A Universal Studio, mely a ’30-as, ’40-es években ontotta magából klasszikus szörnyfilmjeit, az elsők között, már 1925-ben adaptálta Gaston Leroux regényét, az Operaház fantomját. A Lon Chaney főszereplésével fémjelzett némafilm máig az egyik legemlékezetesebb Universal adaptáció, azonban a stúdiónak mindez nem volt elég: 1943-ban ismét elővették, Erik, a tragikus sorsú zeneszerző történetét, ezúttal Technicolor technikában lefilmezve.

Erique Claudin (Claude Rains) húsz éve zenél a párizsi operaházban, azonban egy nap a karmester elbocsájtja a zenekarból, miután hamisan játszott egy előadáson. Az összetört zenész saját alkotásába fojtja bánatát, melyet publikálni szeretne. Miután hetekig nem hall a művéről, ellátogat Maurice Pleyel-hez, aki Párizsban adja ki a zeneszerzők munkáit. Erique hamarosan kétségbeesik, hiszen nem találja a kiadónál művét, majd hamarosan meghallja azt a szomszéd szobából játszani. Miután úgy hiszi, Maurice ellopta a zenéjét, megöli őt, majd az asszisztense ijedtében leönti savval, így elmenekül. Időközben egy fiatal operaénekesnő, Christine Dubois (Sussanna Foster) élete felfele ível: két férfi, a párizsi rendőrfőnök, és a bariton énekes az operában udvarol neki, valamint egyre nagyobb szerepeket kap a párizsi operában. Azonban ő sem tudja, hogy eltűnése előtt Erique is beleszeretett, aki most az operaházban élve próbál mindent megtenni azért, hogy az énekesnő minél előrébb juthasson. Erique halálos fenyegetéseket hagy maga mögött, valamint megöl mindenkit, aki ellenszegül akaratának…

Az Operaház fantomjának 1943-as adaptációja pontosan úgy indul, mint a legtöbb Universal szörnyfilm: van egy gyönyörű, ártatlan lány, aki végtelenül sebezhető és van egy tragikus sorsú, belé szerelmes szörnyeteg, akit megvet a társadalom. A Claude Rains által megformált fantom a mű elején egy szomorú sorsú karakter (bár azért mégiscsak húsz évig a párizsi operaházban zenélt), miután igazságtalanul kirúgják korábbi munkahelyéről, ráadásul a lány, akibe szerelmes és akit nap mint nap az első sorból csodál a színpadon, észre sem veszi, valamint nem ismerik el zeneszerzőként sem. Így az alkotás elején úgy érezzük, hogy egy tragikus sorsot követhetünk majd végig, egy nagy bukást, mely során az eredetileg jó szívű Erique a társadalom miatt vérengző gyilkossá válik. Sajnos azonban nem ez történik, hiszen a fantom, születése után, miután megfojtja rosszakaróját és leöntik savval, mintha teljesen eltűnne a műből. Pusztán néhány elrejtett üzenetből, majd egy-két gyilkosságból tudjuk, hogy Erique szörnyű bosszút forral, és hogy ő az alkotás főgonosza.

A mű a fantom tragédiája helyett inkább egy másik szálra koncentrál: Christine és a két udvarlója közti szerelmi háromszögre. Az inkább komikummá váló szerelmi szál szinte végig dominál az egész alkotásban, ezzel egy tipikus ’40-es évekbeli film hangulatát vetítve elénk. Mindemellett nem egyszer szakítja meg a történéséket egy-egy opera jelenet, amik viszonylag hosszúra sikerültek: félreértés ne essék, ezek a zenés betétek nagyon hangulatosak, az ember már-már a színházban érzi magát, azonban a hangsúly teljesen eltolódik ebbe az irányba, ahelyett, hogy magára a fantomra koncentrálna. A kosztümök és a zenés betétek miatt az embernek kicsit az az érzése támad, hogy egy Disney filmben találta magát egy Universal horror helyett, a szerelmi szál pedig minden komikumával egy ’30-as, ’40-es évekbeli magyar filmre emlékezteti a nézőt.

Összességében az Operaház fantomja nem egy rossz film: szórakoztató, vicces, azonban mintha teljesen megfeledkezne arról, hogy eredetileg egy szörnyfilmnek szánták. A műben nagyon ritkán láthatjuk magát a szörnyet, ráadásul valódi, savtól eltorzított arcát csak az utolsó percekben fedi fel: ekkor csodálhatjuk meg ismét Jack Pierce, többek között a ’31-es Frankenstein maszkmesterének munkáját, aki megint zseniálisat alkotott.

Értékelés: 7/10

Kiknek ajánljuk: az operák szerelmeseinek, valamint akik gyűjtik a Universal horrorkat

Kele-man