Nagyot nőtt a fantasy irodalom ázsiója az utóbbi években. Nem kis részben köszönhetően a The Game of Thrones tévés szériának, mely rendkívül széles publikummal volt képes megismertetni egy komoly értéket hordozó – de mégsem szépirodalmi értékű – műfaj egy jeles képviselőjét. Az úgynevezett “high fantasy” mára már nem csupán a kevés megszállott napi írott betevője, hanem egyre inkább tényezővé válik a média-mogulok szemében is. Ezt jelzi a fent említett HBO sorozat nyomán útjára indított számos élőszereplős fantasy feldolgozás is, köztük például a szerkesztőségünk által is – jobbára – egekig magasztalt Witcher széria is. Ezek után jogosan vetődik fel az igény, hogy néhány szót vesztegessünk az utóbbi évek kritikai szempontból talán legsikeresebb fantasy regénysorozatára, N. K. Jemisin Broken Earth trilógiájára.

Amikor azt írtam, hogy “kritikai szempontból talán legsikeresebb”, egyáltalán nem túloztam. A regénytrilógia mindhárom kötete elnyerte az adott év Hugo-díját, a sorozat záróregénye pedig a Nebula és a Locus díjakat is bezsebelte 2018-ban (egytől egyig legjobb regény, illetve legjobb fantasy kategóriában). Nyilván hozzám is a kritikai sikereken keresztül jutott el a regénysorozat híre és meg kell valljam őszintén, először kissé szkeptikusan álltam a dologhoz. Tegyük most félre egy pillanatra a nemzetközi nagyvállalati kultúra (melynek én is befolyása alatt állok, “pénzkeresős” munkámból kifolyólag) által belénk plántált polkorrektséget és vessünk egy pillantást a puszta tényekre és a belőlük esetlegesen levonható következtetésekre.

• N. K. Nemisin az első, aki egymás után következő három évben képes volt bezsebelni a legjobb regénynek járó Hugo-díjat
• Ezzel ő lett az első afro-amerikai, aki nyerni tudott ebben a kategóriában
• Jemisin, amellett, hogy afro-amerikai származású, még nő is.

Akármennyire is alapvetően liberálisan gondolkodónak vallom magam, azért csak ott motoszkált a fejemben a fenti listát olvasva, hogy vajon van-e valami szerepe ebben a díjesőben a nyugaton annyira előtérbe került és innen nézve már-már túltolt politikai korrektségnek? Ez a kis hátsó gondolat egészen a The Fifth Season (a sorozat első kötete, magyarul Az ötödik évszak címmel jelent meg az Agave kiadó gondozásában) első néhány fejezetéig tartott, amíg be nem szippantott magába Jemisin regénye. Mit kerteljek: baromi jó volt.

A Föld szárazföldi részét egyetlen kontinens, a Stillness (Nyugalom) uralja. A név meglehetősen félrevezető, hiszen a Stillness folyamatos mozgásban van, a nyughatatlan és gonosz Föld Atya mindent megtesz, hogy az élők létét megnehezítse. A heves lemeztektonikai események, forrópontok jóformán folyamatos földrengéseket és vulkánkitöréseket eredményeznek, melyek időszakonként olyan katasztrofális eseményekben csúcsosodnak ki, mely az egész Föld – vagy legalábbis annak egy jelentős részének – klímáját hosszú időre megváltoztatja, elhozva az ötödik évszakot. Az emberek jóformán mindent az ilyen eseményekre való felkészülésnek rendelnek alá, készleteket gyűjtenek, sőt még társadalmukat is aszerint szervezik, hogy ki, milyen módon képes hozzájárulni a túléléshez. Az emberiségnek – a megfelelő felkészültségen túl – csupán egyetlen fegyvere van az örökké háborgó Föld lecsillapítására: az úgynevezett orogen-ek. Ezek a különleges képességgel megáldott vagy megvert nők és férfiak képesek érzékelni a mélyben felgyülemlő erőket és a kitörni készülő energiát elvezetni. Képességük azonban nem veszélytelen a normális emberekre nézve, így az egyszerű népek félik és üldözik őket. Egyedül a Fulcrum nevezetű helyeken (afféle, jobb szó híján “varázslóiskola”) élhetnek az orogen-ek viszonylagos békességben, bár itt is képességeik és egyéb potenciáljuk teljes kiaknázása az elsődleges szempont. A három regény egy anya és lánya – mindketten orogen-ek – történetét meséli el, kezdve a Fulcrum-béli léttel, majd a bekövetkező katasztrófával, mely egy újabb ötödik évszakhoz vezet, egészen a halovány remény eljöveteléig, mely az ötödik évszakok teljes megszűnésével kecsegtet.

Nem voltam könnyű helyzetben, amikor a feljebb olvasható fülszöveget fogalmaztam, annyi apró részlet lett volna szükséges ahhoz, hogy teljes egészében megértsük a Stillness társadalmát mozgató erőket, nem is beszélve a meglehetősen összetett és rögtön három szálon elinduló cselekményről. Úgy gondolom éppen ez az összetettség az, amivel manapság ki lehet tűnni a fantasy irodalmat egy időben jóformán teljesen lefedő emberek-orkok-tündék szentháromság árnyékából. Az aprólékos világépítés – ami G. R. R. Martinnak is sajátja – mely kiemeli a nagy átlagból azokat a regényeket, amikre felkapjuk a fejünket. Jemisin nem alternatív-középkori romantikus regényt írt, hanem egy disztópikus parabolát, mely görbe tükröt tart jelen társadalmunk elé, hogy lám, ezek vagytok ti: gyűlölködtök, kirekesztetek, miközben a problémáitokra a megoldás végig az orrotok előtt van, csak nem látjátok meg az előítéleteitektől. Teszi ezt persze helyenként nagyon finoman, bújtatottan – a teljes Stillness egységes társadalmi berendezkedése egy olyan technikai fejlettségei szinten, mely ezt abszolút nem tenné lehetővé, elég nyilvánvalóan egy globális probléma metaforája. Jelen korunk energiaéhsége – és ennek veszélye – is fajsúlyosan megjelenik (elsősorban az utolsó regényben, amikor lelepleződik az ötödik évszakok eredete), már-már science-fictionbe illő elemekkel, melyek szintén szokatlanok a műfajban.

Visszakanyarodva a fenti gondolathoz, hogy Jemisin vajon jogosan lett-e felkenve a 2010-es évek kritikailag legsikeresebb fantasy írónőjévé, azt kell mondjam, igen is, meg talán nem is. Egyfelől igen, hiszen – és itt most szigorúan személyes benyomások következnek – a The Fifth Season az egyik legjobb regény, amit mostanában – de talán úgy általánosságban is – olvastam. A három rendkívül frappánsan egybefonódó történetszál a Stillness világának feltárásával együtt valódi írói bravúr. Ezzel kontrasztban a The Obelisk Gate (Az obeliszkkapu) már nem igazán tudott újat hozni a megkezdett történet folytatásán és a világ további elmélyítésén kívül. Mikor a második regény végére értem, kissé értetlenül néztem magam elé, hogy ennyi? A harmadik regény – The Stone Sky (A megkövült égbolt) – szépen lekerekíti a történetet és végre választ kapunk a korábbi regények furcsa személyes névmás használatának miértjére is. A múltból felsejlő sci-fi szál egy falatnyi egzotikumot is ad a regények, habár érzetre nem ezek a könyv legjobban megírt részei. Összességében azonban a sorozat záróakkordja kellemes szájízzel bocsájt minket utunkra, mind olvasói élmény, mind mondanivaló tekintetében. Persze nem az én laikus benyomásaim a döntőek egy-egy irodalmi díj odaítélésénél, hanem nálamnál jóval képzettebb ítészeké. Én csak abban reménykedhetek, hogy a döntés meghozatalánál valóban az írói érdemek dominálnak, a talán rosszul értelmezett politikai korrektséggel szemben. A Broken Earth trilógia díjesője nem győzött meg maradéktalanul erről, bár az is igaz, hogy a konkurenciához sem volt szerencsém összehasonlítás végett.

Értékelés: 9/10 (a díjazás alapján ennek 10/10-nek kellett volna lennie)

Kinek ajánljuk: Azoknak akik hiszik, hogy a fantasy nem csupán az alternatív-középkorban játszódó elf-ork-tünde háborúkról szólhat és hajlandóak valami újat kipróbálni.

Gabblack

U.I: Ez az oldal arról ír, hogy felvetődött a regénysorozat megfilmesítésének lehetősége, vélhetően sorozat formájában. A cikk tavalyi, sajnos egyelőre nincsenek további információink a projektről.