Amikor sorozatgyilkosokra terelődik a szó, valahogy önkéntelenül is mindenki a ’70-es, ’80-as évek hírhedt eseteire gondol elsősorban. Hiszen ezek voltak azok az évek, amikor az ilyen típusú bűnügyek felderítése szárnyalni kezdett az FBI Viselkedéstudományi (azóta Nyomozástámogató) Részlegének létrejötte révén – ahogyan azt John Douglas könyvei és a Mindhunter olyan jól bemutatta nekünk. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy napjainkban a kriminalisztika fejlődése révén már jóval kisebb számban fordulnak elő ilyen esetek, és semmiképp sem tudnak annyi áldozatot szedni az elkövetők, a gyorsabb lebukás miatt. Időről időre mégis szomorú hírek látnak napvilágot a sajtóban, és be kell látnunk: az emberek nem változnak, és a sorozatgyilkosok ma is köztünk élnek. A Serial Chillers témája ezúttal a 2011-ben történt norvég tömegmészárlás, és annak elkövetője: Anders Behring Breivik.

Gyermekkora

Breivik 1979. február 13.-án született Oslóban, édesanyja Wenche Behring nővér volt, míg édesapja Jens David Breivik a londoni és a párizsi norvég nagykövetségen dolgozott diplomataként. Ennek köszönhetően a kisfiú életének első évét Londonban töltötte. Ott-tartózkodásuknak szülei válása vetett véget, Anders felügyeletét édesanyja nyerte el. Négyéves korából több gyámügyi feljegyzés is származik, amelyek a fiú mentális állapotát taglalják, és javasolják a családból való kiemelését. Az egyik pszichológus megjegyzést tesz különös mosolyára, amely szemlátomást nem érzelmeiből fakad, hanem tudatosan használja azt a környezete befolyásolására. A szakemberek aggodalmukat fejezték ki azzal kapcsolatban, ahogyan édesanyja bánt vele: szexualizálta a kisfiút, megütötte, és rendszeresen a halálát kívánta. Wenche Behring leírásában a nő keserű gyerekkora, borderline személyiségzavara és mélyen gyökerező depressziója a kulcsszavak. Primitív, agresszív és szexuális fantáziáit fiába projektálta.

Hiába, hogy a hatóságok látókörébe kerültek, a kisfiú anyja és féltestvére mellett nőtt fel. Egészen 12 éves koráig gyakran ment látogatóba apjához és annak új feleségéhez Párizsba. Édesanyja is újraházasodott egy norvég katonatiszttel.

A 2011. július 22.-én történt támadások után egy őt gyerekként vizsgáló pszichológus azt mondta, ha a kisfiút sikerült volna kiemelni bántalmazó környezetéből, egészen más utat járt volna be. „Tettei szélsőséges kifejeződései mindannak, amit a társadalomnak kell megfizetnie a gyermekjóléti szolgáltatások elégtelensége miatt.”

A ’80-as évek elején vált elterjedtté az a hipotézis, mely szerint a gyermekekben kialakuló mentális problémák „három generációs” mintát mutatnak. A teória szerint, ha a szülők rossz kapcsolatot ápoltak a nagyszülőkkel, azt az ő gyermekeik szenvedik el. Breivik édesanyjának egészen korán megromlott a kapcsolata anyjával, akit betegség miatt gyermekként ápolnia kellett. Apját 8 évesen veszítette el, anyjában pedig hamarosan tévképzetek is kialakultak, melyek szerint lányát okolta állapotáért. Wenche nem élhette a normális körülmények között növekvő gyermekek életét, teljes mértékben fel kellett áldoznia magát anyja érdekében. Barátságokat nem tudott kiépíteni, és nem járt túl sokat iskolába. Tizenhét éves korában megszökött otthonról, és szinte azonnal teherbe esett Anders nővérével, majd nem sokkal később ismerkedett meg későbbi férjével.
Amikor Anderssel volt várandós, már akkor sem kívánta a gyermeket. Rossznak tartotta, a magzat rugdalását rosszindulatként fogta fel részéről. Szeretett volna terhességmegszakítást, de mivel Angliában tartózkodtak, ehhez haza kellett utaznia Norvégiába, és mire ezt megtehette, kifutott az időből. Láthatjuk, hogy már születése előtt is ódzkodott a gyermektől, és ez megszületése után sem változott. Nagyon korán abbahagyta a csecsemő szoptatását, mert „úgy érezte, kiszívja belőle az életet”.

A válást követően Oslóba költözött a kisfiúval. A szomszédok állítása szerint gyakran hallatszott dulakodás zaja a lakásból, és az anya sokszor teljesen magára hagyta a kisfiút, míg ő dolgozni volt. 1982-ben segítséget kért, mondván, hogy nem tud gondoskodni a gyermekéről, ezért Anderst egy fiatal párhoz helyezték – akik később megerősítették, hogy már kétéves korában nyilvánvaló volt, hogy szexuális abúzus érte.

Egy évvel később pszichiátriai vizsgálaton vettek részt anya és fia az elhelyezés kérdésének eldöntése érdekében. Körülbelül egy hónapon át figyelték meg őket, és az eredmény egyértelműen az volt, hogy a gyermek normális fejlődése érdekében állami gondozásba kell venni őt. Anders Breivik szinte teljesen érzelemmentesen viselkedett. Képtelen volt örömét kimutatni, ha megsérült, nem sírt. Nem akart más gyerekekkel együtt játszani, viszont nagyon ügyelt a tisztaságra, és ha játékai nem sorakoztak glédában, kiborult. A pszichológusok véleménye az volt, hogy mindez az anyja hatásának tudható be, aki negatívan reagált, ha fia bármilyen érzelmét kimutatta, és megbüntette, ha nem volt tiszta és rendes. Ezt anyja is megerősítette. A kisfiú hosszú közönyös időszakait szélsőséges érzelemkitörések váltották, amikor nagy ritkán kontrollt vesztett önmaga felett. Semmiképpen sem volt „normális”, átlagos négyévesnek tekinthető. Anyja, aki szélsőséges hangulatváltozásaiban gyakran volt kegyetlen a kisfiúval, a pszichiáterek véleménye szerint a férfiak iránt érzett paranoid-agresszív és szexuális félelmeit vetítette fiára; aki egyértelműen negatívan reagált rá. A kisfiú bár ragaszkodott hozzá, de olykor agresszívan vagy nagyon gyerekes viselkedéssel válaszolt az őt ért ingerekre. A családból való kiemelését javasolták, anya és fia kapcsolatát menthetetlennek és egymást provokálónak ítélve. Anders szorongó, passzív gyermek volt, aki kerülte a kontaktust felnőttekkel és kortársaival egyaránt. Mániás védekező mechanizmusai az állandó tevékenykedés és a maszkszerű, imitált mosolygás voltak. A Gyermekjóléti Szolgálat nem vette figyelembe a pszichiáterek meglátásait az anya destruktív hatásáról, és Anders Breivik nem került állami gondozásba, csupán a hétvégéket töltötte anyjától távol.
Amikor mindez az apa tudomására jutott, megpróbálta magához venni fiát, de nem járt sikerrel; aminek nagy részben az volt az oka, hogy az Anders által látogatott óvoda személyzete szerint a kisfiúval minden rendben, boldog, kiegyensúlyozott gyermek képét mutatta. A pszichiátriai vizsgálatot végző szervezet végül felszólította a Gyermekjóléti Szolgálatot, hogy vonják meg az anya felügyeleti jogát. A meghallgatáson egy fiatal, tapasztalatlan szociális munkás állt szemben a Wenche Behring által felbérelt jó nevű ügyvéddel: az anya természetesen megnyerte az ügyet. A családot nem vizsgálták a továbbiakban.

Anders Breivik később mindkét szülőjét kritizálta neveltetésének körülményei miatt. Szüleit, akik mindketten a norvég Munkáspárt szavazói voltak, liberális nézeteket vallottak, anyja mérsékelt feminista volt. „Nem támogatom a szuper-liberális, matriarchális nevelést, mert az minden fegyelmet nélkülöz, és hozzájárult, hogy bizonyos fokig elnőiesedtem.”

Középiskolás éveire visszatekintve sokan jellemezték lázadóként. Termékeny graffiti-művésszé vált, amit igen komolyan vett, nem csak szórakozás volt számára. A rendőrség többször nyakon csípte, és bírságot is kiszabtak rá, de a Gyermekjóléti Szolgálatot csak egy ízben értesítették. Breivik anyjának elmondása szerint az egyik ilyen bírság miatt szakította meg vele a kapcsolatot édesapja, mikor Anders 16 éves volt. Apja azonban úgy nyilatkozott, hogy fia volt az, aki elfordult tőle. Anders elvesztette barátait is, mikor kitették a bandájából.
Az iskolában intelligensnek tartották, és jóval megtermettebb, erősebb testalkatú volt, mint kortársai. Többek visszaemlékezései szerint kiállt azok mellett, akiket mások szekáltak (bullying). Kamaszkora óta sok időt fordított a testépítésre. A súlyzós edzések mellett elkezdett anabolikus szteroidokat szedni, hogy eredményei még látványosabbak legyenek. Mindig fontos volt számára a megjelenése, hogy nagynak és erősnek tűnjék. Húszas éveinek elején plasztikai beavatkozásokon is átesett: az állát, az orrát, a homlokát szabatta át, és az eredménnyel nagyon elégedett volt.

Felkészülés a támadásokra

Breivik mentesült a katonai szolgálat alól, mert alkalmatlannak találták, és nem vett részt semmilyen kiképzésen. 21 éves korára multikulturális közegben dolgozott ügyfélszolgálatosként. Egy kollégája leírása szerint gyakran viselkedett nagyképűen, és sokszor idegesítették az ázsiai és közel-keleti származású munkatársai.

A férfi állítása szerint 2002-ben, 23 éves korában kezdte el megtervezni a 2011-ben elkövetett támadásokat, tehát kilenc éven át készült rá. Mint elmondta, mialatt az ügyfélszolgálaton dolgozott, megalapította saját IT cégét is, amelyben hat alkalmazottja volt, és „számos offshore bankszámlája”, amelyek révén csupán 24 évesen már milliomos volt. A cég később csődöt jelentett, és Breivik több törvénysértése is napvilágra került. Ekkor visszaköltözött anyjához, hogy spórolni tudjon. Az őt vizsgáló pszichiáterek szerint elmeállapota ekkor kezdett rohamosan romlani, a férfi elszigeteltté és magányossá vált, anyagiakban azonban sokat gyarapodott: két év alatt több, mint duplájára növelte vagyonát.
2009-ben mezőgazdálkodási céget alapított Breivik Geofarm néven, melynek főtevékenysége a zöldségtermesztés volt. Ugyanebben az évben Prágába látogatott, ahol megkísérelt illegális fegyverekhez jutni. Amikor ez a próbálkozása nem járt sikerrel, úgy döntött, Norvégiában, törvényes úton kezdi el kiépíteni fegyvertárát: beszerzett egy pisztolyt (amelyhez csupán be kellett lépnie egy lövészklubba) és egy félautomata puskát is (egy vadászengedély révén). A lövészetet elmondása szerint videójátékokon gyakorolta. Ebben az évben bevétele egyáltalán nem volt, és vagyona óriásit csappant, gyakorlatilag minden félretett pénze elfogyott. 2011-ben, egy hónappal a támadások előtt használatba vette kilenc hitelkártyáját is, hogy fedezni tudja a felkészülést.
2011. tavaszán elvonult farmjára, ami mintegy 140 kilométerre található Oslótól, vidéki környezetben. Mint kiáltványában megírta, mezőgazdálkodási vállalkozását arra használta fel, hogy legálisan hozzájuthasson ahhoz a nagy mennyiségű műtrágyához és egyéb vegyszerekhez, amelyekből bombáit készítette. Számításai szerint összesen mintegy 317.000 eurót költött a támadásokra való felkészülése során.

Oslo és Utøya, 2011. július 22.

 

A merényletre kiválasztott napon először Oslóba utazott, ahol egy kormányzati épületek által körülvett téren, egy autóba rejtett pokolgépet robbantott fel. A robbanás hatalmas erejű volt, rengetegen megsérültek és nyolc ember életét veszítette.

Breivik azonban nem elégedett meg ennyivel, és már úton volt Utøya szigetére, ahol éppen egy rendezvény zajlott. A Munkáspártot támogató fiatalok részére szóló táborban rengeteg kamaszkorú résztvevő is volt.

A férfi rendőrnek öltözve, egy csónakkal ment a szigetre, ahol válogatás nélkül lövöldözni kezdett a tábor résztvevőire. Az áldozatok közül sokan beleestek a csapdájába, és ruházata miatt azt hitték, ő már a segítségükre érkezett hatóság tagja. A lövöldözés körülbelül másfél órán át tartott, és mire a valódi rendőrök megérkeztek, a szigetet már holttestek borították. A két helyszínen összesen 77 áldozatot szedett, 8-at Oslóban, 69-et pedig Utøyán. A legfiatalabb közöttük mindössze 14 éves volt.

A rendőrség a helyszínre érkezve azonnal letartóztatta Breiviket, aki bármiféle ellenállás nélkül megadta magát. Ő maga később azt vallotta, sosem hitte volna, hogy túl fogja élni a napot. Börtönbe csak szeptemberben szállították, addig klinikai vizsgálatokat folytattak rajta. Ekkor azonban végre megkezdődhetett kikérdezése, amit egy hónapon át, napi 12 órában folytattak – összesen 223 óra és 47 percnyi felvett hanganyaggal rendelkeznek, a rögzített adatok pedig 1137 oldalra rúgnak.

 

Indíték

Breivik vallomásaiban azt állította, hogy támadásának célja Norvégia és Nyugat-Európa megvédése volt az iszlám térhódítástól. A Munkáspártnak kellett megfizetnie az árat, mert cserben hagyta Norvégiát és a norvég népet.
Hamar hozzá tudtak kapcsolni egy az interneten terjedő kiáltványt, melynek címe a 2083: Európai Függetlenségi Nyilatkozat. A dokumentumot másfél órával az oslói támadások előtt körülbelül 1000 e-mail címre továbbították. 1518 oldal hosszú, és az angolosan írt Andrew Berwick név szerepelt szerzőként. Breivik a bíróságon maga is bevallotta, hogy a kiáltvány legjava mások írásaiból áll össze, amelyeket az interneten talált és lemásolt. Jelentős részeket plagizált az Unabombertől is, annak marxizmus-ellenes gondolatait multikulturalizmus-ellenesre átírva.

A kiáltvány leírja a támadásokra való felkészülés főbb pontjait, és kifejti Breivik politikai nézeteit, melyeknek legfőbb elvei, hogy az európai kultúra védelme érdekében patriarchális társadalmi berendezkedés szükséges; és a Japánban és Dél-Koreában fellelhető nacionalizmushoz hasonló, monokulturális társadalom volna a kívánatos, középpontjában a kereszténységgel. Elítéli a multikulturalizmust, a bevándorlást, támogatja a cionista törekvéseket. Nézetei alapján nem nevezhető nácinak, csak nacionalista konzervatívnak, ugyanis nem beszél rasszokról, vagy a fehér faj felsőbbrendűségéről, inkább kulturális különbségekre alapoz. Nézetei – elsősorban iszlámellenessége – számos európai országban jelen van a szélsőjobboldali politikában.

Tekintve, hogy Breivik tetteinek mozgatórugói politikai nézetei voltak, az Unabomberhez hasonlóan inkább kategorizáljuk terroristaként, mint sorozatgyilkosként.

Önmagát modernkori kereszteslovagként tartotta számon, akinek küldetése Európa védelmezése. Nem különösebben vallásos ember azonban, a kereszténységre mint kulturális értékre tekint.

Pszichiátriai értékelése

A 2011. őszén történt vizsgálatai szerint a pszichiáterek skizofréniával diagnosztizálták, hozzátéve, hogy mind a merénylet elkövetése alatt, mint pedig a vizsgálatok folyamán pszichotikus állapotban volt. Feltárták, hogy a támadások folyamán bizonyos kábítószerek hatása alatt állt. A törvény szempontjából nem tekinthető beszámítható személynek, de a diagnózist később vitatták, és inkább személyiségzavarnak tulajdonították téveszméit.
Amennyiben ezt a diagnózist fenntartották volna, az azzal jár, hogy Breivik nem ítélhető börtönbüntetésre, hanem pszichiátriai intézetben kellett volna elhelyezni, és jó eséllyel igen hamar szabadon kellett volna engedni – hacsak nem ítélik úgy, hogy továbbra is veszélyt jelent a társadalomra.

A közvélemény hatalmas nyomása miatt 2012. januárjában elrendeltek egy második vizsgálatot is, amely végül beszámíthatónak ítélte. Ezúttal arra az eredményre jutottak az őt vizsgáló szakemberek, hogy a támadások közben nem volt pszichotikus. Maga Breivik is ebben az eredményben reménykedett, ahogyan arról egy a sajtónak küldött levele tanúskodott: „El kell ismernem, hogy ennél jobban nem is alázhatnának meg. Hogy egy politikai aktivistát elmegyógyintézetbe zárjanak, az szadistább, mintha megölnék! Ez még a halálnál is rosszabb volna.”

A bíróságon tanúként meghallgatott pszichiáter szerint Breivik nem skizofrén, ellenben Asperger-szindrómában, Tourette-szindrómában szenved és nárcisztikus személyiségzavarát paranoid állapotok egészítik ki.

A férfit végül 2012. augusztus 24.-én ítélték el, egy Norvégiában speciális büntetési formában, aminek neve „elszigetelésként” fordítható. Mivel az országban a maximálisan kiszabható börtönbüntetés hossza 21 év, ez a speciális forma korlát nélkül újra és újra meghosszabítható, ha úgy vélik, hogy az elítélt továbbra is veszélyt jelent a társadalomra. Breivik mosolyogva fogadta az ítéletet, és nem tanúsított megbánást.

Aki az elmúlt 9 évben nem járt teljesen csukott szemmel, bizonyosan hallott a norvég tömeggyilkosról, aki újabb és újabb botrányaival lankadatlanul hívja fel magára a figyelmet a börtönből is. Ezen a ponton én ízléstelennek tartanám az ilyen bulvárújságba illő exhibicionista próbálkozásokat fejtegetni, így cikkünk az azóta történtekből csupán azt említi meg, hogy a férfi hivatalos neve 2017 óta Fjotolf Hansen. Névváltoztatásának oka mindeddig ismeretlen.

Anders Behring Breivik nevét 2011. július 22-én egy egész világ megismerte. A szélsőjobboldali nézeteket valló tömeggyilkos Oslóban és Utoya szigetén összesen 77 embert mészárolt le, többségében fiatal felnőtteket. A lassan egy évtized alatt a történetet rengeteg film és sorozat feldolgozta, ezek közül most talán a két leghíresebbet értékeljük, már ha egyáltalán ilyen témánál van bármilyen relevanciája a kritikának…

22 July

Merőben eltérő a most bemutatandó két film stílusa és cselekménye egymástól, az alap történetet leszámítva szinte mindenben különböznek, de azt fontos kiemelni, hogy mindkettő megrázó és nagyon hatásos alkotás. A 22 July elsősorban Breivik személyére, motivációira koncentrál, végigkísérhetjük a támadás perceitől az ítélethozatalig a cselekményt, miközben az egyes helyszínek nem kapnak olyan kiemelt jelentőséget, mint például az Utoyában a sziget.

Kétségtelenül nehéz lenne a “szerethető” jelzőt ráaggatni a Breiviket megformáló Anders Danielsen Lie-re, viszont elvitathatatlanul hiteles a filmvásznon nyújtott alakítása. Az ember pontosan olyannak gondolja a való életben is Breiviket, mint a Netflix drámájában: könyörtelen, céltudatos és állatias. Egyértelműen a film egyik erőssége az ő karaktere.

A Július 22-ben emellett hangsúlyos szerepet kap a támadást követő bizonytalanság, az áldozatok, sebesültek sorsa, illetve az azt követő fizikai és mentális rehabilitáció. A legerősebb perceket kétségkívül a tárgyalóteremben élhetjük át, ahol mindenki szólhat Breivikhez néhány szót. Ahogyan Paul Greengrass rendező fogalmazott: “Ez a film nem annyira a támadásról szól, hanem inkább Norvégia harcáról a demokráciáért. Túlélők százai mentek el, hogy szembenézzenek Breivikkel és személyes történetükkel semmisítsék meg Breivik idealizmusát. Igazi hősök”.

Nem túl meglepő módon a Netflix alkotása lett a lényegesen mozgalmasabb és cselekménydúsabb film, amely elejétől a végéig próbálja bemutatni az egész Breivik-ügyet, kitérve olyan apróságokra is, mint például a védőügyvédek lehetetlen helyzete. Aki átfogóbb képet akar kapni arról, hogy mi is történt július 22-én, annak ezt a filmet ajánljuk inkább.

 

 

Utoya

Talán vitán felül áll, hogy a két alkotás közül viszont az Utoya a hatásosabb és a megterhelőbb. Már önmagában az a rendezői döntés, hogy Erik Poppe elutasította annak lehetőségét, hogy Breivik bármilyen módon is szerepeljen a filmben, igencsak megosztóvá és egyedivé tette az Utoyát. Ahogyan Poppe fogalmaz, mindenképpen azt tartotta legfontosabbnak, hogy a film teljes egészében az áldozatokról és ne a terroristáról szóljon.

Az elbeszéléseken alapuló film gyakorlatilag vágás nélkül készült, és amit a szigeten látunk, az sokkal valósághűbb, mint gondolnánk. Breivik szigetre lépésétől az elfogásáig percre pontosan annyi idő telik el, amennyi a való életben is, ráadásul a háttérben pontosan annyi pisztolylövést hallhatunk, amennyi eldördült.

Az Utoya minden elemében egy megrendítő alkotás lett, amely a teljes stábtól és színészektől emberfeletti odafigyelést és munkát igényelt. A film teljesen ismeretlen színészekkel operál, ez pedig tovább emeli azt az élményt, amelyet a vágás nélküliség és Kaja karaktere ad nekünk.

Azt hiszem, nyilvánvaló, hogy ez a módszer magában rejt rengeteg veszélyt, például a színészi játék olykor nem túl erős, rengeteg az improvizáció és akad olyan jelenet, amellyel kapcsolatban erőteljesen szkeptikus lehet a néző – gondolok itt a sziklák alatti képsorokra. Az, hogy több, mint egy órán keresztül egyetlen vágást sem látunk a mai filmezésben már nem egyedülálló – gondoljunk csak a 2018-as Blind Spotra vagy a ’82-es Macbethre, Tarr Béla tollából -, de már csak emiatt is nagyon megéri végignézni a filmet.

Összességében lebilincselő az a két stílus, amellyel egy ilyen szörnyűséget a filmvászonra vittek, két szenzációs műről beszélünk. Mindkettő megrendítő, hatásos és kegyetlen, de mindenképpen ajánlatos megnézni őket, hiszen teljesen más szemszögből ismerhetjük meg ugyanazt a pokoli másfél órát.

Blissenobiarella / varin