Sátánháború – micsoda remek cím, bólintottam magamban elismerően, amikor először belefutottam ebbe a majd negyven éve készült gyöngyszembe. A film poszterét nézve – amelyen egyébként egy zöld tógában bugyolált körszakállas ördögfajzat bámult vissza rám – remek iparosmunkának véltem a produkciót, ami aztán később erőteljesen megkérdőjeleződött. Most akkor ez egy dokumentumfilmnek álcázott horrorisztikus esettanulmány vagy egy ismeretterjesztő keretbe foglalt túlságosan rövid játékidővel bíró rémfilm?

A bevezetőben egy fekete köpenyes sátánista szektát mutatnak éppen ceremónia közben, amelynek megértését a narrátor munkája segíti. Negyed órával később egy fiatal házaspár új lakásába költözik, ahol nemsokára mindenféle különös – mondhatni természetfeletti – jelenséget tapasztalnak maguk körül. Például több alkalommal is feje tetejére áll a falra szegezett kereszt, a tűzhelyre feltett kávé pedig valami ragacsos csokis masszaként csordogál le a földre. Bútorok mozognak, természetesen maguktól, valami fura fehér trutyi mászik ki a konyhaszekrényből, a feleség neglizséjét pedig egy láthatatlan erő markolássza belülről.

Filmünk egyik katartikusnak számító pontján a mit sem sejtő férj éppen újságot olvas, míg ki nem gyullad a kezében, miközben a hálóban vetkőző feleségét addig megerőszakolja az entitás. Ezután hívnak egy médiumot, aki miután megvizsgálja a lakást, közli velük, hogy valami elképesztően borzasztóan gonosz entitás bújik meg a falak között, és ha kedves az életük, akkor bizony elhúznak innen a búsba. Mivel ekkor még csak a játékidő kétharmadánál járunk, ezért természetesen még marad egy kicsit a seggén a főszereplő pár, hogy újabb rettegésben legyen részük (fekete köpenyes, késsel támadó alak) és csak azután oldanak kereket.

Lezárás nincs, helyette az utolsó negyedórában ismét egy ismeretterjesztő epizódot kapunk. Ezúttal egy elnagyolt voodoo szertartás éjszaka játszódó képsorai kerülnek bemutatásra, miközben a narrátor nagy buzgón elmeséli a rítus jellegzetességeit, meg amiket még nagyjából tudnunk kell ezzel kapcsolatban.

Hirtelen nem is tudom eldönteni, hogy az előbb leírt cselekmény tulajdonképpen egy fiktív esettanulmány a túlvilági erők manifesztációjáról egy a dokumentumfilmekre jellemző narrációs kerettel vagy csupán pedig erősen kurta horrorisztikus játékfilm akar lenni, amit valamilyen olcsó trükkel meg kellett nyújtani egy átlagos mozifilmes hosszára. Mert ez így nem igazán áll össze, és szerintem nem én gondolom ezt egyedül.

Ha a témát vesszük alapul, kvázi ihletőjeként az amúgy igaz történeten alapuló The Amityville Horrort is fel lehetne hozni (mínusz gyerekek), bár itt gyakorlatilag olyan szinten behatárolt költségvetésből gazdálkodtak, mint mondjuk közelmúltban készült Paranormal Activity franchise – vagyis nagyjából a lehető legkevesebből. Egy indokolatlanul bevágott, semmitmondó tengerpartos jelenettől eltekintve végig a lakás különféle helyiségeiben játszódik a cselekmény, és három (főbb) szereplőnél többet nem is foglalkoztat.

Másfél órás a játékidő, de egy merő unalom az egész. Főszereplőink csak tűrik és tűrik a különféle atrocitásokat, néha kimenekülnek a házból vagy csak szimplán körülnéznek, hogy nincs-e ott a feltételezett elkövető. Közben pedig őrületbe kerget minket repetitív módon kapjuk a nyugalom megzavarására alkalmas hihetetlen szintetizátoros effekteket. Amelyek egyébként nekem baromira bejöttek, és ha másért nem, hát ezekért megérte megnézni. De aki nem bírja az unalmas cselekményt, az bele se kezdjen!

Értékelés: 5/10

eyescream