A Serial Chillers számos alkalommal mutatott már be sorozatgyilkosokat a brit kriminológia történetéből. Mai alanyunk, John Christie egyike azoknak a legendássá vált alakoknak, akiknek ügye számos borzalmas részletüknek, és a felderítés hiányosságainak köszönhetően máig London legsötétebb emlékei. A Rillington Place 10 alatt történt gyilkosságok hatással voltak az Egyesült Királyság törvénykezésére is – miután egy, az ügyben feltételezhetően ártatlan áldozatot is kivégeztek -, vitathatatlan szerepet játszottak a halálbüntetés 1965-ben történt eltörlésében.

John Christie

Az 1899-ben született John Reginal Halliday Christie – akit családtagjai és barátai csak Reg-nek szólítottak – Yorkshire-ből, egy Halifax melletti faluból származott, soktagú családból. Szülei, különösen apja szigorúan nevelte gyerekeit, gyakran vitte őket hosszú túrákra, melyek valódi menetelések voltak, és szíjjal verte őket, amikor csak kedve úgy hozta. John törékeny fiú volt, ami taszította apját, annál több törődést váltott ki azonban anyjából, akinek ő volt a kedvence. A kisfiú anyja szoknyájához volt láncolva, az asszony rettenetesen féltette. Ez, és a tény, hogy négy uralkodó típusú nővére volt, kialakított John Christie-ben egyfajta feminin, férfiatlan jelleget. Visszahúzódó, zárkózott lett, tisztaságmániás – figyelmet pedig azzal váltott ki a felnőttekből, hogy gyenge egészségére panaszkodva sajnáltatta magát szinte állandóan.
Az iskolai évek alatt tanulmányaiban jól teljesített, tartós barátságokat azonban gyerekként sem tudott kialakítani, hiába, hogy a templomi kórusnak is tagja volt, cserkészparancsnok lett (nagyon szerette egyenruháját viselni) és a sport terén sem volt tehetségtelen.

Nyolcéves korában, amikor nagyapja meghalt, a virrasztáson közelről is megszemlélhette annak a férfinak a holttestét, akitől életében rettenetesen félt, és ez minden bizonnyal meghatározó élmény volt számára. Arról számolt be, hogy nagyon jó érzés volt számára érezni a megkönnyebbülést nagyapja holttestének látványától. Ettől kezdve gyakran játszott a közeli temetőben, azon belül is a gyerekek koporsóit tartalmazó rossz állapotú kriptánál – szeretett belesni a repedésekbe.

Szexuálisan rendkívül gátlásos férfivá érett. Egyik első szexuális élménye 10 évesen történt, amikor meglátta egyik nővérének lábát – a térdéig -, és ezen a lány roppantul felháborodott. Azoknál a kisfiúknál, akiknek nővérei vannak, nem ritka, hogy az ellenkező nemet elsősorban testvérein keresztül ismeri meg – legalábbis a kezdetekkor. Christie esetében ez az első élmény rendkívüli feszültséggel járt, és kellemetlen volt. Nővérei uralkodtak kisöccsükön, és a tény, hogy szexuálisan is felkeltették a figyelmét, csak sót szórt sebeibe. Felébresztették férfiasságát, csak azért, hogy rögtön le is törjék, és ez így ment éveken keresztül, szeretet és gyűlölet különös keverékét létrehozva benne a nők iránt.

Christie a nők iránt érzett mélységes gyűlölete mellett – amit különösen azok iránt érzett, akikhez vonzódott – félt is tőlük, hiszen tudta, hogy nem tudná kielégíteni őket. Egészen fiatalkorától fogva felnőtt éveit is végig kísérve impotens volt, és mindez gyilkos indulatokká fejlődött benne. Impotenciájának a fiatal lányoknak köszönhetően, akikkel próbálkozott, híre ment, és „Kókadt Christie”, valamint „Puhapöcs Reggie” gúnyneveken csúfolták.

Tizenötéves korában kimaradt az iskolából és egy moziban kapott munkát a vetítőgép mellett. Az első világháború kezdetekor jelzőszolgálatosként kezdett dolgozni, és kiderült, hogy az aprólékos munkákhoz jó tehetsége van. Egy mustárgáz-támadás alkalmával komolyabb sérüléseket szenvedett: ideiglenesen megvakult és elvesztette a hangját három évre, ami a későbbiekben is vissza-visszatérő problémákat okozott számára. Megjegyzendő, hogy egyes orvosok szerint hároméves némasága inkább tudható be hisztérikus reakciónak, mintsem a mustárgáz valódi hatásainak, és a későbbiekben is különböző kellemetlen helyzetek elkerülésének érdekében tért vissza a betegség.

A hadseregből való leszerelését követően írnok lett egy hivatalban, és némasága ellenére (vagy éppen azért?) megházasodott egy Ethel Simpson Waddington nevű, szintén helybéli, halifaxből származó nővel. Szexuális nehézségei nem csillapodtak, és Ethel semmit nem tett érdekében. Christie már tizenkilenc éves kora óta rendszeresen járt prostituáltakhoz, és bár ezeknek a nőknek nem volt semmilyen elvárásuk vele szemben, a velük való együttlétek megalázó volta folyamatosan emlékeztette alkalmatlanságára. Ennek ellenére házassága alatt sem hagyott fel patronálásukkal.

Házasságuk első éveiben postásként dolgozott, de néhány postai utalvány eltulajdonítása miatt három hónapot kellett börtönben töltenie. Hazatérte után hangja visszatért egy dühkitörés hatására, majd ismét elvesztette azt és újabb hat hónapot töltött némaságban.
Huszonötévesen próbaidőre került a postán mert erőszakosságára voltak panaszok, és fény derült arra is, hogy prostituáltak vendége a szabadidejében, amit nem néztek jó szemmel. Christie elhagyta feleségét és Londonba költözött, míg Ethel Halifaxben maradt és gépírónőként kezdett dolgozni. Később Sheffieldbe ment, rokonoknál húzta meg magát.

Londonban

Négy évvel később Christie ismét börtönbe került, ezúttal lopásért. Miután letöltötte kilenchónapnyi büntetését, mindenféle munkában kipróbálta magát és egy prostituálttal élt együtt. Egy alkalommal fejbe verte a nőt egy krikettütővel, amiért újabb hat hónapra bevarrták, és ekkor meggyanúsították más nők elleni erőszakos cselekményekkel is, de ezekkel bizonyíték hiányában nem mentek semmire. Folytatódott céltalan, bűnökkel teli élete, míg pár év múlva újra börtönbe nem zárták autólopásért. Ekkor kérte meg Ethelt, hogy szabadulása után próbálják meg újra, jöjjön ő is Londonba. Tízévnyi különélés után, 1934-ben költöztek újra össze. Ethel ekkor 35 éves volt és magányos – érthető hát, hogy újra meg akart próbálni férjével boldogulni, de fogalma sem volt róla, milyen a férfi valódi természete a szerény kisember álcája mögött.

Londonban a Rillington Place 10., mára hírhedtté vált cím alá 1937-ben költöztek. A ház Notting Hillben található, ami manapság a város egyik legdivatosabb kerülete, de akkoriban kifejezetten rossz környék volt. A ház is igencsak lepukkant, melynek földszinti, kertkapcsolatos lakása lett az övék.

Nem sokkal ezután Christie-t elütötte egy autó, és kórházba került. Az eset súlyos hipochondriát alakított ki a férfiban, a feljegyzések szerint mintegy tizenöt év alatt 173 alkalommal járt orvosnál, és gyakran maradt otthon számos betegségének tünetei miatt.

Ebben az időben már fokozódott a felfordulás a városban a második világháborút előkészítő politikai események miatt. Christie önkéntes rendőr lett, amely posztot kiterjedt priusza ellenére is betölthette. Négy éven át volt a Harrow road-i rendőrőrs munkatársa, és minden bizonnyal ez volt életének legboldogabb időszaka. Élvezte a hatalmat, amely pozíciójával járt, egyenruháját pedig mindig makulátlanul tartotta. Fanatikus hévvel felügyelte a környéket, amivel munkatársai körében kiérdemelte a „Rillington place-i Himmler” becenevet. Munkája révén lehetősége nyílt arra is, hogy nőket kövessen, akikről jegyzeteket készített, amiket sok éven át meg is tartott.
Felesége gyakori vidéki rokonlátogatásait kihasználva több viszonyt is kialakított különböző nőkkel ebben az időszakban, akik vonzónak találták pozícióját. Ebben az időszakban alakult ki különös szexuális szokásai közül több is. Egyik ilyen viszonya egy rendőrségi munkatársnőjével volt, akinek férje a tengerentúlon szolgált azidőben. Amikor a férj váratlanul hazaállított, és Christie-t a házában találta a feleségével, csúnyán elverte őt, és elvált a nőtől.

Ez az esemény indította arra Christie-t, hogy a nőket meghívja saját otthonába, a Rillington Place 10.-be.

 

 

Evansék

A Christie házaspár már tíz éve a Rillington Place-en lakott, míg a ház felsőbb szintjeinek lakói többször cserélődtek, mikor 1948-ban Timothy Evans és felesége, Beryl beköltöztek a legfelső lakásba. A fiatal pár alig egy éve volt házas, és első gyermeküket várták.

Beryl tizenkilenc éves volt, férje huszonnégy. Timothy sofőrként dolgozott megélhetésükért, olvasni nem tudott, és rendkívül együgyű férfi volt, IQ-ja 70 körül lehetett, vagyis az értelmi fogyatékosság határán. Természete sem volt kellemes, kóros hazudozó volt gyerekkora óta, és gyakran voltak dühkitörései. Hazugságaiban általában önmagát fényezte, tetteinek súlyát felnagyította. Felnőttként is megmaradt erőszakos természete, amit az iszákosság csak súlyosbított. Kistermetű férfi volt, alig 70 kiló, értelme pedig nagyjából egy 11-12 éves gyerek szintjén maradt. Hazugságainak egyik legfőbb mozgatórugója a maró önbizalomhiányából fakadt.

Beryllel egy barátjuk által szervezett vakrandin ismerkedett meg. A lány hasonlóan éretlen volt, így magyarázható egymásra találásuk, ami heteken belül házasságot eredményezett. Egy ideig Timothy anyjával és nővéreivel éltek, de amikor kiderült a terhesség, menniük kellett a szülői házból – plusz egy főt már nem bírt volna el a háztartás.

Kislányukat Geraldine-nak keresztelték. A házasságra helyezedő nyomás egyre nőtt: a Timothy által megkeresett kevéske pénz nem fedezte kiadásaikat, Beryl pedig nem bizonyult túl jó háziasszonynak, és olykor még a babával sem törődött megfelelően. A pár sokat veszekedett, és volt, hogy pofonok is csattantak. Egy rövid időre Tim még el is költözött egy másik nőhöz. Viszonyuk akkor fordult a legrosszabbra, amikor Beryl felfedezte, hogy ismét gyermeket vár.
Beryl megpróbált tablettákkal és egyéb kezdetleges módszerekkel megszabadulni a terhességtől, és miután ezekkel nem járt sikerrel, valódi abortuszt szeretett volna. Férje nem értette, miért akar az asszony tovább dolgozni részmunkaidős munkahelyén, és ellenezte, hogy a gyereket elvetessék.

Gyilkosság zavaros körülmények között

Beryl és Geraldine Evans halálának körülményeit a hatóságok sosem tudták maradéktalanul feltárni, így kénytelenek vagyunk az ügyben érintett személyek – Timothy Evans és John Christie – későbbi vallomásaira támaszkodni velük kapcsolatban. Ez a két meglehetősen különböző verzió egyaránt tartalmaz olyan pontokat, amelyek nem magyarázzák megfelelően a történteket, közvetlen bizonyíték pedig egyiket sem támasztotta alá – a tények különbözőképpen is értelmezhetőek.

Az első változat szerint Christie azt állította, hogy november 8.-án, dél körül látta utoljára Berylt, aki kislányával együtt hagyta el a házat. Elmondta az őt kihallgató rendőröknek, hogy aggódott az asszonyért, tudott róla, hogy el akarta vetetni gyerekét, és hogy különböző tablettákkal próbálkozik. Tudott arról is, hogy Timothy rosszul bánik feleségével, és szerinte látszott, hogy Beryl halálfélelemben él.

Aznap éjszaka Christiék nagy dübörgésre riadtak fel, és mivel az emeleten lakó Mr. Kitchener hetek óta kórházban volt, tudták, hogy csak Evanséktől jöhet a zaj. Mivel további zajt nem hallottak, feleségével visszaaludtak. Másnap reggel Tim azt mondta nekik, hogy Beryl Bristolba utazott, majd egy nappal később igencsak dühösen jött haza a munkából, azt állítva, hogy összeveszett a főnökével és kilépett – valójában kirúgták. Úgy döntött, minden bútorukat eladja és felesége után utazik, amit meg is tett, Beryl ruháival egyetemben. Vonatra szállt, azonban nem Bristolba váltott jegyet, hanem Walesbe ment a rokonaihoz.

Hat nap múltán eszébe jutott, hogy van egy lánya is, Geraldine, így visszatért a Rillington Place-re, hogy beszéljen Christie-vel. Elmondta, hogy felesége elhagyta, a kislánnyal pedig bár nem volt alkalma találkozni, szomszédja megnyugtatta, hogy jól van – így Tim visszatért Walesbe.
Mi sem világosabb, hogy a dühkitöréseiről hírhedt iszákos férj ölte meg a feleségét, majd a testet valahogy eltűntette.

 

A másik változat szerint Beryl elmondta egy barátnőjének, hogy kedves, jóravaló, szerény szomszédjuk, John Christie felajánlotta a segítségét az abortusszal, azt állítva, hogy van benne tapasztalata. Beryl nem tudhatott a férfi sötét múltjáról, az ő szemében a férfi tiszteletreméltó ex-rendőr volt, aki a háborút is megjárta, és csak segíteni akart. Az ajánlatról a férj is tudott, aki elutasító volt, de Beryl elszánta magát, hogy igénybe veszi Christie szolgálatait, még a férjével folytatott heves viták és dulakodás ellenére is.

A történet további részét Christie vallomásából ismerjük, azonban ő maga is önellentmondásba keveredett a későbbiekben, így nem tudhatjuk, hogyan zajlott a valóságban.

Dél körül felment Berylhez és megkezdte az előkészületeket. Gázzal elkábította a nőt, aki azonban pánikba esett, és ellenkezni, ütni kezdte őt, Christie pedig a heves dulakodásban végül egy zsinórral megfojtotta áldozatát. Ezután megverte és közösült a holttesttel – egyik vallomása szerint sikerrel, másik szerint sikertelenül.
Egy másik vallomása szerint a nő megpróbálta megölni magát a kábító hatású gázzal, majd ő maga ajánlkozott fel szexuálisan, Christie azonban nem tudott teljesíteni.
Timothy este ért haza, és a lépcső alján futott össze Christie-vel. Együtt mentek az emeletre, ahol Christie tájékoztatta Evanst, hogy a beavatkozás nem sikerült, és a nő valószínűleg vérmérgezést kapott a korábbi próbálkozásaitól, hogy elvetéljen. A férj az ágyban fekve, letakarva talált Berylre, és amikor a takarót lehúzta róla, láthatta, hogy orra, szája és vaginája is véres volt.
Evans sokkot kapott, nem tudta mitévő legyen. Mialatt megetette a babát, Christie a fülébe duruzsolt: botorság volna a rendőrséghez fordulni, hiszen akkor mindketten gyanúba keverednének, és ő egyébként is csak segíteni akart. Timothy is bűntárs, hiszen tudott róla, mire készülnek, és feleségével való rossz házasságuk őt tenné az első számú gyanúsítottá. Szavai könnyedén meggyőzték Evanst, hogy jobb, ha hallgat.

A holttestet Mr. Kitchener szobájába vitték, majd Christie a továbbiakról is eligazította Evanst: mondja mindenkinek azt, hogy Beryl és a kislány nyaralni mentek, a kislányt pedig bízza rá, ismer egy fiatal párt, akik boldogan gondoskodnak majd róla. Rábeszélte Evanst, hogy adja el a bútorokat és utazzon el, majd megnyugtatta, hogy a holttestet majd a csatornába rejti.
Valószínűleg Christie még aznap végzett a kislánnyal is, és a holttesteket a mosóházban helyezte el. Bizonyítékul szolgálhat erre, hogy az erős hipochondriáról ismert férfi másnap orvoshoz ment, és elviselhetetlen hátfájásra panaszkodott – egy olyan tünetre, amit addig sosem említett, így valószínűleg igazi volt. Szokatlan terhelés okoz ilyen sérülést, mint például nagy súlyok emelése.
Amikor november 23.-án Evans visszatért a lánya miatt, Christie elzavarta. Visszautazott walesi rokonaihoz és tovább terjesztette hazugságait Beryl és a kislány hollétéről.

Evans letartóztatása

A hazugságok azonban egyre gyanúsabbak lettek, ahogy telt az idő. Evans anyja nem nyugodott, és kikérdezte Christie-t a fiatalokról, aki csak nyugtatgatta, hogy ne aggódjon. Amikor rájött, hogy a bútorokat eladták, és hetek óta senki nem kapott hírt Berylről és a kicsiről, szembesítette Timothy-t a történet gyenge pontjaival, aki gyenge értelmi képességeivel már így is alig bírta elviselni a feszültséget, azonnal megtört. Besétált egy rendőrőrsre, és vallomást tett, hogy „megszabadult a feleségétől”. Elmondta, hogy felesége halott, de nem ő ölte meg. Félt megemlíteni Christie, egy ex-rendőr nevét, ezért egy idegenre fogta, hogy valamilyen gyógyszert adott a feleségének a spontán vetélés érdekében. Ő figyelmeztette, hogy ne használja, de amikor hazaért a munkából, holtan találta az asszonyt. Megijedt, hogy őt gyanúsítják majd, hogy megölte, ezért a holttestet a csatornába rejtette és nem jelentette az esetet.

A walesi erők azonnal értesítették a Notting hill-i kollégáikat, akiknek első dolguk volt a Rillington Place 10 előtti csatorna ellenőrzése. Már a csatornafedél eltávolításakor tudták, hogy Evans ezt nem csinálhatta egyedül, hárman bírtak csak el vele ugyanis – és sejtésük beigazolódott, amikor a csatornában semmit sem találtak. Amikor ezt közölték Evansszel, ő őszintén meglepődött, majd hajlandó volt elmondani az igazságot Christie-ről.

A nyomozás

A rendőrség átkutatta a Rillington Place 10. szám alatti házat, de vizsgálódásuk elég felszínes volt. A kertet nem ásták fel, még annak ellenére sem, hogy Christie kutyája éppen akkor ásott ki egy koponyát (amit Christie később egy közeli, lebombázott házban rejtett el) Tanúvallomása megtételekor Christie egyértelmű előnyt kovácsolt rendőri múltjából, és arra hivatkozva, hogy Timothy Evans jól ismert hazudozó, házasságuk pedig botrányos volt, elutasított mindenféle vádat. A rendőrök úgy kezelték, mintha közülük való volna, és minden szavát elhitték, felesége pedig mindenben megerősítette az általa elmondottakat.

Az idő telt, és továbbra sem bukkantak Berylre és a kislányra, így újra átkutatták a házat. Ezúttal alaposabbak voltak: amikor a mosóház ajtaját zárva találták, Mrs. Christie volt az, aki segített nekik kifeszíteni azt, odabent pedig megtalálták Beryl Evans és a kis Geraldine becsomagolt, bomló holttestét. Mindkettőjüket megfojtották.
Evans-t Londonba szállították, és gyilkosság vádjával letartóztatták.

Aznap éjszaka két újabb vallomást rögzítettek tőle, melyben gyakorlatilag mindent bevall a két gyilkosságról és a holttestek elrejtéséről a mosóházban. A probléma az ezekkel a vallomásokkal, hogy szóhasználatuk jóval Evans intellektuális képességei felett helyezkednek el, és ténybeli tévedéseket is tartalmaznak: nem rejthette november 8.-án és 9.-én a mosóházba a holttesteket, ugyanis akkor azon még bizonyítottan ácsok dolgoztak. A vallomások minden bizonnyal irányítottak voltak, vagy utólag átírták őket kijátszva Evans csekély értelmét.
Evans – ki tudja miért – többször előadta a vallomást önmagát bűnösként beállítva, és csak szűk körben árulta el, hogy valójában Christie a gyilkos.

A tárgyalás

Evans tárgyalása 1950. január 11.-én vette kezdetét az Old Bailey-n, a vád koronatanúja John Christie volt. Az Evans védelmét elvállaló ügyvédi iroda minden bizonnyal meg volt győződve védencük bűnösségéről, ugyanis kezdetben semmiféle kutatómunkát nem végeztek: így nem került szóba a bíróságon Christie börtönviselt múltja sem, csak akkor, amikor Morris ügyvéd elkezdte komolyan venni az ügyet. Evans a bíróságon újfent tagadta bűnösségét, és Christie-re fogta a gyilkosságokat, ám a több, mint egy évtizede feddhetetlen életet élő, szerény kisember meggyőzte a közönséget, hogy hátrahagyta sötét múltját, és inkább hittek az ő szavának, mint a hazudozóként ismert Evansnek, akit mindössze 40 percnyi gondolkodás után halálraítéltek.
Az ítélet kinyilvánításakor Christie könnyekben tört ki.

 

Mrs. Christie eltűnése

Evansék ügyének lezárultával a Rillington Place 10. visszavonhatatlanul rossz hírű cím lett. Az új főbérlő jamaikaiaknak adta ki a harmadik emeleti lakást, és Mr. Kitchener is elköltözött. Christie a korszellemben nem túl meglepő módon szíve mélyéig rasszista volt, és nagyon rosszul viselte az új lakók érkezését: költözni szeretett volna.

Egészsége is megsínylette az Evans-botrányt, depresszióba esett és majd 15 kilót fogyott. Elvesztette munkáját, amiért a tárgyalás alatt napvilágot láttak múltbéli bűnei. Pszichiátere kórházba szerette volna küldeni, ő azonban nem akarta feleségét magára hagyni (állította, de sejthetjük, hogy valójában a ház titkait akarta őrizni), így otthon maradt, és szenvedett. Ethel sem érezte jól magát, de igyekezett minél kevesebbet törődni az otthoni gondokkal, elfoglalta magát.

December 11.-én látták őt utoljára, épen, egészségesen és jókedvűen. Christie 15.-én feladott egy levelet Sheffieldbe, Ethel nővérének, melyet Ethel írt, de az eredeti dátum 10.-e volt. Christie azzal magyarázta a dátum átírását, hogy nem volt otthon boríték, ezért később adták csak fel. Christie elkezdte híresztelni a szomszédságban, hogy Ethel Sheffieldbe utazott a rokonaihoz, ahová hamarosan ő is követi majd. Ismerőseik közül többen is csodálkoztak, hogy Ethel nem búcsúzott el tőlük a költözés előtt. A rokonoknál azzal mentette ki feleségét, hogy sajnos nincs elég jól ahhoz, hogy Karácsonyra írjon nekik, vagy meglátogassa őket.

A szomszédok felfigyeltek új, furcsa szokásaira: erős szagú fertőtlenítőt használt a házban és a kertben literszámra, valamint pénzügyi gondjai megoldására (munkája továbbra sem volt) eladta minden bútorát, és csupán egy a földre terített matracon aludt egészen márciusig, amikor végre lépésre szánta el magát.
Már unta Ethel rokonainak kérdezősködését, így kapóra jött neki, amikor a sors összehozta Mrs. Reilly-vel, aki éppen kiadó lakást keresett. Christie meghívta magához (sejtjük, miért), a nő azonban csalódására férjével együtt érkezett megtekinteni a lakást. Úgy döntöttek, kiveszik, és kifizettek három hónapot előre. Christie március 20.-án költözött ki, Reilly-ék pedig még aznap megtudták a valódi főbérlőtől, hogy Christie-nek nem volt joga kiadni a lakást. Amilyen szörnyű bűz terjengett, annyira nem is bánták, hogy távozniuk kellett.

A Rillington Place 10. felfedi titkait

Az egyik új lakó, Beresford Brown a konyhában már nem bírta elviselni a bűzt, ezért nekiállt kitakarítani, hogy legalább rájöjjön, honnan ered. Egy új polcot szeretett volna felszerelni, amikor felfedezte, hogy egy ponton üreges a fal, csupán a tapéta fedi azt. Letépte, azonban a látványtól, ami fogadta, nyomban visszahőkölt: a „falban” ülő meztelen nő háta tárult a szeme elé. Azonnal kihívta a rendőrséget, akik kiszabadították a holttestet az üregből. A nő ruhái nyakába voltak feltűrve, csak fehérneműt viselt, kezeit kendővel összekötötték. Mivel a test még viszonylag jó állapotban volt, meg tudták állapítani, hogy megfojtották.

Az üregben ezután további két holttestet találtak becsomagolt állapotban, majd a nappali laza járólapjai alatt ásva még egyet. Valamennyi fiatal nők gázzal elkábított, megfojtott, szexuálisan bántalmazott holttestei voltak, egyikük azonban jóval idősebb, az 50-es éveiben járt – ebben az esetben sem a gáz, sem pedig a szexuális erőszak jelei nem voltak felfedezhetőek.

Azonosításuk viszonylag könnyen ment: az idősebb nő Ethel Christie volt, a három fiatal nő pedig környékbeli prostituáltak, akiket Christie látogatott:

A rendőrség ezt követően tüzetesen átvizsgálta az egész házat, és a kertet felásva további két női holttestre bukkantak (bár csak egy koponyára…). A kertben fekvő csontvázakról csak annyit tudtak megállapítani, hogy mindketten nők voltak, egyikük 21 éves igen magas, másikuk 32-35 éves és alacsony. A fiatalabb nőről egy fogkoronája alapján megállapították, hogy német vagy osztrák származású lehetett. Legalább három, de akár tíz éve is eltemethették őket.
Hamarosan kiderítették, hogy egyikük Ruth Margarete Fuerst, aki 1939-ben, a háború elől menekült ausztriai otthonából Angliába, és 1943-ban tűnt el. Másikük Muriel Amelia Eady volt, aki Christie munkatársaként dolgozott egy időben.

Christie első áldozata 1943-ban, Ruth Fuerst idegen volt a városban, nem voltak ismerősei, így senki nem hiányolta különösebben, eltűnése nem keltett feltűnést. Bár jelentették a rendőrségen, az ügy annyiban maradt. Nem így egy évvel később Muriel Eady esetében, akit sokan hiányoltak. Mindkét gyilkosságot akkor követte el, amikor felesége Sheffieldbe utazott rokonaihoz, a testeket pedig a kertben temette el.

A rendőrség nagy erőkkel kezdett Christie után kutatni.

Christie letartóztatása és tárgyalása

Christie, miután elhagyta a Rillington Place 10.-et 1953. március 20.-án, egy ideig csak kóborolt London utcáin, végül szobát foglalt egy hétre, azonban új lakhelyén csak négy napig maradt. Valószínűleg ekkor neszelte meg, hogy a rendőrség körözi, és úgy döntött, jobb lesz felszívódni. Minden újság címlapjáról a saját arca nézett vissza rá. Személyleírásában szerepeltek ruhái is, így azokat lecserélte. Később azt állította, nem nagyon emlékszik ezekre a napokra, és hogy mit csinált, de az ilyen óvintézkedései ellentmondanak ennek.

Mikor a pénze elfogyott, egész nap csak kószált, padokon húzva meg magát. Március utolsó napján egy rendőr kiszúrta a Temze partján: kérdésére Christie hamis nevet és címet adott meg, azonban amikor a járőr megkérte, hogy vegye le a kalapját, felismerte Christie jellegzetesen magas és kopasz homlokát, és azonnal letartóztatta a férfit.
Kikérdezésekor rögtön vallott a gyilkosságokról – azonban kezdetben csak négyről, mert arról még nem volt tudomása, hogy a kertben fekvő testeket is felfedezték. Feleségéről azt állította, hogy a nő öngyilkosságot kísérelt meg altatótablettáival, ő maga arra ébredt fel, ahogy a nő fuldoklott mellette az ágyban. Amikor látta, hogy már nem tud rajta segíteni, egy harisnyával átsegítette a túlvilágra, hogy ne szenvedjen annyit. Ezután két-három napig az ágyban hagyta, majd a nappali laza járólapjai alatt temette el, hogy közel tudhassa magához. Úgy vélte, így fog a leginkább békében nyugodni. A másik három esetben is tagadta, hogy ő volna a „hibás”. Azt állította, hogy a nők agresszívan léptek fel vele szemben, így nem volt más választása, mint megölni őket.

Valójában sokkal valószínűbb, hogy az ő esetükben is a jól bevált mesével – az egészségügyi tapasztalataival, és különleges kezeléseivel – kábította el és csalta a lakására a nőket. Különösen, hogy egyikük várandós volt.
A börtön pszichiátereinek beszámolói szerint Christie számos apró részletet idézett fel a gyilkosságokkal kapcsolatban, bár nem mindet pontosan. Az orvosok nem titkolták ellenszenvüket iránta. Émelyítő és nyafogós volt, amikor olyan kérdést tettek fel neki, amire nem szívesen válaszolt, szinte suttogott. Amikor bűneiről beszélt, gyakran tette ezt harmadik személyben, mintha nem is önmagáról lenne szó. Vallomásai tereléstől, kibúvók keresésétől és hazugságoktól hemzsegtek.
Beryl Evans megölését hasonlóan mutatta be, mint feleségéét, valójában segíteni akart, a kis Geraldine meggyilkolását viszont tagadta.

A tárgyalás 1953. június 22.-én kezdődött, védőügyvédje felmentését kérte beszámíthatatlanságra hivatkozva. A bíróságon valamennyi gyilkosságot részletekbe menően bemutatták, és mindkét oldal John Christie elvetemült őrületét hangsúlyozta – a védelem részéről kiemelve, hogy a vádlott nem képes felmérni tetteinek morális oldalát.
A tárgyalás mindössze négy napig tartott, és kevesebb, mint másfél óra után John Christie-t halálra ítélték.

1953. július 15.-én felakasztották.

Jogi viták

Christie halálával nem ért véget az ügy, ugyanis széleskörű felháborodást váltott ki a tény, hogy Christie elítélésével fény derült arra, hogy Timothy Evanst ártatlanul küldték a bitófára. Az ügyet vizsgáló jogászok fenntartották, hogy Christie csak Beryl Evans esetében vallotta be a gyilkosságot, a gyermekében nem – így azt továbbra is elkövethette az apa. Feltárásra kerültek a rendőri hibák Evans kihallgatásával kapcsolatban, és számos teória született az üggyel kapcsolatban, hogy melyik áldozat vére kinek a kezén szárad.
Végeredményben 1965-ben egy újabb patológiai vizsgálat arra jutott, hogy Evans megfojthatta a feleségét, de a gyermeket Christie ölte meg. A legfelsőbb bíróság tagja, Sir Daniel Brabin hivatalos posztumusz bocsánatkérését jelentette be Evanstől 1966-ban. A férfit ettől nem tekintik teljesen ártatlannak, csupán lánya meggyilkolásával kapcsolatban tisztázták.
Az ügyről valószínűleg sosem jelenthetjük majd ki, hogy megoldódott, csupán lezárták.
A halálbüntetés eltörlésével kapcsolatban Ruth Ellis ügyét szokták megnevezni, mint ami végleg eldöntötte a kérdést, de bizonyosan Timothy Evans kivégzése is sokat nyomott a latba.

Indíték

Egyes szerzők szerint Christie nekrofil volt, és ez vette rá a gyilkosságokra. Mások szerint a szexuális bántalmazást csak az áldozatok életében követte el. Erre már sosem fog fény derülni, de tény, hogy a holttestektől nem szabadult meg „igazán”, azokat közel tartotta magához.

A nekrofíliának vagy parafíliának, vagyis a holt, vagy öntudatlan testekhez való szexuális vonzalmat tíz szintre sorolják be, ezek közül itt hármat említenénk: az erőszakos, az álmodozó és a romantikus típusokat. Az erőszakos nekrofília esetében az illető leküzdhetetlen vágyat érez, hogy holttestek közelében lehessen, ezért öl, hogy elérhesse ezt. Ezután gyakran maguk mellett, a közelben tartják a testet, vagy visszajárnak oda, ahol elföldelték azt (előbbire esetre példa Dennis Nilsen is, a londoni kriminológia egy másik főszereplője). Az álmodozók erotikus fantáziáik középpontjába helyezik a halált – megkérhetik partnerüket, hogy tettesse magát halottnak az aktus közben, vagy ilyen jellegű fotókat használnak a maszturbáláshoz. A romantikus típus erős kötődést érez áldozatával, ezért tartja meg holttestét. Lehet, hogy többé meg sem érinti, mégsem tud tőle megszabadulni. Christie minden bizonnyal így érzett felesége esetében.

Az első két esetben megismerkedett áldozataival és lakására csábította őket, míg a harmadik áldozat a felesége volt. A továbbiakban nem kellett attól tartania, hogy rájön, mit művel, így az utolsó három alkalommal már jóval „egyszerűbb” utat választott a prostituáltakkal.

A nők haldoklása izgalomba hozta, és valószínűleg ez az őt kamaszkorában megszégyenítő lányok iránt érzett gyűlöletre vezethető vissza. A gyilkolástól erősnek érezte magát és békét hozott a lelkébe.

Rillington Place 10 (1971)

A Sir Richard Attenborough (A nagy szökés, Jurassic Park, stb.) és Sir John Hurt (A nyolcadik utas: a Halál, 1984, Az elefántember, stb.) főszereplésével készült film az első olyan brit készítésű mű volt, ami élethűen bemutatott egy kivégzést. Sir Attenborough a forgatókönyv elolvasása nélkül vállalta el a szerepet, és bár egy interjú szerint nem szerette, a sorozatgyilkos megformálása az egyik legnagyobb hatású szerepe volt számára.

John Hurt-öt BAFTA-díjra jelölték Tim Evans szerepében való alakításáért, de azt csak az 1975-ös The Naked Civil Servanttal nyerte el (első ízben).
A Rillington Place utcáját ekkorra már dózerolásra ítélték, de a film forgatásának befejezéséig elhalasztották a munkálatokat – tehát a filmben az ügy valós helyszíneit láthatjuk. A belső felvételekhez a 7-es számú házat használták, mert addigra a 10-ből már mindent elhordott a rendőrség, hogy megállítsák a trófeavadászok akcióit, akik bejártak a címre. Amikor a stáb levonult, komoly rendőri felügyelet és lezárások mellett bontották le a házakat, és minden törmeléket és maradványt elszállítottak ugyanezen célból. Ma az utcát Rutton Close-nak hívják, a 10-es szám helyén pedig máig sem áll új épület.

A film nélkülöz mindenféle „korhatáros”, vagy gore tartalmat, a gyilkosságokat nem mutatják be. A cselekmény sokkal inkább alapoz a színészi játékra, amely mindkét főszereplő esetében élvezetes és kiemelkedő teljesítmény. Attenborough a sorozatgyilkos szerepében egészen hátborzongató – még a nem túl sikerült maszk ellenére is -, John Hurtre pedig egyszerűen ráöntötték Evanst. A történet lassan csordogál a film során, a ’true crime’ szabályai szerint részletekre kiterjedően ismerjük meg az eseményeket, és mint ilyen, a Rillington Place 10 a műfaj egyik mesteri darabja, valódi klasszikus.

Kinek ajánljuk: Az igaz történeteket bemutató, ’true crime’ művek szerelmeseinek kedvence válhat belőle, különösen, ha a két megjelenő színészlegenda munkáját is kedvelik.

Értékelés: 9/10

 

Rillington Place (2016)

2016-ban született meg egy újabb próbálkozás, hogy ezt a londoni „rémtörténetet” filmre vigyék. Ezúttal minisorozatként, háromszor egy órában mesélték el Christie tetteit Tim Roth főszereplésével. A hangvétel igen hasonló a ’71-es filméhez, lassú folyású, a gyilkosságokat nem bemutató mű ez is. Tim Roth dicséretre méltóan hozza a halkszavú, szerény karaktert, de a teljes sorozat sokkal inkább horrorba hajlik, és ebben az esetben ez nem feltétlenül pozitívum. A horrorelemeket úgy igyekezett a rendező, Craig Viveiros „belepakolni” a műbe, hogy tobzódnak a sötét jelenetek és a „horror-jellegű” zenék, ami itt nem működik jól. Ennek ellenére ha valaki nem kedveli a múlt században készült filmeket (hiába klasszikusok) nem veszít sokat, ha ezt az adaptációt választja inkább.

Értékelés: 7/10

 

Blissenobiarella