Gaston Leroux regényét, Az operház fantomját már számtalan alkalommal vitték filmre, melyek közül az egyik legemlékezetessebb alkotás talán a Lon Chaney főszereplésével készült némafilm. 60 évvel a klasszikus mű elkészülte után Dwight H. Little ismét vászonra adaptálta a történetet, a főszerepre pedig nem mást, mint a pályája csúcsán lévő Robert Englundot válaszotta ki. A mű, a kor hangulatának megfelelően, megpróbálta a történetet a gótikus és romantikus oldala felől megközelíteni, ám ennek ellenére nem aratott osztatlan sikert.

Christine (Jill Schoelen) egy fiatal operaénekes a viktoriánus Londonban, akinek legfőbb vágya, hogy ő játszhassa Marguerite-t a Faustból, bár a szerep már évek óta az operaház dívájáé, La Carlottáé.  Hamarosan azonban La Carlotta egy megnyúzott holttestre bukkan öltözőjének szekrényében, így a sokk miatt nem tud fellépni, helyére pedig a fiatal Christine kerül. A lány nagy sikert arat, azonban senki sem tudja, hogy ebben jelentős szerepe van titokzatos mentorának, Erik Destlernek (Robert Englund), aki maga a gyilkos. Erik egy kevésbé sikeres zeneszerző volt, aki fausti alkut kötött az ördöggel, hogy mindenki ismerhesse műveit. A Sátán cserébe elcsúfította az arcát, így azóta is megnyúzott áldozatainak bőrével takarja el sebeit. Erik nagyon hamar beleszeret a fiatal Christine-be, aki azonban nem viszonozza az érzést, így ő és barátai is hatalmas veszélybe kerülnek, hiszen a vérszomjas zeneszerző hajthatatlan…

Dwight H. Little változatát az Operaház fantomjáról nagyon szeretném szeretni. A mű képi világa egyszerűen bámulátos, rengeteg hangulatos kameraállásból és mozgásból láthatjuk Erik Destler tragikus történetét, a magyar származású Ragályi Elemér és csapata kitette magukért. Akárcsak a maszkmester, hiszen Robert Englund ismételten rémisztő egy újabb elcsúfult arcú szörnyként, kinek karaktere egyszerre brutális és romantikus. Erik Destlert a klasszikus Universal szörnyetegek közé próbálja felemelni a mű, hiszen ő is, akárcsak Frankenstein szörnye vagy a farkasember, mindössze szeretetre vágyik embertársaitól, amit azonban, egy múltbeli hibának köszönhetően sosem kaphat meg. Destler egy végtelenül szenvedélyes karakterre sikeredett, aki mindent megtesz azért, hogy Christine, kiért a szíve dobog, örökre az övé lehessen. A gyilkosságok, melyeket Destler az énekesnőért tesz, brutálisak, bár a kameramozgásnak hála sajnos nem nagyon láthatjuk őket teljes valójukban. A többi karakter valósággal eltörpül Englund játéka mellett, akinek a karakterét áthatja a nőért és a zenéért érzett szenvedélye.

Az Operaház fantomját nagyon szeretném szeretni: azonban nem tudom. Minden pozitívuma, képi világa és Englund bámulatos játéka ellenére ez az adaptáció sajnos nem üti meg azt a bizonyos mércét. Ezért pedig sajnos maga a történet a felelős. A cselekményre magára egyedül a kaotikus jelző jut az eszembe, hiszen nagyon csapongóra lett megírva. A mű elején még a 20. században kezdünk, majd szinte semmi magyarázat nélkül ugrunk a viktoriánus korba. Az ember a film végére próbálja összetenni a két korszakban játszódó cselekményt, azonban az összefüggést az alkotás sosem magyarázza meg teljesen. A viktoriánus korban játszódó történetben szintén néha nagyon véletlenszerűen követik egymást a történések, ráadásul maga a cselekmény is in medias res keződik, szinte semmi magyarázattal. Mindezen hiányosságai a filmnek pedig teljesen élvezhetetlenné teszik Az operaház fantomját, hiába is próbálja az ember szeretni ezt az alkotást.

Az Operaház fantomja sajnos egy gyenge próbálkozása a klasszikus történet modern bemutatására. Minden pozitívuma ellenére mintha kissé össze lett csapva, ezért az ember néha nehezen tudja követni, hogy mit is lát a képernyőn. Ennek ellenére, ez a film a pár évvel később bemutatott Drakula illetve Frankenstein előhírnökének tekinthető, hiszen megpróbálta a szörnyeteget a gótikus és szenvedélyes oldaláról megközelíteni.

Értékelés: 6/10

Kiknek ajánljuk: csakis a gótikus horrorok kedvelőinek, valamit azoknak, akik végig szeretnék nézni a Robert Englund összest.

Kele-man