, ami arra enged következtetni, hogy a halála előtt már jó ideje nem volt képes dolgozni. Boncolása és a szövetminták vizsgálata azt bizonyították, hogy tuberkulózisban szenvedett, halálát valószínűleg tüdőgyulladás okozta. Az ólommérgezés foka az ő esetében még magasabb volt, mint a Vilmos király szigeten talált csontokban – ami egyrészt bizonyosan tovább gyengítette a beteg férfit, a jelenség oka pedig talán azzal magyarázható, hogy a később elhunyt társai egy ideje már nem fogyasztották a konzervételeket.

John Hartnell (I 1846. január 4.) és William Braine (I 1846. április 3.) szintén a tuberkulózis és a tüdőgyulladás jeleit mutatták. A skorbut szimptómáit egyik holttest sem mutatta a háromból, de az ólom szintje az ő hajukban és körmükben is magas volt, bár alacsonyabb, mint Torringtonéban. Hartnell testén felfedezték egy korábbi boncolás nyomait, ami arra enged következtetni, hogy Harry Goodsir doktor és társai aggódtak egy esetleges járvány kialakulása miatt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Beattie csapata a vizsgálatokat követően visszatemette a testeket és rekonstruálta sírköveiket is, melyek valószínűleg a sarkkör további melegedése révén végül az enyészet áldozataivá válnak majd.

A ’90-es években újabb kutatócsapatok további 11 ember csontmaradványait találták meg a Vilmos király sziget nyugati partjainál, amelyekben szintén kimutatható volt a magas ólomszint és a kannibalizmus nyomait hordozták magukon. Azt a végkövetkeztetést vonták le, hogy a három tengerész, illetve az expedíció halálához az ólommérgezés vezetett, aminek okozója a rosszul lezárt konzervételek fogyasztása volt. Bár az elmélet nem nyert teljes bizonyítást – elsősorban egy korabeli kontrollcsoport vizsgálata hiányzik mindehhez -, népszerű magyarázat a Franklin-expedíció végzetét illetően, de mivel az élelmiszerkészleteknek csak 15%-át tették ki a konzervek, csupán mellékszerepet játszhatott az embertelen időjárási körülmények és a kifogyó készletek mellett.

A Vilmos király szigeten talált csontvázak közül többet is sikerült azonosítani. Egy 2009-es vizsgálat során egy majdnem teljes, és jó állapotban lévő csontvázon végeztek arcrekonstrukciót, ami így szinte tökéletesen megegyezett a Harry Goodsir-ről 1845-ben készített dagerrotípiával. Izotópos vizsgálatok bizonyították, hogy az illető Skócia keleti felében nevelkedett, illetve az Erebus sebészére utalt az egyik zápfog aranytömése is – amit egy olyan fogorvoshoz kötöttek, akivel a Goodsir család jóban volt. A csontváz vizsgálatai során arra a következtetésre jutottak, hogy a halál oka az egyik fog elfertőződött gyulladása volt.

Az ismert maradványok vizsgálata mellett az egyik legfontosabb feladat továbbra is a két hajó megtalálása maradt, melyre a Parks Canada 2008-tól tett nagyobb erőfeszítéseket (aminek csakúgy, mint a 19. század közepén, bőven voltak geopolitikai okai is, illetve a jég visszahúzódása miatt tartottak attól is, hogy amatőrök indulnának a hajók megkeresésére). Az inuit szájhagyományokra támaszkodva leszűkítették azt a területet, ahol keresni kezdték őket, ami végül sikerhez vezetett: az HMS Erebust a modern kor embere 2014-ben pillanthatta meg először, míg az HMS Terrort két évvel később, 2016-ban, így lezárulhatott a történelem leghosszabb, legdrágább tengeri kutatásainak sora a két hajó után. Mindkét hajót meglepő helyeken találták meg, viszonylag messze onnan, ahol azokat magukra hagyták. Az inuit beszámolók egy része arról szólt, hogy 1848 után is még láttak embereket a hajókon, amiből megszületett az a feltételezés, hogy az expedíció legénységének egy része az olvadásokkor visszament a hajókért, és délre irányították azokat – minderre azonban ezidáig semmilyen bizonyítékot nem találtak.

Mindkét hajó hihetetlenül jó állapotban maradt meg. Az HMS Erebus egészen sekély vízben, mindössze 11 méter mélyen fekszik, és a kettétört főárboctól eltekintve szinte teljesen sértetlen. Az HMS Terror hasonlóképpen, körülbelül 100 kilométerrel arrébb, csupán 24 méteres mélységben van a hullámsírban.

A hideg víz, a fény hiánya a tengeralatti növényzet térnyerésétől eltekintve szinte érintetlenül őrizte meg az elmúlt 170 évben a hajókat. A helyszín földrajzi adottságai bár nehezítik a kutatómunkát (hiszen a tenger itt még ma is minden télen befagy és nyáron sem mindig olvad ki, 2018-ban mindössze hat hetet tölthettek a búvárok az itteni munkával), óriási eredményeket várnak attól, ha majd sikerül felhozni a hajók felszerelését a felszínre – például a kapitányi szobában lévő sértetlen íróasztal máig zárt fiókjainak tartalmát.

2017 októberében a britek felajánlották, hogy a hajók a Parks Canada tulajdonába kerülhessenek, csupán az azokon talált tárgyak egy részére tartanak igényt. Catherine McKenna, a kanadai környezetvédelmi miniszter kijelentette, hogy a hajók közös tulajdont képeznek a helyi inuitokkal, akik segítsége nélkül nem találtak volna rájuk soha.

Az inuitok között vannak, akik mindennél jobban szeretnék megtalálni Sir John Franklin sírját. Csak halálának időpontját ismerjük, arról nem tudunk, milyen módon temethették el – de az inuit szájhagyományok szólnak egy kőépítményről, ami leírása alapján kriptának tűnik. Egy Sir John Franklinhez hasonló magasrangú személy esetében elképzelhető, hogy még e zord körülmények között is szívesen fáradt a legénység megépítésével, hogy kimutassa tiszteletét, illetve, hogy biztosítsák holttestének későbbi hazaszállítását. A sírt keresők abban reménykednek, hogy dokumentumokat is találnak majd a holttest mellett, melyekből még többet tudhatunk meg az expedícióról. Nem utolsó sorban a sír keresésének spirituális dimenziói is vannak, az inuitok hite szerint ugyanis a Vilmos király sziget elátkozott föld lett, amióta Franklinék itt haltak meg, aminek feloldásához az szükséges, hogy Franklint megtalálják, és hazajuttassák – ha ez sikerül, bolyongó szellemeik is békére lelhetnek.

Az expedíció hatása és emlékezete (Terror, 2007, 2018)

A Franklin-expedíció felkutatására kiküldött mentőcsapatok óriási területeket térképeztek fel, valójában sokkal többet, mint amennyit maguk Franklinék felfedeztek volna, és ezek a földrajzi ismeretek végül lehetővé tették, 1903-1906 között Roald Amudsen elsőként hajózza be az Észak-nyugati átjárót Gjoa nevű hajóján, melynek legénysége csupán 6 főből állt. Az az útvonal, amit ő járt be, kereskedelmi szempontból nem bizonyult használhatónak, hiszen bizonyos részein a víz alig egy méter mély.

Manapság az Észak-nyugati átjáró a jég visszahúzódása miatt könnyebben hajózható és használatban lévő útvonalakat jelent a nemzetközi kereskedelem számára. Politikai viták azonban zajlanak körülötte, mert míg Kanada kormánya szerint az ő országukhoz tartozó vizekről van szó, az Egyesült Államok és Európa nemzetköziségükre hivatkozva vámmentességet vár használatakor.

 

A Franklin-expedíció számos irodalmi műben került feldolgozásra, melyek közül a legkorábbi egy színdarab, A fagyott mély (The Frozen Deep) címmel, melyben Charles Dickens is közreműködött. A leggyakrabban kanadai írók nyúlnak a témához, ám a legismertebb bestseller mégis egy amerikai, Dan Simmons tollából származik.

Dan Simmons a leginkább a Hyperion-ciklusért kapott elismerései révén sci-fi íróként ismert, de munkásságát végig nézve láthatjuk, hogy nem kötelezte el magát egyetlen műfaj mellett sem. A Terror történelmi fikciós regény, vagyis bár a Franklin-expedíció valós történetén alapul, azt fiktív elemek felhasználásával önti regényes formába. A Terrort horror műnek is tartják, aminek oka az antagonistaként megjelenő, a jégen ragadt tengerészek életét fenyegető mitikus szörnyeteg, a Tuunbaaq. Bár a szörnyeteg alakja rokonságot mutat egy, az inuit legendákól ismert istennővel, Sednával, az valójában teljes mértékben Dan Simmons fantáziájának szüleménye – melyet később a 2018-as AMC-gyártású tízrészes sorozat készítői is kellően autentikusnak találtak ahhoz, hogy felhasználják.

 

A sorozat készítői nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a történet inuit oldalát is hitelesen ábrázolják, így Némaság kisasszony szerepére egy grönlandi színésznőt, Nive Nielsent szerződtették, akinek meg kellett tanulnia egy számára idegen dialektust, a netsilikekét. A jelmezkészítők valódi karibu-szőrme anorákokat készítettek a színésznő számára, amelyek annyira melegítették a horvátországi és budapesti forgatások alatt, hogy jégtömlőket kellett elhelyezniük a ruhában, hogy több órán át tudja viselni jelmezét. Bár a készítők közvetlenül nem egyeztettek az inuit kultúra szakértőivel – pedig ilyenek léteznek, például a hajók megtalálásában kulcsszerepet játszó, 2018-ban elhunyt Louie Kamookak-, három további (nunavuki származású) színészük, Issaluk, Apayata Kotierk és Vinnie Katark amolyan konzultánsi szerepet is betöltöttek a kulturális kérdéseket illetően.

Dan Simmons páratlan tehetségű író, így a rettenetes sarkköri körülményeket, az expedíció tagjainak kilátástalanságát mesterien érzékelteti 700 oldalra rúgó regényében. Bár korábbi cikkünk elégedetlenségének adott hangot a végkifejlettel kapcsolatban, én felteszem a kérdést: mit várhatunk egy olyan történettől, amelynek ismerjük a végét? Szerintem Dan Simmons tolmácsolásában rengeteget.

A regényből készült sorozatot (melynek időközben második évada is napvilágot látott) szintén mesteri munkának tartom minden szempontból. Ha már ismerted e műveket és felkeltették az érdeklődésedet a történet iránt, remélem e cikkel kielégíthettük kiváncsiságod; amennyiben a történt ragadta meg a fantáziád, jó szívvel ajánlom mind Simmons regényét, mind pedig a 2018-ban készült sorozatot is.

Blissenobiarella