A slasher alműfaja a’80-as években élte igazi aranykorát, de még abban az évtizedben elérte a hanyatlás sanyarú sorsa. A tömegtermelés okozta minőség-zuhanás és a kínos kreativitás-hiány ellenére az éles vágóeszközökkel rohangáló, (zömében) maszkos gyilkológépek megmaradtak a horror egyik legkedveltebb zászlóshajójának. Mivel sokan a mai napig ezzel azonosítják be hőn szeretett műfajunkat, így elég komoly teher nyomja a szubzsáner képzeletbeli vállait.

Wes Craven rengeteget tett annak érdekében, hogy slasher-rajongóként épp ésszel megéljük a 21. századot, az új évezredben pedig a francia extrém és néhány inverz-slasher adott friss lökést kedvenc kaszaboló-gépeinknek. Ezzel párhuzamosan maradtak olyan alkotók, akik az újítás mindenféle szándéka nélkül, pusztán nosztalgikus lelkesedésük erejével felvértezve készítették a régivágású henteléseiket. Stevan Mena egy közülük, élete munkája pedig mostani kritikám tárgya, a Malevolence-trilógia. Mindhárom film író-rendezője, ezen kívűl zeneszerző, vágó, producer, sőt a harmadik részben még az operatőr is ő volt. A műfaj iránti elkötelezettség egyértelmű, de lássuk minőséggel is párosul-e a lelkesedés! (Az első két rész kritikája még 2011-ből származik.)

Malevolence (2004)

Furcsa érzések kavarognak bennem a film megtekintése után, hiszen, ha a gyártási évszám kb. 20 évvel korábbi lenne, akár még 5-6 részt is megérhetett volna Stevan Mena története. Mai szemmel nézve viszont inkább kínosan lassú, bár kétségtelen, hogy mutat némi potenciált. Az egész alkotásról süt a kis költségvetés (200 ezer dollár) minden hibája, ugyanakkor több helyen is tetten érhető a műfaj iránti szeretet és a ’80-as évekbeli slasher-horrorok imádata. Gyermekrablással indul a sztori, majd egy rosszul alakult bankrablás szereplőivel együtt eljutunk egy elhagyatott házba, ami jó néhány szereplő számára a végállomás lesz. Jó szívvel túl sok ember számára nem ajánlanám a filmet, de aki rajong a régi Halloween/Péntek 13 mókákért, az nyugodtan tehet vele egy próbát!

4,5/10

 

 

Bereavement (2010)

Stevan Mena úgy érezte, hogy több van Martin elrablásának történetében, mint amit a Malevolence kiaknázott, ezért készített egy prequelt 2004-es horrorjához. A nagyobb költségvetés megtette jótékony hatását, így végre néhány ismertebb név is csatlakozott a stábhoz (pl.: Michael Biehn, Alexandra Daddario). A sztori igazából Martin elrablásával kezdődik és bemutatja a rosszul sikerült bankrablásig tartó időszakot. Nagyon kompakt a történet, mind az események, mind a motivációk kellő teret kaptak és teljesen eltűnt az a retro-feeling, ami a Malevolence kapcsán végig érezhető volt. Ez utóbbi tény azért örvendetes, mert ezzel megszűnt a néhol komikus jelleg, ami az első részt többször kisiklatta. A zene és a fényképezés rendben vannak, a történetvezetés jó, a színészekre sem lehet panasz. A kemény jelenetek elég durvára sikeredtek, pedig nincs mindenhol premier plánban a gyilkosság. Összességében ezzel az előzménytörténettel eléggé rendbe szedte a sztorit a direktor, erős darab született, amit bátran ajánlok a slasher-rajongóknak.

7/10

 

 

Malevolence 3 – Killer (2018)

Erre szokták mondani, hogy a csúcson kellett volna abbahagyni, de gyanítom Stevan Mena-t is piszkálta a trilógia lehetősége, ráadásul a Bereavement elég szép box office eredménnyel zárt. A 10 milliós összbevétel 2 millió dolláros költségek ellenében igazán nem hangzik rosszul ezen a szinten, de balszerencsénkre ebből a pénzből nem sokat forgattak vissza az alkotók a folytatásba. Ami 2004-ben még felírható volt az amatőrség számlájára, azt ez esetben már képtelen voltam mosollyal az arcomon végignézni. Elég sokszor nagy volt a kísértés, hogy lekapcsoljam a roppant kreatív, „Killer” alcímmel ellátott förmedvényt, de mindenképpen szerettem volna alapos betekintést nyújtani a Malevolence-trilógia rejtelmeibe.

Időben az első rész zárásánál szállunk be a történésekbe, Martin pedig úgy döntött, hogy itt az ideje meglátogatni „eredeti” családját. Nagyon nincs beszédes kedvében, útját rengeteg hulla szegélyezi, de mindenki megnyugodhat, hiszen végre egy igazán lelkes rendőrtiszt is felkapta a fonalat. Gyakorlatilag nincs olyan aspektusa a filmnek, amit igazán dícsérni tudnék, de még az elfogadható jelző is csak nagyon ritkán jutott eszembe. Egy-két szebben fényképezett jelenet, illetve a zene néhányszor eltalált, de a másfél órás szenvedés tükrében ez édeskevés. Ezért igazán kár volt, bár a záróképsorok miatt mindenképpen érdemes egyszer végigülni ezt a részt is. Gyanítom, hogy a filmtörténelem egyik legrosszabb befejezésének járó kétes címet nagyon kevesen tudják majd elvenni a Malevolence-sorozat harmadik részétől. Szigorúan csak saját felelősségre!

2,5/10

 

 

 

Amint látjátok elég nagy a szórás a három rész között, így nagyon jó szívvel csak az igazán elvetemült slasher-rajongóknak tudom ajánlani ezt a trilógiát. Ellenben a 2010-es Bereavement akár szélesebb körben is sikert arathat, úgyhogy hajrá!

afiaf