Az utóbbi években a horror zsánerében is nagy népszerűségre tettek szert a különböző szektákat, vallási közösségeket bemutató témákat feldolgozó művek. Gondoljunk csak az Apostle-ra, a nagysikerű Fehér éjszakákra, a Mandy-re vagy akár a The VVitch-re… de valójában már az 1973-as A vesszőből font ember óta imádjuk ezt a témát.

Azt gondolnánk, hogy lassan már elcsépeltté is válik, hiszen modern, felvilágosult korunkban, mikor oly sokat tudunk már pszichológiai, szociálpszichológiai és egyéb (káros) hatásairól az ilyen elszigetelt közösségeknek, már kevésbé tudnak tért nyerni. De ez egyáltalán nem biztos, hogy így van – és ha a múltnak is tekintjük az olyan szektákhoz fűződő tragikus eseményeket, mint a Manson-család tetteit vagy a jonestowni eseményeket, fontos tanulnunk a múltból -, és erre a horrorfilmesek kiválóan éreznek rá, azzal, hogy melegen tartják a zsáner egyik kedvenc témaválasztását, ahogyan tette ez a két nő, Malgorzata Szumowska, napjaink egyik legnevesebb lengyel rendezője, C.S. McMullen íróval karöltve.

A másik bárány történetének középpontjában egy Selah nevű, fiatal lány áll (Raffey Cassidy), aki már egy szekta kötelékében született, így sosem ismert más életet. Közösségük önellátó, nem használja a modern technológiát és egy erdőben élnek, távol a modern civilizációtól. Vezetőjük, tanítójuk, védelmezőjük a Pásztor (Michiel Huisman), a közösség egyetlen férfitagja, a nők mind az ő feleségei, vagy lányai. Ahogyan a többi lány is, Selah az első menstruációjáig marad a lányok között, de hamarosan bevezetik a feleségek életébe, amit izgatottsággal, némi félelemmel vár. Érdekesség lehet, hogy a kosztümök színválasztása megegyezik A szolgálólány meséjében látottakkal: a ruha színét ezúttal is a nemzőképesség határozza meg, így hordanak a feleségek vöröset, míg a lányok kéket.

A kezdeti idillbe a külvilág szól bele: a hatóságok megjelenése arra kényszeríti a csoportot, hogy új otthon után nézzenek, így megkezdődik az exodus az új Éden felé. Az útközbeni események megingatják Selah hitét a Pásztorban. Véres, félelmetes látomásai támadnak róla és önmagáról, aminek csúcspontja a pubertás beköszönte. Többé már nem gyerek, így a csoport többi nőtagja lassan bevezeti a tudásba, hogy mi vár az idősebb nőkre a Pásztor „védelmében”.

 

Nehéz megítélni, mik A másik bárány igazán erős pontjai, annál könnyebb azonban, hogy mik a gyengeségei. Kiemelhető az, hogy a film gyönyörű. A tájak, a kosztümök, a fényképezés, a színészek sminkje mind-mind szemet gyönyörködtetőek. Kellemes a zene, ami többnyire a nők énekléséből áll, jól teremt atmoszférát.. A színészi játékot némileg nehezebb értékelni, de erre később térek vissza, alapvetően a színészek azok, akik elviszik a hátukon a filmet.

A gyengeség több szempontot érint: a legnagyobb gond az, hogy A másik bárány nem tud történetet mesélni. Nincsen semmi megmagyarázva, a dialógusok borzasztóak, és majdnem az egész filmben végig csak sejtetnek dolgokat. Ez némileg fenntartja az érdeklődést, azonban a néző nem kapja meg a kielégülést a film végén sem, hiszen a végkifejlet – bár viszonylag egyértelmű -, szintén nincs teljesen körvonalazva. Emiatt sokan fogják unalmasnak találni, és mivel az egyes szereplők gondolataiba, motivációiba sem vagyunk beavatva, arckifejezéseik alapján pedig minimum nehezen értelmezhetőek ezek, a színészi játékot sem könnyű értékelni, még ha szemlátomást nagy figyelmet is fordítottak rá. Ez a „nem-mesélés” azt eredményezi, hogy a színészek sokszor csak némán bámulnak a kamerába vagy a távolba, ami (sok más egyéb mellett) rendkívül művészieskedő, olykor kínos jeleneteket eredményez. Mindez csodálatos munka lett volna egy félórás rövidfilm erejéig, ahol a titokzatosság, és az, hogy a néző kívülálló marad, érdekes csattanót szolgáltathat, de nem egy másfél óránál is hosszabb horrorfilm esetében.

Horrornak tekinthető-e egyáltalán A másik bárány? Sokan fogják azt gondolni, hogy nem az, hiszen a menstruációs vér látványán kívül semmi nem emlékeztet rá; de én eddig is annak voltam a híve, hogy a legijesztőbb, legfélelmetesebb horrorok nélkülözhetik az erőszakot. Fent említett példáink közül nem egy film szintén (a végkifejletig) nem különösebben erőszakos, és még így is borsódzik tőlük a néző háta. A másik bárány viszont egyáltalán nem félelmet keltő. Engem leginkább a Martha Marcy May Marlene-re emlékeztett, ami a Manson-családban alkalmazott „személyiség-leépítő” manipulációt mutatta be: a Pásztor karizmatikussága tagadhatatlan, azonban még ezt sem fejtette ki kellő mélységben a film, inkább csak felszínesen érzékeltette.

A másik bárány nem tudott újat hozni a szektás horrorok világában, és nehezen értelmezhető horrorként is. Személyes kedvenceim a női bosszúfilmek, amely listán ugyan helytállna, de hátul maradna a sorban. A témában vitathatatlanul nagy a potenciál, és hiszem, hogy láthatunk majd még kiváló szektás horrorfilmeket, de A másik bárány sajnos nem lett az.

Kinek ajánljuk: Senki ne számítson pörgős cselekményre és izgalmas másfél órára. Ha kedveled a lassú folyású, bőr alá kúszó történeteket, és nem zavar a művészieskedő hangvétel, jobban fog tetszeni, mint nekem.

Értékelés: 5/10

Blissenobiarella