Stephen Kingből sosem lehet elég. Legyen szó könyvről, vagy éppen valamelyik könyvének filmadaptációjáról, mindig utat talál a horrorkedvelőkhöz. Vagy mi találunk utat őhozzá? Azon túl, hogy King eddig is nagy nyomot hagyott a horrorirodalomban, a filmipart is rengetegszer inspirálta már. Ahogyan a könyvek esetében is igaz, úgy a filmekről is elmondhatjuk, hogy van, amit zseniálisnak találunk, van, ami nem tetszik, és persze olyan is akad, amelyik éppen a kettő között egyensúlyoz valahol. Utóbbit éreztem a Tóparti kísértetek/Csontzsák esetében.

Egy hűvösebb tavaszi estén tökéletes időtöltés lehet egy hangulatos horrorfilm megnézése, vagy egy minisorozat ledarálása. A választék bőséges filmek és minisorozatok terén is, arra azonban nincsen garancia, hogy a néző nem fog egy egyébként érdekes otthoni mozizást egy kissé kesernyés hiányérzettel zárni.

Ha Stephen King neve felmerül egy mű kapcsán, könnyen bizalmat szavaz neki az, aki bármilyen formában kapcsolatba került már a Mester alkotásaival, ha pedig egy olyan film van terítéken, amiben fontos a misztikum és túlvilág, az mágnesként vonzza a kíváncsi elméket. Így húzott a csőbe ügyesen a Bag of Bones, vagy ahogyan a magyar címeket ismerjük, Tóparti kísértetek/Csontzsák, melynek főszerepében Mike Noonan (Pierce Brosnan), egy sikeres író áll.

Mike Noonan éppen egy újabb könyvét fejezi be felesége, Jo (Annabeth Gish) közreműködésével, amikor nézőként becsatlakozunk eddig nem ismert életükbe. A könyv megjelenését követően Mike felesége meghal egy balesetben, azonban akaratlanul is hagy maga után egy nyomot, ami Mike Noonan-t nem hagyja nyugodni. A veszteség súlya, valamint a Jo halála után visszatérő lidérces álmok, melyek tóparti nyaralójukba rántják a megtört írót, évek múltán sem tűnnek el, Mike képtelen arra, hogy újabb regényt írjon. Egy új regény reményében elutazik a Dark Score Lake-i nyaralóba, ahol nem csak a lidérces álmok folytatódnak, hanem egyre furcsább jelenségek, látomások teszik a mindennapokat gyötrelmesebbé.

Rövid időn belül az író megismeri az egyik helyi lakost, Mattie Devore-t (Melissa George) és kislányát, Kyra-t (Caitlin Carmichael). A közösség óva inti őt Mattie-től és lányától, és úgy tűnik senki nem nézi jó szemmel még csak a létezésüket sem, kiváltképp a kislány nagyapja, Max Devore (William Schallert). A kollektív gyűlölet ellenére Mike kiáll Mattie és kislánya mellett, ezzel a maga részére is kivívva a közösség ellenszenvét. Noonan persze nem veszi félvállról mindezeket, miután pedig elültetik a fülében a bogarat az úgynevezett „Dark Score Őrületről”, igyekszik megfejteni a tóparti közösség titkát, azonban egy szinte végeláthatatlannak tűnő lidércnyomásba tenyerel bele. Bár Jo folyamatosan üzen neki, és a maga módján segítni Noonan-t a túlvilágról, hamar kiderül, hogy nincsenek egyedül, és valaki más is próbálja felvenni vele a kapcsolatot. Ez a váratlan vendég nem más, mint Sara Tidwell (Anika Roni Rose), fekete bluesénekesnő, aki kislányával együtt egyik napról a másikra tűnt el.

Mike Noonan álmok, látomások, és egyéb jelek útján kommunikál elhunyt felesége, valamint az énekesnő szellemével is, és egy szörnyű titkot fedez fel. Ahogyan kibontogatja szépen lassan a szálakat, úgy válik egyre veszélyesebbé a tóparti közösségben való tartózkodása is. Mi köze van Sara Tidwell-nek a tóparti házhoz, és miért jelenik meg Mike álmaiban? Jo mit szeretne tudatni Mike-kal? Mi a közösség sötét titka? Mindezekre megkapjuk a választ, ám időnként türelmünk erős próbatételek előtt áll, ugyanis a bő két és fél órás, két részre bontott filmben nem oldódik meg minden pillanatok alatt.

Annak ellenére, hogy a több szereplő különösebb szimpátiát nem váltott ki belőlem, és a színészgárda egyes tagjait gondolkodás nélkül lecseréltem volna, az események egész szépen végigvezetnek a történeten. Megvolt a filmben a szükséges misztikum, megkapjuk a választ a miértekre, mégis egy kicsit sótlannak éreztem a tálalást. Lehet, hogy a hosszúra nyújtás és két részre bontás ártott meg a történetnek –  pedig sok esetben ez nagyon is működőképes! –, lehet, hogy csak az időzítés nem volt megfelelő, de valami hiányzott ahhoz, hogy a film magával tudjon ragadni. Lépésről lépésre bontakozott ki minden, és míg az első részben sok szál nyitott marad, a második rész ezt ellensúlyozva mindent elvarr, mindent a helyére tesz.

A filmben persze voltak jól eltalált karakterek, például Rogette Whitmore (Deborah Grover) annak ellenére, hogy nem sok  jelenet jutott neki, jól megtestesítette Max Devore oldalán a közösség szellemiségét.

Összességében maga a film nem volt rossz, a képi világa rendben van, és átjön a „Kinges-érzés” is, a történet lezárt, nem érzem azt, hogy nyitva maradt volna bármi, valami mégsem volt teljesen kerek, egy kis hiányérzet azért maradt az utolsó képkockák után. Bár most a filmadaptáció előbb került sorra, mint a könyv, biztos vagyok benne, hogy a könyvet el fogom olvasni a hiányérzet betöltésében reménykedve.

Értékelés: 6/10

Kiknek ajánljuk: Azoknak az olvasóinknak, akiket vonz a misztikum, és nem riadnak meg, ha valaki bakelitlemezekkel, álmokkal, hűtőmágnesekkel vagy éppen egy csengővel próbál üzenni a túlvilágról.

Cetti