Ha ne adja az ég, olyan helyzetbe kerülnétek, hogy párotokkal már a második vetélésen vagytok túl és nagyon úgy tűnik, hogy természetes úton nem lehet saját gyereketek, mit csináltok? Megpróbáltok orvosi segítséget szerezni? Túlléptek a saját gyermek ideáján és elgondolkodtok az örökbefogadáson? Vagy esetleg kívántok egyet magatoknak a minden kívánságot teljesítő szobától, aminek működéséről és a földi javakért fizetendő árról halvány fogalmatok nincsen? A The Room hősei éppen ezt az utóbbit választják és ez már elöljáróban elég sok mindent elárul a film belső logikájának mélységeiről. A lentebb olvasható sorok spoilert tartalmazhatnak.

Kate (Anna Kurylenko) és Matt (Kevin Janssens) friss házasok, akik most költöznek újonnan vásárolt elszigetelt kis vidéki hajlékukba. A férfi festői, a lány háziasszonyi ambíciókat dédelget. Boldogságukat csupán a közelmúltban lezajlott két vetélés árnyékolja be, melynek alapján Kate úgy sejti, nem lehet saját gyermeke. A ház – melyről időközben kiderült, hogy hosszú évekkel ezelőtt egy kettős gyilkosság színhelye volt –  felújítása közben egy befalazott szobára bukkannak, mely furcsa mód úgy tűnik teljesíti minden, anyagi javakra vonatkozó kívánságukat. A van Gogh-okkal kitapétázott falak, a raklapnyi pénz, báli ruha, pezsgő és kaviár után Kate végül olyasmit kíván, mely túlmutat eddigi gyarló vágyain: egy saját kisgyermeket. Amivel azonban nincs tisztában ekkor még, hogy a szoba által teremtett dolgok csupán a házon belül létezhetnek. A házaspár vajon meddig lesz képes a négy fal között tartani csináld magad gyermeküket? Mikor és milyen formában következik be a tragédia?

Éppen a közelmúltban lamentáltam magamban azon, hogy dacára annak, hogy az utóbbi időben számos ígéretesnek tűnő filmmel hozott össze a sors, nagyon kevés volt az, mely bármiféle módon hatással lett volna rám, további gondolkodásra sarkallt volna. A The Room esetében az utángondolás faktor megvolt ugyan, de talán nem egészen olyan módon, ahogy azt az alkotók elképzelték. A film jelentős része alatt ugyanis azzal szórakoztattam magam, hogy igyekeztem kitalálni, hogyan is lehetne megtréfálni az írók által a szoba teremtőképességére felállított szabályokat. Ugyebár adott egy szoba, ami bármit megteremt neked, amit csak kívánsz. Csak egy a bökkenő, ha kiviszed a házból a szajrét, az rendkívül gyorsan öregedni kezd, majd a szemed láttára hamuvá omlik. Na de mi van akkor, ha tartósítod az adott tárgyat valamilyen módon? Vegyünk például egy egyszerű virágot. A szoba megteremti neked, te fogod magad, beleöntöd egy viasszal teli átlátszó edénybe vagy mondjuk a manapság divatos epoxigyantás dísztárgy-készítés fortélyait alkalmazod. Onnantól kezdve a virág nem öregszik, tehát elvileg kiviheted magaddal a házból. De akár ennél banálisabb példát is hozhatunk: mi történik az alkohollal vagy kajával a vérünkben, gyomrunkban? Becsápolunk alaposan és mikor érezzük, hogy jönne a róka-móka, csak szépen kimegyünk a kertbe levegőzni egy kicsit. Egy rendkívül gyors másnap után már mehetünk is vissza, ott folytatni a tivornyát, ahol félbehagytuk. Lucullus a fél karját odaadta volna egy ilyen szobáért.

A másik dolog, ahol jó fogást lehet találni a film alaplogikáján, az a kitétel, hogy ha az adott tárgy teremtője (kívánója) meghal, az általa kívánt dolgok jogot formálnak a valódi létre. Magyarán szólva ki lehet vinni őket a házból. Azt most felejtsük el egy pillanatra, hogy erre az apró betűs záradékra milyen klisés módon jönnek rá hőseink (az előzőleg ott lakó, kettős gyilkosságért elítélt, bolondokházába zárt fickó hívja fel telefonon Matt-et, csak hogy ezt közölhesse vele). Na de azért nem feltétlenül kell mély depresszióba zuhanni, amikor rájövünk, hogy a raklapnyi készpénz hamuvá válik a zsebünkben, amikor meg akarjuk tankolni a verdánkat. Csupán találni kell valakit, aki már nem húzza sokáig, kívántatni vele némi dellát, kivárni azt a néhány évet, aztán jöhet az aranyélet. Vagy lehet akár a következő generáció boldogulására bazírozni. Tudjuk, hosszú távon gondolkodás. De akár le is lehet tojni a külvilágot, telekívánni a házat menő cuccokkal, aztán élni mint Marci Hevesen. Ha nem derült volna még ki, a szoba kaját és piát is tud teremteni.

Kissé komolyabbra fordítva a szót, a fenti gondolatkísérleteken túl az is ott motoszkált a fejemben, hogy mennyi más régi/új filmben köszönnek vissza a The Room által felvázolt konfliktusok és, hogy A Szoba gyakorlatilag minden összehasonlításban alul marad. Aronofsky Mother!-je – többek között – szintén az anyai érzelmek transzcendens voltát igyekszik bemutatni, de teszi ezt egy nagyívű allegóriába csomagolva. A The Room esetében én nem igazán vettem észre, hogy bármiféle magán túlmutató jelentéssel kívánná felruházni a történteket. Ha igen, akkor azt felettébb esetlenül teszi. Aztán persze ott van a Lem-féle Solaris történet (lényegtelen, hogy a Tarkovsky vagy a Soderbergh-féle filmes adaptációt vesszük) vagy az alapjaiban nagyon hasonló témát feszegető A Gömb (Sphere), melyek mind arról szólnak, hogy az ember egyszerűen éretlen egy olyan ajándékhoz, mely minden kívánságukat teljesíti. Hogy a közelmúltból is említsünk példát, idén jelent meg a Vivarium című sci-fi/thriller – mely nekem, eyescream kollégával ellentétben kifejezetten tetszett – ahol a kéretlen gyermek sikerült lényegesen hátborzongatóbbra, mint a The Room esetében.

Furcsa nemzetközi egyveleg a The Room: francia-belga-luxembourgi koprodukcióban egy francia író-rendező (Christian Volckman) által instruált ukrán, belga főszereplőpárossal Amerikában játszódik és a szereplők angolul beszélnek benne (eredetileg, hiszen a film már magyar szinkronnal is elérhető). Még azt sem lehet mondani, hogy Volckman nem adott volna bele apait-anyait második nagyjátékfilmjébe (az első egy igen jól fogadott animációs sci-fi/thriller volt még 2006-ban, Renaissance címmel), hiszen még a férfi főszereplőt is részben magáról mintázta (Christian Volckman maga is elismert festő). A végeredmény mégis esetlen, hemzseg a logikai bakiktól – és itt most nem a fentebb említett gondolatkísérletekre gondolok. A szereplők motivációi a levegőben lógnak, lényegében fejetlen csirkeként rohangálnak a vásznon, miközben olyan mondatok hangzanak el a szájukból, amik komoly fejvakarásra késztetik a tapasztalt mozilátogatót. A két főszereplő szoba felfedezése utáni végtelenül hosszúra nyúló örömködését látva egyre kényelmetlenebbül fészkelődtem a székemben, a kis Shane érkezése még felcsillantotta a reményt, hogy a gyenge kezdés ellenére valami, a Vivarium-ban látottakhoz hasonlatosan creepy ajándék-gyermeket kapunk. A hirtelen jött lelkesedésem hamar alábbhagyott Shane kikamaszodásával (hála a harmadik Shane címeres ripacsokat is megszégyenítő játékának), a film utolsó negyede pedig végleg sutba vág minden olyasmit, amit logikusnak lehetne nevezni. Gondoljunk csak bele: bármit kívánhatunk a szobától. Ezzel tisztában vagyunk, hiszen alig néhány hete kívántunk tőle egy gyereket, aki most le akar gyilkolászni minket. Mi mégis futkosunk körbe-körbe a fiú által teremtett alternatív valóságban, ahelyett, hogy mondjuk kikívánnánk magunkat onnan. Vagy, ha ez valamiért akadályoztatva vagyon, hát egy ajtót, ami kivezet a szobából. Egy töltött fegyvert. Bármit. Bah…

Visszaolvasva a fentebb leírtakat látom, hogy nem sikerült tökéletesen átadnom azt a csalódottság-szerű érzést, ami a The Room megtekintése után fogott el. Ezt tényleg látni kell a saját szemünkkel ahhoz, hogy érezzük a kihagyott helyzetek lehangoló garmadáját. A szörnyű logikátlan és esetlen cselekményvezetést. A középszerű színészi játékot és a gyengén megírt karaktereket. És a legfájdalmasabb az egészben, hogy az alapötlet igenis jó. Még ha nem is teljesen eredeti, kiváló alapanyag lehetett volna belőle. Csupán arra kellett volna odafigyelni, hogy ha drámát akarunk csinálni, hát rajzoljunk mélységet a szereplőinknek. Ha horrort vagy thrillert akarunk, akkor legyen a szoba teremtménye igazán borzongató. Ha sci-fit akarunk, ne dobjuk sutba a logikát, hanem igenis próbáljuk meg elvarrni a szálakat. Ez nem svédasztal, hogy ha mindenből csak egy kicsit veszünk, akkor is jól lakunk. Remélem erre sok filmes és/vagy írói babérokra törő művész rájön majd. Én legalábbis ezt kívánom.

Kinek ajánljuk: Nem a nézhetetlenül rossz kategória, szóval, ha valaki a fent leírtak után még érez magában lelki erőt hozzá, hát rajta. Főleg olyanoknak jöhet be, akiknél nem kritérium, hogy a történteknek füle is legyen, meg farka is egyszerre. A történetekben logikát keresők kerüljék.

Értékelés: 5/10

Gabblack