Ahogyan a Serial Chillers rovat egy korábbi cikkében, a női gyilkosokról szóló írásunkban bemutattuk, a méreg elsősorban a női gyilkosok eszköze, mióta világ a világ. Kivételek természetesen mindig akadnak. Közülük az egyik, Graham Young “munkássága” lesz mai témánk, akinek célja nem más volt, mint a világ legnagyobb, leghírhedtebb méregkeverőjévé válni. Hogy sikerült-e? Lássuk…

1961 nyarán egy észak-londoni család házában rejtélyes, furcsa betegség támadta meg az ott lakókat. A 37 éves Molly Young már február óta szenvedett olyan tünetektől, mint a hányás, hasmenés és kínzó hasi fájdalmak, melyeket ő kezdetekben egyszerű epegörcsöknek hitt. Csakhamar férje, a 44 éves Fred Young is hasonló rohamokat kapott, melyek napokra ledöntötték a lábáról. Legvégül Fred lánya, a 22 éves Winifred betegedett meg több alkalommal is a nyár folyamán. Úgy tűnt, hogy a vírusnak hitt kórokozó a Young-család házából is kijutott, mert Graham néhány iskolatársa is komoly fájdalmakról számolt be a nyár folyamán.

Az események novemberben fordultak komolyra. Winifred munkába készült reggel, és az öccse által készített teát nagyon keserűnek érezte, ezért egy kortyot ivott csupán belőle. Egy órával később a vonaton ülve hallucinációk törtek rá, majd az állomáson összeesett. A járókelők segítettek rajta, és kórházba került, ahol az orvosok belladonna– (vagy magyar nevén nadragulya-) mérgezést állapítottak meg nála. Az Atropa Bella-donna neve szépasszonyt jelent, ami onnan származik, hogy a középkorban a hölgyek a növényből készült főzetet szemcseppként alkalmazták az atropin pupillatágító hatása miatt – azonban rendkívül elővigyázatosan kell bánni vele, ugyanis az atropinmérgezés könnyedén súlyossá válhat, ami kómához, halálhoz vezethet. Az orvosoknak fogalmuk sem volt, hogyan juthatott ez az igen ritka méreg a fiatal lány szervezetébe, de Fred Young hamar előállt egy ötlettel: 14 éves fia, Graham valódi bolondja volt a kémiának néhány éve; és el is tiltották attól, hogy otthon végezzen kísérleteket, miután felgyújtotta szobája bútorait egy balul sikerült esetben. Lehetséges, hogy véletlenül ő szennyezte be a család ételeit?

Amikor választ várt minderre Grahamtől, a fiú nővérét kezdte okolni, akinek az volt a szokása, hogy sampont kevert magának a család teáscsészéiben. Az apát ez nem győzte meg, ezért átkutatta fia szobáját, de ott nem talált semmi gyanúsat. Mindenesetre figyelmeztette, hogy a jövőben legyen óvatosabb, amikor az „átkozott vegyszereivel játszadozik”.

A család ekkor már jó ideje aggódott Grahamért. Más volt, mint a többi, korabeli fiúk, furcsán viselkedett. Kilenc-tíz éves kora körül szokott rá arra, hogy ellopja mostohaanyja, Molly parfümjeit és körömlakk-lemosóit, hogy elemezze azok összetevőit és beszippantsa a permetjüket. Megszállottja volt a kémiának és különösen a mérgek tanulmányozásának. Ha egy családtag éppen bevett egy fejfájás-csillapítót vagy gyógyszert a köhögésére, nagy izgalommal mondta fel az összetevők tudományos megnevezéseit, és részletezte miféle gyötrelmek várnak arra, aki túladagolja őket.
Apja igyekezett a jót látni mindebben, mondván, hogy végül is mindenkinek kell, hogy legyen egy hobbija, így amikor befejezte az általános iskolát (eleven plus vizsga, amit az angol gyerekek 11-12 éves korukban tesznek le, és komoly hatással van továbbtanulásukra), gyerekeknek való kémikus szettet ajándékozott neki. Nem tudhatott róla, hogy fia már olyan képzett volt e téren, hogy ajándéka azzal ért fel, mintha egy mesterszakácsnak ajándékozott volna kezdő háziasszonyoknak szóló receptkönyvet.

Csupán könyvtári könyvek segítségével Graham fiatal gyerekként olyan tudással rendelkezett, mint egy egyetemet végzett vegyész, de lelkesedése inkább az extrém felé hajlott: a körömlakk-lemosótól való beállástól hamar eljutott addig, hogy étert inhaláljon. Egy fiolányi (valamilyen) savat hordott magával az ingzsebében – egyszer az iskolai zakóját is kimarta. Tűzijátékokból nyerte ki a puskaport, amelyből kisméretű bombákat gyártott – amivel kirobbantotta a szomszédjuk falát, de az ügyet megúszta.
Bármennyire is nem volt tisztában fia ügyeivel Fred Young, el sem tudta volna képzelni, hogy saját húsa és vére szándékosan mérgezné a családtagjait. Talán ha tudta volna, hogy felesége tünetei tovább fognak rosszabbodni egy pár hónapon belül, talán jobban átgondolja ezt a kérdést.

„Az őrült professzor”

Graham Young 1947. szeptember 7.-én született. Édesanyja, Margaret Young még terhes volt, amikor mellhártyagyulladást kapott, és bár tökéletesen egészséges fiúnak adott életet, ő maga csupán három hónappal később tuberkulózisban elhunyt. Férje, a gépkezelőként dolgozó Fred kétségbeesett az asszony halála miatt, és úgy érezte, képtelen gondoskodni a két gyerekről: az akkor 8 éves Winifredről és a csecsemő Grahamről. A kisfiút nagynénje vette gondozásba, akihez Graham nagyon közel került, a lányt pedig a nagymama nevelte.

Két évvel később Fred újranősült, a gyerekek pedig visszakerültek hozzá és immár mostohaanyjuk, Molly felügyelete alá. Valószínűleg korai éveinek e változásai és az ebből fakadó bizonytalanság nem volt jó hatással a gyermek fejlődésére, nem tudhatjuk biztosan. Arra azonban egyhamar fény derült, hogy Graham Young szokatlan viselkedésű kisgyermek volt.

Minden gyerek választ magának példaképeket, ez a személyiségvonások és az értékrend kialakulásának normális fejlődés lélektani vonása. Kezdetben a szülőket utánozzák a gyerekek, kamaszkorban a példakövetés áttevődik a kortársakra, és emellett idealizálhatnak sportolókat, színészeket, más híres embereket – vagy akár távolabbi családtagokat, idősebb családi ismerősöket is. Graham ifjúkorának példaképei meglehetősen szokatlan választások voltak: falta a gyilkosokról szóló könyveket és újságcikkeket, kedvencei közé tartozott Dr. Crippen, aki hioszcinnal mérgezte meg feleségét. „Hatvan híres bűnügy” című könyvében a William Palmerről szóló fejezetet szerette leginkább, amely a viktoriánus-kori orvos antimonnal való gyilkosságait mutatta be. Tizenkét éves korára rajongása Adolf Hitlerre tevődött át, és az okkult iránt is érdeklődést kezdett mutatni: hamarosan csatlakozott egy helyi boszorkánykörhöz, melynek vezetőjét a könyvtárban ismerte meg.

Graham magányos fiú volt, csupán néhány barátja akadt. Legtöbb iskolatársa távolságot tartott tőle, mert furcsának találták; gyakran hangoztatott Hitler-csodálata, illetve a horogkeresztes kitűző, amit hordott, pedig tanárait is elfordította tőle, hiszen sokukban még elevenen éltek a II. világháború emlékei.
Az iskola és a tanulás nem különösebben érdekelte a kémia kivételével, amin belül pedig a toxikológia volt elsősorban az, amely szenvedélyt váltott ki belőle. Legtöbb tudását önképzés révén, könyvtári könyveket bújva szedte fel a mérgekről.

Azok a gyerekek, akik együtt játszottak Grahammel arról számoltak be, hogy rávette őket, hogy vele együtt szívjanak étert, illetve okkult szertartásokba is bevonta őket, melyek során egy alkalommal például egy macskát áldoztak fel. Ebben az időben a környékről több kisállat is eltűnt, ami arra enged következtetni, hogy ez nem egyedi eset volt.
Winifred Young később írott könyvében azt írta, hogy Graham szeretetteljes és közeli kapcsolatot ápolt mostohaanyjukkal Molly-val, azonban volt osztálytársai azt állítják, sokszor beszélt arról, mennyire gyűlöli a nőt. Egy gyurmából készült vudu-babát hordott magával, tűkkel teleszúrva, melyről azt mondta, hogy mostohaanyját jelképezi. A későbbi években pszichiátereknek elmondta, hogy sokszor álmodozott arról, hogy mennyivel boldogabb lenne az élete, ha az igazi anyja még élne. Molly szigorú szülőként bánt a fiúval, ami részben okozhatta a fiú ellenszenvét. Egy alkalommal, amikor Molly elkobozta Grahamtől azt az egértetemet, amit előtte megmérgezett és tanulmányozni akart, a fiú egy sírkövet rajzolt rajta a „Molly Young gyűlölt emlékére, nyugodjék békében” felirattal. A rajzot úgy helyezte el a lakásban, hogy a nő biztosan megtalálja.

Mindezek ellenére nem Molly Young volt az első kiszemeltje mérgekkel folytatott kísérletei alanyául. Egyik szomszédjuk fia, Christopher Williams szintén érdeklődést mutatott a természettudományok iránt, aminek köszönhetően a két fiú összebarátkozott. Gyakran töltötték együtt az uzsonnaidőt az iskolában, aminek során sokszor elcserélték szendvicseiket. Christopher hamarosan lázrohamoktól, fejfájástól görcsöktől kezdett szenvedni. Anyja nem tudta, mit gondoljon, azt hitte, fia csak megjátssza magát és az orvosok is csak annyira jutottak, hogy hányással járó fejfájásai migrénre utalnak. Az a lehetőség, hogy iskolatársa megmérgezte a fiút, fel sem merülhetett senkiben, hiszen még csak 13 évesek voltak.
Pedig ekkoriban Graham már két környékbeli patikust is meggyőzött arról, hogy elmúlt 17, és tanulmányaihoz van szüksége mérgekre. Gyerekszobájában annyi antimont, arzént, digitalist és talliumot halmozott fel, ami 300 ember kivégzéséhez lett volna elegendő.

Bár a Christopher Williamsnek adott adagokban visszafogta magát, olykor az érzelmi indítékok is megjelentek. Egy alkalommal Williams randira hívott egy lányt, aki Youngnak is tetszett. A fiú aznap rettenetesen megbetegedett, így Young ugorhatott be a helyére. Egy veszekedésük alkalmával Young halálosan megfenyegette barátját, de az nem vette komolyan, és sosem gondolta, hogy Graham mérgek iránti szenvedélyének bármilyen köze lenne vissza-visszatérő betegségéhez. Graham mindig aggodalmat, és komoly érdeklődést mutatott barátja szenvedései iránt, együttérzését kifejezve. Mindeközben a következő lépéseket tervezte már. Ilyen baráttal kinek kell ellenség?

Az iskola többi diákja ebben az időben már irtózott a különc Youngtól. „Őrült professzornak” csúfolták, ami igazából tetszett Grahamnek. Hamarosan rájött azonban, hogy kortársai nem felelnek meg számára kísérleti nyúlnak, mivel nem követhette figyelemmel tüneteiket, amikor a rosszullét miatt otthon maradtak. Olyan alanyokra volt szüksége, akiket közelről figyelhetett a folyamat egésze során – akiket a családjában talált meg.

Molly Young halála

Molly Young betegsége 1962 első hónapjaiban fordult igazán rosszra. Sokat fogyott, kínzó hátfájástól szenvedett és kihullott a haja. Gyors öregedés jeleit mutatta, állapota napról napra látványosan romlott.
A húsvét előtti szombaton tünetei megváltoztak. Nyakát merevnek érezte, lábai és kezei zsibbadtak. Ennek ellenére elment vásárolni, de még délelőtt haza is ért. Férje később jött csak haza, és a látvány elborzasztotta. Molly a kertben feküdt borzasztó kínok közepette vergődve, fia, Graham pedig döbbent arccal figyelte az ablakból. A sokkra fogták, hogy a fiú nem hívott mentőt és csak tehetetlenül állt… Molly pedig még aznap meghalt a kórházban.

A patológián megállapították, hogy halálát gerincsérv okozta gerincének felső szakaszán. Ez a hosszú ideig fennálló antimon-mérgezés egyik ismert tünete, de ezt akkor nem ismerték fel. Graham javaslatára mostohaanyját elhamvasztották. A család abban a hiszemben élt, hogy a sérülésnek az a korábbi buszbaleset lehetett az oka, amelynek során a nő fejét is csúnyán beverte. Csak sokkal később derítették ki, hogy valószínűleg nem is a gerincbántalom okozta Molly halálát. Miután már több, mint egy éve mérgezte antimonnal, Graham átváltott egy másik méregre, mert az asszony szervezete toleranciát épített fel az addig használt ellen. A halála előtti estén vacsorájába a színtelen, szagtalan, íztelen talliumból kapott, amit alaposan túladagolt: öt vagy hat felnőtt embert is a halálba vitt volna az a tányér étel.

A család rejtélyes megbetegedései a mostohaanya halála után is folytatódtak. Graham nagybátyja, John a temetésen erősen hányni kezdett, miután evett a kihelyezett savanyúságból, és az apa, Fred Young is már rosszullétektől szenvedett pár hónapja.

 

Az apa bár már jó ideje hányással, hasmenéssel küzdött, felesége halálát követően tünetei annyira felerősödtek, hogy úgy érezte, meg fog halni. Kórházba került, de az orvosok kezdetben nem tudták diagnosztizálni. Graham, a szerető fiú, aki rendszeresen látogatta az apját lelkesen tárta eléjük, hogy arzén- vagy antimonmérgezés lehet a ludas. Az orvosok megállapították, hogy a mérgezés annyira előrehaladott volt, hogy akár még egy dózis már a halált jelentette volna Fred számára, aki később visszaemlékezett, hogy rohamai mindig hétfőn voltak a legrosszabbak, a Graham látogatását követő napon. Bár erre csak jóval később jött rá, mégis megkérte Winnifredet, hogy Grahamet többé ne hozza magával a látogatásokra, és minden bizonnyal ez mentette meg az életét.

Hiába, hogy a család, a barátok és a közeli ismerősök gyanakodtak, és különösen Molly halála óta voltak, akik féltek is Grahamtől, a vészharangot egyikük sem szólaltatta meg, mert túlságosan hihetetlennek tűnt, hogy egy mindössze tizennégy éves fiú így kínozza környezetét. Végül egy érzelmileg függetlenebb szereplő kellett ahhoz, hogy nyilvánosságra kerüljön a Graham Younggal kapcsolatos pletykák valódi természete. Iskolai kémiatanára volt az, aki megelégelte a fiú extrém kísérleteit, és egy napon átkutatta az asztalát. Amit talált arra késztette, hogy azonnal a rendőrséghez forduljon: több üvegnyi méreg, haldokló emberekről készült rajzok, és hírhedt méregkeverőkről írott fogalmazások lapultak az asztalban.

A rendőrség egy pszichiátert hívott, aki mint „karrier tanácsadó” ült le beszélni a fiúval. A beszélgetés során Graham Young élvezettel beszélt mérgekkel folytatott kutatásairól, amiről a pszichiáter jelentést tett. Letartóztatásakor Graham mindent tagadott, még akkor is, amikor ingzsebéből előkerült az a kis üvegcse antimon, amelyet mindig magával hordott és „kis barátjának” nevezett. Végül a rendőrség megtörte ellenállását, és mindent bevallott.

„Úgy eluralkodott rajtam, mint a kábítószer… csak nem én voltam az, aki drogot vett be.” – mondta halálos hobbijáról.

Broadmoor

Annak ellenére, hogy a rendőrségnek nem volt birtokában elegendő bizonyíték ellene, vallomásán túl, a 14 éves Graham Youngot erkölcsi érzékének hiányáért úgy ítélték, hogy súlyos veszélyt jelent másokra és Broadmoorba küldték, Anglia egyik legrégebbi igazságügyi pszichiátriai intézetébe, ahol a későbbiekben is megfordultak a rovat alanyai, többek között Peter Sutcliffe és Dennis Nilsen is. Graham Young a valaha itt fogva tartottak egyik legfiatalabbja volt, ítélete szerint nem nyerhette vissza szabadságát 15 évig csak különleges belügyminiszteri engedéllyel.

Hiába, hogy egy félreeső cellában helyezték el, távol az intézmény zsúfoltabb részeitől, mindössze pár hét múlva egy másik elítélt, John Berridge ciánmérgezésben elhunyt. Graham korábban Winifrednek írt leveleiben panaszkodott a férfi hangos horkolására. A hatóság nem tudta mitévő legyen, hiszen az intézményben nem tartottak ciánt egyáltalán, nem tudták, hogyan juthatott hozzá bárki. Young szívesen felvilágosította őket, hogy az intézmény körülvevő területeken gazdagon növő babércserjék leveléből is előállítható, de vallomása nem az egyetlen volt a sorban, ezért nem emeltek vádat, és a halál okát öngyilkosságként jegyezték fel.

Más alkalommal felfedezték, hogy a személyzet kávéjába az a vegyszer került, amit a wc-k fertőtlenítésére használtak. Elterjedt szólás lett a bentlakók között, hogy „ha nem viselkedsz, szólunk Grahamnek, hogy főzzön neked egy kávét!”. Nagybátyja, aki az évek során rendszeresen látogatta a fiút, elmesélte, hogy folyton csak egy dolgot kért tőle: gyufát. Csak sok évvel később jött rá, hogy valószínűleg abból is mérget készített.

A börtönévek során Hitler iránti csodálata is megmaradt: az övéhez hasonló bajuszt növesztett, és fából horogkeresztek százait készítette, hogy nyakláncként hordja őket. Mindezen gyanús körülmények ellenére orvosai hittek abban, hogy a fiú rehabilitálható, és mindent megtettek annak érdekében, hogy kamaszkori szenvedélyeiből kinőjön.

Reményeik úgy tűnt, az ötödik bent töltött évvel kezdtek beteljesülni. Young mintarab volt, ezért egy kevésbé szigorú részlegbe helyezték át. Azt ígérték neki, hogy egy nap, ha jobban lesz, egyetemre járhat majd – ami segített féken tartani mérgek iránti szenvedélyét… egy ideig.

A hatodik évben, 1968-ban két csomag trisó (zsíroldó tisztítószer) tűnt el, amit később a közös teában találtak meg, ami nem kevesebb, mint 97 ember mérgezett volna meg, és okozott volna olyan súlyos gyomorpanaszokat, amibe többen bele is halhattak volna. Young hiába akarta meggyőzni a hatóságokat, hogy rehabilitációja jó úton halad, egy ilyen nagy lehetőségnek nem tudott ellenállni. A börtön belső életének „szabályai” szerint a bentlakók nem értesítették a hatóságokat Young tettéről, viszont a maguk módján alaposan megbüntették érte.

1970-ben, miután nyolc évet töltött Broadmoorban, Dr. Edgar Udwin, Young kezelőorvosa kérelmezte a belügyminiszternél a fiatal férfi szabadon bocsátását, miután az „többé nem megszállottja a mérgeknek, erőszaknak és gazemberségnek”.

Young a fellegekben járt, amikor Winifred értesítette közelgő szabadulásáról. Nem volt azonban mindenki ilyen boldog, akadtak aggódó hangok is: az egyik nővér elmondta, hogy szerinte nem jó ötlet hagyni szabadon járni ezt a férfit, mert nem sokkal elbocsátása előtt azt mondta neki, hogy minden bent töltött évért meg fog ölni egy embert. Sajnálatos módon mindez nem jutott el az illetékes fülekig, pedig jegyzőkönyvezésre is került.

Pokoli fájdalom

Winifred Young szívből örült öccse gyógyulásának, és alig várta, hogy hazatérhessen Broadmoorból. Fred Young kevésbé volt elragadtatva, mert nem tudta megbocsátani fiának szeretett felesége halálát, nem is említve mindazt a maradandó egészségügyi károsodást, amit neki okozott. Így hát 1971 február 4.-én, amikor Graham kilépett a börtön kapuján, Winifredhez és férjéhez, Dennishez ment lakni a Londontól északnyugatra található Hemel Hempsteadbe. Kezdeti aggodalmaik ellenére Graham jelenlétében is biztonságos maradt a ház, és kényelmetlenségeiket csupán az okozta, hogy kénytelenek voltak Adolf Hitlerről szóló tirádáit hallgatni.

Az immár 23 éves férfi első dolga az volt, hogy szentimentális látogatásokat tett: a gyógyszerészhez, aki annak idején a mérgekkel kiszolgálta; régi szomszédjaikhoz és az iskolaigazgatóhoz is elment. Nem igazán gyógyulásával akart elbüszkélkedni, sokkal inkább múltbéli bűneire emlékeztette csak őket. Pár héttel később eladóként kezdett dolgozni, és egy közeli kollégiumba költözött. Hamarosan egyik szomszédja rosszul lett, gyomorpanaszaira pedig Graham egy pohár bort javasolt, amitől a férfin erős hányás és hasmenés lett úrrá. Pokoli fájdalmai (ahogyan ő maga leírta őket) évekig kitartottak.
Ezzel egy időben egy másik férfi is elkövette azt a hibát, hogy együtt ivott „egy fiatal férfival, aki megszállottja volt a mérgeknek”. Később öngyilkos lett, mert nem bírta elviselni szakadatlan fájdalmait. Bár ezt az esetet sosem sikerült rábizonyítani, valószínűleg ő volt Graham Young harmadik halálos áldozata.

Egy kis idő múltán Young új munka után nézett, és egy fényképezőgépeket és optikai eszközöket gyártó cégnél helyezkedett el, Bovingdonban, közel lakhelyéhez. Amikor referenciát kértek, azt a Broadmoor-i pszichiátertől, Dr. Udwintól kapták meg:

„A beteg súlyos személyiségzavarban szenvedett, amely a kórházi kezelését szükségessé tette egész kamaszkora idejére. Azonban tökéletesen felgyógyult és megérett az idő elbocsátására. Egyetlen hiányossága, hogy pótolnia kell a kiesett időt.”

Az intézmény valamilyen okból nyilvánvalóan nem volt tisztában azzal, hogy egy ehhez hasonló üzemben erősen mérgező vegyszerekkel dolgoznak.

Fertőzés Bovingdonban

Amint fény derült rá, Graham új munkahelyétől függetlenül is újra felszerelkezett már „kis barátaival” egy hamis személyi igazolvány segítségével.
Az új munkatársat zárkózott, de segítőkész emberként ismerték meg Bovingdonban, aki szívesen főzött teát mindenkinek. Magának való volt, de nem bosszantott másokat. Bár közvetlen munkakapcsolata leginkább a 41 éves Ron Hewittal volt, aki már beadta ugyan felmondását, de szívesen maradt még pár hétig, hogy az új fiút betanítsa; főként két idősebb kollégája vette szárnyai alá: az 59 éves Bob Egle üzletvezető és a 60 éves Fred Biggs művezető. Hamarosan mindhárman komoly tünetektől kezdtek szenvedni.

Egle volt az első, aki gyomorfájdalmak miatt betegszabadságot vett ki, majd Ron Hewitt heveny gyomorhuruttal küzdött, illetve a tea mindig égette a torkát. Az orvosok csak ételmérgezésre gondoltak, vagy valamilyen múló vírusfertőzésre. A tünetek pár nap múltán csillapodtak, de amikor visszatért a munkába újra felerősödtek, különösen, ha teát is ivott. Három hét alatt több, mint tizenkét rohamát szenvedte el rejtélyes betegségének.
Hewitt, mikor kilépett a cégtől, egy csapásra meggyógyult, és egy hosszabb nyaralás után Egle is sokkal jobban lett. Visszatérése első napján azonban teljes teste lebénult. Azonnal kórházba szállították, ahol 10 nappal később elhunyt, 1971. július 7.-én. A halál okaként a Guillan-Barre-szindrómára gyanakodtak, amely a hörgőket is érintő ideggyulladás – igen ritka autoimmun betegség.

Egle sajnálatos halála után a kollégák többsége csendben szeretett volna továbblépni, és folytatni a munkát. De nem Young, aki folyton az elhunyt tüneteinek magyarázatát kereste. Három hónappal később Fred Biggsen ugyanannak a rejtélyes betegségnek a jelei kezdtek mutatkozni.

Egy másik munkatárs, a 39 éves Jethro Batt egy alkalommal kapott egy kávét Grahamtől, de kiöntötte, mert túl keserűnek találta. A férfi felháborodott: „Talán azt hiszed, meg akarlak mérgezni?” Alig húsz perccel később Batt erősen hányni kezdett, és hasonló esetek más kollégákkal is elő-előfordultak. Jethro Batt és David Tilson esete tűntek a legsúlyosabbnak, nekik hajuk is csaknem teljesen kihullott, Tilson pedig emellett impotenssé is vált elmondása szerint. Batt első kávéja utáni regenerálódását követően visszaesett, és olyan fájdalmakat élt át, melyek hatására az öngyilkosságot fontolgatta – de pár hét kórházi tartózkodás rendbe hozta ismét.

Young gondos adminisztrációval váltogatta a mérgeket és a dózisokat kollégái körében, kíváncsian várva, hogy az orvosok milyen diagnózist állapítanak meg náluk, melyek a közös pontok.
Az elterjedő betegséget valamilyen vírusnak hitték, és összefüggést hittek a háttérben a helyi gyerekeknél pár hónappal korábban terjedő járvánnyal. Sokan voltak, akik az ivóvíz szennyeződésére gyanakodtak, és olyanok is, akik a közeli repülőtér radioaktív sugárzását hibáztatták.
A legsúlyosabb állapotba Fred Biggs került. Bőre lehámlott, és annyira fájt, hogy még egy lepedő súlyát sem bírta elviselni testén. Youngnak azonban még ez sem volt elég, naplójába ezt írta: „F (Fred) reagál a kezelésre. Makacsul ellenáll. Ha a harmadik hetet is megéri, életben marad. Milyen bosszantó.”
De hamarosan megnyugodhatott. November 19.-én Biggs szenvedései örökre véget értek.

A megbukás

A Bovingdonban terjedő kór ekkorra teljes lázban tartotta az embereket. Fred Biggs halálának napján a cég üzemorvosa összehívta a dolgozókat, hogy megnyugtatásukra elmondja, semmilyen jel nem utal arra, hogy kollégájuk halálának a munkahelyi higiénés körülményekhez lenne köze. A doktor meglepődött, amikor az egyik fiatal dolgozó igen pontos kérdéseket kezdett feltenni arról, hogy miért zárják ki a tallium-mérgezés eshetőségét. Megdöbbent a fiú kimagasló szaktudásán, és beszámolt a furcsa esetről a cég vezetőségének – akik a rendőrséghez fordultak.
Nem annyira meglepő az orvosok hitetlenkedése, ha tisztában vagyunk vele, hogy Graham Young előtt Anglia történetében sosem használták méregként a talliumot. A tallium-mérgezés fokozatosan teszi tönkre a szervezetet. Fokozódó, kínzó fájdalmakkal jár, gyötrő hasi fájdalmakkal, erős rosszullétekkel és hasmenéssel. A betegeknek gyakran kihullik a haja, ahogyan az Molly Young, Jethro Batt és David Tilson esetében is történt. Miután bőrük kiszárad és elvékonyodik, az idegrendszer következik, amelynek leépülése következtében a beteg először lebénul, majd önkívületbe esik. A halál oka általában a bénulás okozta elégtelen légzés. Egyszeri mérgezés esetében is hetekig tartó szenvedést okozhat, mert a szervezet csak lassan tud megszabadulni a talliumtól, ismétlődő dózisok esetében azonban a halál szinte biztos egy vagy két héten belül. Összefoglalva hosszan tartó, lassú gyilkolási módszer ez, ami csak olyan szadistának jut eszébe, amilyen Graham Young volt.

Young talán nem a szó hagyományos értelmében vett szadista volt, de nagy élvezetét lelte abban, hogy megfigyelte áldozatai borzalmas tüneteit, és gondosan lejegyezte azokat. Nem csupán adminisztrált, de grafikonokat is készített és elemezte állapotuk előrehaladottságát.

Éppen e feljegyzései okozták végül a vesztét. Miután munkahelye értesítette a rendőrséget, a nyomozók hamar kiderítették, hogy a megbetegedések az ő megjelenése után kezdődtek. Igazságügyi orvos szakértők bevonásával megállapították, hogy minden dolgozó tünetére ráillik a tallium-mérgezés gyanúja, és nem utolsósorban kiderítették, hogy Graham Youngot korábban már elítélték mérgezésért. Szobáját átkutatásakor megdöbbentő látvány fogadta őket: a falakat Hitler és más náci vezetők fotói borították, valamint girhes, félig kopasz alakokról készített rajzok, akik egyik kezükben „méreg” feliratú üveggel, másikkal torkukat kaparva szenvednek. Találtak továbbá üvegcséket, fiolákat gondosan elrendezve a párkányon, végül az ágy alatt az inkrimináló naplót.
Mindez 1971. november 21.-én történt, egy szombati napon, amikor Graham apját és nagynénjét látogatta meg. Éjjel fél 12-kor kopogtattak az ajtón, és ahogy Fred Young ajtót nyitott, rögtön tudta, kiért jöttek. Fiához irányította a közeget, aki kezdetben tagadott, de miközben elvezették, Fred hallani vélte, ahogy azt kérdezte a rendőröktől: „Melyik miatt kaptak el?”. Távozásuk után Fred összegyűjtötte minden, a fiához kapcsolódó papírját, még a születési anyakönyvi kivonatát is, és darabokra tépte valamennyit.

A tárgyalás

Előzetes letartóztatásában Young valamennyi mérgezést bevallotta a rendőröknek, hozzátéve, hogy a tökéletes gyilkosság mostohaanyjáé volt még 1962-ben. Tudta, hogy a tárgyaláson mindent letagadhat. Amikor arra kérték, vallomását adja írásba, gúnyos nevetést hallatott.
Valamivel később minden arroganciáját félretéve azt mondta a rendőröknek, hogy vége a színjátéknak, és kész megbűnhődni. Ekkor már tudták, hogy a tárgyalás lesz az ő nagy napja, és a férfi mindent el is követett, hogy minél hírhedtebbé váljon: elvégre ő akart lenni a történelem legnagyobb méregkeverője.

A tárgyalást 1972. júniusában tartották. Young ékesszólóan vitázott az ügyésszel, és intellektuális kihívást látott benne. Védőügyvédje, Peter Goodman úgy emlékszik vissza, hogy Young roppant büszke volt magára, amiért ő volt Angliában az első, aki talliummal ölt. Számára az egész nem jelentett mást, mint egy nagyszabású kémiai kísérletet, a tárgyalás pedig arról szólt, vajon fel tudja-e használni tudását ahhoz, hogy kitérjen az igazságszolgáltatás elől. Kifejezetten élvezte a sajtó figyelmét, és igyekezett minél félelmetesebben festeni. Ragaszkodott hozzá, hogy a sajtó valamennyi képviselője ugyanazt az egy képet használhassa róla, amelyen hideg és vészjósló tekintettel néz a kamerába.

Nehéz elhinni, de Young valóban abban reménykedett, hogy fel fogják menteni – önmagát még ekkor is sokkal okosabbnak hitte, mint bárki mást a környezetében. Önbizalma abból fakadt, hogy bizonyos volt benne, hogy nem fogják tudni kételyek nélkül rábizonyítani, hogy kizárólag ő lehet a tettes. Mivel Bob Egle-t elhamvasztották, esetében már nem lehetett bizonyítani a mérgezést, Fred Biggsnek pedig még életében adott a szerből, hogy rovarirtásra használja. Már ekkor az volt a célja, hogy később ráfoghassa, Biggs kezelte felelőtlenül a mérget. Rendőrségen tett vallomásáról azt állította, hogy csak azt mondta, amit a rendőrök hallani akartak, hogy végre enni kapjon.

Nem számolt azonban azzal, hogy törvényszéki tudományok milyen fejlődésen mentek keresztül tíz év alatt. Amikor Molly Young elhunyt, még nem tudták bizonyítani, hogy gyilkosság áldozata lett, de Bob Egle hamvaiból már ki tudták mutatni a talliumot. Fred Biggs felesége eskü alatt vallotta, hogy férje sosem használta a talliumot a kertben, és a naplóbejegyzésekről is egyértelműen megállapítást nyert, hogy a valóságon alapszanak. Mindezen bizonyítékok birtokában, hozzáadva a Young zsebében talált mérget az ügyészségnek valójában nem volt nehéz dolga. Két gyilkosságért, két gyilkossági kísérletért és két esetben méreg beadásáért (testi sértés) ítélték el, négyszeres életfogytiglanit kapott és még kétszer öt évet. Bár azzal fenyegetőzött, hogy öngyilkos lesz, ha elítélik, ezt az ígéretét nem volt alkalma beváltani.

Hogy történhetett?

Young elítélését követően a bíróság a mérgek árusításával kapcsolatos jogszabályok áttekintését sürgette. Ez volt az egyetlen lehetőségük arra, hogy bizonyítsák jóvátételi szándékukat, hiszen a sajtóból folyamatosan ömlött rájuk a gyűlölködés a „St. albani méregkeverő” ügye miatt. Hogyan fordulhatott elő, hogy egy mérgezési ügyben elítélt bűnözőt szabadon engednek az elmegyógyintézetből, miközben bizonyíték van rá, hogy a mérgekkel kapcsolatos megszállottsága korántsem múlt el? Továbbá szabadon járhatott-kelhetett, és úgy vásárolhatott mérgeket magának, mint más alsóneműt – illetve munkát kaphatott egy szintén veszélyes vegyszerekkel dolgozó üzemben.

Az ítélet után mindössze egy órával a belügyminiszter bejelentette, hogy a jövőben a mentális betegek szabadon bocsátásához két, egymástól független bizottság engedélye lesz szükséges, és hogy a betegek utóéletének nyomon követésével kapcsolatban is új szabályokat hoznak majd.

Mindez utólagos bölcselkedés. Tény, hogy Graham Young egyszeri és rendkívül ritka bűnözőtípust testesített meg, akinek bűnei példátlanok voltak mindaddig. Ha módszerében nem is egyedülálló, de indítékaiban mindenképpen, hiszen úgy tűnik, hogy a méregkeverők között is egyedi módon, csupán a tudományos érdeklődés vezérelt tetteit – azonban mindez az empátia teljes hiányával párosult. Erkölcstelen és könyörtelen volt áldozataival, csak az számított neki, hogy minél jobban megfigyelhesse a hatásokat. Egy tébolyodott tudós volt, aki nem érzett megbánást a későbbi években sem.

Epilógus

Graham Young büntetését a legmagasabb biztonsági fokozatú börtönök egyikében, a Parkhurstben töltötte Isle of Wight szigetén, ahol 1990-ben, 42 éves korában érte a halál. A hivatalos diagnózis szerint szívroham vitte el, de ebben sokan kételkednek, és azt gondolják, végül saját magával is végzett valamilyen méreg segítségével – mások rabtársaira gyanakszanak, akik (okkal) féltek tőle, és nem óhajtották olyasvalaki mellett leélni az életüket, aki bármikor megmérgezheti valamelyiküket. Egyetlen rabtársa, akivel jó viszonyba került, a Moors-gyilkosságok elkövetője, Ian Brady volt.
Bármi is volt halálának igazi oka, Graham Young végül elnyerte a mindig oly nagyon vágyott halhatatlanságot és hírnevet. Gyakran kérdezte meg másoktól, szerintük elképzelhető-e a megtiszteltetés, hogy egyszer Madame Tussauds múzeumában is készítenének neki egy viaszfigurát. Arról álmodott, hogy a híres és általa csodált Dr. Crippen figurája mellett helyeznék majd el. Kívánsága pár év múlva teljesült.

The Young Poisener’s Handbook (1995) (Egy fiatal méregkeverő kézikönyve)

Igazság szerint az életrajz ilyen alapos körüljárása után szívesen megfeledkeznék a beígért film megemlítéséről is, de rovatunk alapszabálya, hogy mindig számba veszünk legalább egy játékfilmet is, amely a tárgyalt sorozatgyilkos tettein alapszik.

 

Az Egy fiatal méregkeverő kézikönyve a készítők saját állítása szerint lazán kapcsolódik csupán Young életéhez, de szigorúan véve az eseményeket nem sok eltérést találunk. A karakter megjelenítésében annál inkább, mert míg a valódi Young hűvös természetéről és kimagasló intelligenciájáról volt hírhedt, a Hugh O’Conor játszotta szerepben csak egy debilt kapunk.

 

Az egész Graham-család retardáltak gyülekezeteként kerül ábrázolásra, és onnan tudom, hogy ezt nem poénnak szánták, hogy a film besorolásában nem kap helyet a vígjáték kategória, a készítők szerint ez egy életrajzi, bűnügyi dráma. (Muszáj megemlítenem, és higgyétek el, ez nem spoiler, hogy egy nagyjából kétperces jelenetet szentelünk annak, hogy Graham mostohaanyja önkívületi állapotában vajon volt-e /a magyar szinkron szerint/ KAKILNI.)

Kinek ajánljuk: Csak annak tudom ajánlani ezt a filmet, aki a fenti cikk olvasása közben kéjes örömöt érzett az áldozatok szenvedése felett, mert azok talán a filmnek is jól fognak szórakozni – engem csak végtelenül taszított. Se nem bűnügyi, se nem életrajzi, se nem vicces, de semmiképpen sem dráma. Egészen felháborító mindaz, amit képvisel.

Értékelés: 1/10
Blissenobiarella