Előző cikkemben nagyjából összefoglaltam azt az eseménysort, ami elindította a lavinát, ami a 90-es évek eleji anarchikus állapotokhoz vezetett Norvégiában. Ahogy azt már egyszer leírtam, egy olyan, alapvetően zenei mozgalomról beszélünk, ami, még ha rövid időre is, de alaposan felforgatta a norvég médiát, és hozzájárult ahhoz, hogy a black metal zenei stílusnak köszönhetően a teljes heavy metal színteret a Sátántól valónak tekintse a nagyérdemű – nem mintha előtte nem tette volna az olyanok ügyködésének hála, mint Ozzy Osbourne, de ebbe most nem mennék bele. A folytatásban igyekszem összefoglalni a történet hátralevő részét, ahol hangsúlyos az „igyekszem”, ugyanis aligha tehetném jobban, mint ahogy már egyszer megtette a minden tekintetben pontos és körülményes, igazán igényes hollywoodi szuperprodukció, az a bizonyos Lords of Chaos nevű mestermunka, amiről korábban már nyilatkozott egy kolléganő.

A történet ott ért véget, hogy, rossz Hunglish szóviccel élve, Dead meghalt, ill. saját felfogása szerint, ahogy búcsúlevelében fogalmazott, pont hogy felébredt abból az álomból, ami az élet. Nem egész egyszerűen meghalt, hanem egy puskával fejbe lőtte magát, nem kis kupit hagyva maga után, de legalább zenekarának, a Mayhemnek lett egy szuper albumborítója a The Dawn of the Black Hearts című koncertfelvételre. Az hagyján, hogy Euronymus az énekes halála után egy eldobható kamerával mindent megörökített, de állítólag volt zenésztársa agyából összedobott egy ragut, a csontdarabokból meg néhány nyakláncot, hogy a szcéna „méltó” zenészeit kitüntethesse vele. Hogy ebből mi igaz, mi nem, azt jó eséllyel sosem tudjuk meg, mert bár az évek során nyilatkoztak ilyen meg olyan verziókat a színtér fennmaradt képviselői, az igazságot csak Euronymus tudta, de már ő sem mondhatja el (és nagy valószínűséggel nem is tenné). Ami viszont biztos, hogy Dead halálával az extrémitás a zenéről áttevődött a tettekre: a következő három év finoman szólva eseménydús volt Norvégiában.

Pelle halálának következtében a Mayhem gyakorlatilag feloszlott. A barátja halála okozta gyász és Euronymustól való undora kilépésre sarkallta a basszusgitáros Necrobutchert, ezzel a tagok száma kettőre redukálódott. Rövid ideig trióban koncerteztek: egy bizonyos Stian Johanssen alias Occultus egyszerre töltötte be basszer és énekes szerepét, de életét féltve pár hónap után távozott. A következő egy évben Euronymus független kiadója, az 1988-ban létrehozott, de sokáig inaktív Deathlike Silence Productions beindításán, ill. annak keretein belül különböző együttesek protezsálásán fáradozott. Ekkoriban született a Black Metal Belső Köre is, a.k.a. a „Fekete Kör”, melynek gyülekezőhelyéül lemezboltjának, a Helvetének (avagy Pokol) a pincéje szolgált. Itt került a képbe egy bizonyos Kristian „Varg” Vikernes nevű úriember, aki legalább akkora lángész a zenében, mint amekkora pszichopata az életben. Szólóprojektjének, a Burzumnak („sötétség”, Tolkien után szabadon) első lemeze Euronymus segítségével jelenhetett meg (noha Vargnak saját kiadója is volt), aki még egy gitárszólót is feljátszott („War”) a lemezre, így adva volt egy lehetséges barátság. Ám a barátság idővel átváltott rivalizálásba, majd nyílt ellenségeskedésbe.

Egyes barátok bélyeget gyűjtenek, mások megosztják egymással képregényeiket, vagy napjainkban együtt Xboxoznak/PlayStation-öznek. Akárhogy is, mindenkinek kell egy hobbi. Épp ilyen hobbivá vált a templomgyújtogatás is a két muzsikus léleknek. 1992 és 1996 között nagyjából ötven templomot gyújtottak fel a black metal hívei, élükön 1993-ig Euronymusszal és Varggal. Mikor a lángok már javában égtek, a média elkezdett felfigyelni a hullasminkes srácokra. Persze ahelyett, hogy meglapultak volna, Euronymus és Vikernes kitervelt egy interjút a Bergens Tidende nevű norvég lapnak, az ország egyik legmeghatározóbb újságjának. Az interjúban végül kettejük közül csak Varg vett részt, ahol művésznevén, Count Grishnackh (szintén Tolkien után) néven adott interjút. Többek között beismerte, hogy gyújtogatnak és gyilkolnak. Igen, még gyilkolnak is, noha csak egyetlen gyilkosságról volt szó. A „poén”, hogy Faust, az Emperor dobosa zenésztársai bevallása szerint nem a színtér nevében ölt meg egy meleg férfit 1992 augusztusában Lillehammerben. Függetlenül ettől, az interjú betalált, és a média, valamint a rendőrség is egyre gyakrabban leskelődött a Helvete tornácán, no pun intended, minek következtében Euronymus bezárta a boltot. Ez volt az ellenségeskedés első mérföldköve, Varg ugyanis nem vette jó néven a bolt bezárását, de erről kicsit később.

A ma amolyan „black metal múzeumként” üzemelő Helvete 1993-as bezárását megelőzően, ill. azzal párhuzamosan folyamatosan zajlott a zenélés is a Mayhem háza táján, na meg persze Varg is termelte ki magából az újabb és újabb Burzum korongokat. Ekkor már ő basszusozott a Mayhemben is, míg a mikrofon mögé a magyar Csihar Attila tanárúr állt, akinek énekhangja után kétszer is meggondolja az ember, hogy ellógja-e a matek/fizika dolgozatokat. Nem mellesleg pályafutását a ma is aktív magyar Tormentor hangjaként kezdte, kiknek akkoriban volt tervben az első nagylemez megjelentetése, méghozzá, surprise surprise, Euronymus kiadóján keresztül. Erre végül nem került sor (még), viszont a De Mysteriis Dom Sathanas, a black metal egyik, ha nem a legnagyobb mérföldkövének felvételei sikeresen befejeződtek. Euronymus és Varg ekkorra már nyílt ellenségek voltak, előbbi feltételezhetően inkább az eszmét terjesztette volna, míg utóbbi hibának tartotta a Helvete bezárását és inkább a gyújtogatásokra fektette volna a hangsúlyt – na, nem mintha Euronymus ezt ellenezte volna. Varg továbbá azzal vádolta zenésztársát, mely vádjához máig ragaszkodik, hogy Euronymus viccként fogta fel az egészet. De persze, pénz beszél, mint mindenhol, ugyanúgy itt is, merthogy végeredményben jogdíjakon vesztek össze: Euronymus kezében volt az első két Burzum lemez amúgy is csekély bevételének egy igen jelentős százaléka, ill. Vargnak a Mayhemben betöltött szerepét se honorálta kellőképpen, bár ez csak spekuláció. És ha két ilyen szelíd úriember összeveszik a pénzen, annak csak jó vége lehet, nem igaz?

1993. augusztus 10-ének éjszakáján Varg és egy másik zenész, Blackthorn, akiről előző cikkemben írtam egy pár gondolatot, Euronymus lakásához hajtott. Varg felment Euronymushoz, saját bevallása szerint „elküldeni a picsába”, ahol is huszonhárom késszúrással ölte meg a gitárost, akarom mondani üvegszilánkok ölték meg, és Varg csak védte magát, mert Euronymus meg akarta kínozni és az egészet lefilmezni. Hihetően hangzik. Akárhogy is, Vargot és Blackthornt bekasztlizták, előbbit huszonegy év börtönre ítélték, utóbbit mindössze néhány hónapra tettestársságért. A sors fekete humora, hogy mikor 1994 májusában kimondták az ítéletet, éppen akkor jelent meg a Mayhem nagylemeze is, ahol gyilkos és meggyilkolt játéka egy lemezen hallható. Érdekesség, hogy a lemezborítón látható Nidarosi katedrális lett volna Euronymus és Varg következő lerombolandó célpontja.

Euronymus halála után a mozgalom még gyorsabban hullott szét, mint ahogy létrejött. 1996-ig még leégett pár templom, többek között Varg elítélésének napján is „szoladaritásból”, de a mozgalom, és a színtér feloszlott. A hangsúly ismét áttevődött a zenére, és remek lemezek egész sora jelent meg azóta. Meg persze paródiáké, a stílus ugyanis sokak szemében közröhej tárgyává vált, amit még olyan események sem tudtak ellensúlyozni, mint a Gorgoroth 2004-es Krakkói fekete miséje. A black metal megmaradt a heavy metal szélsőséges alműfajának, egy szubkultúrának, de semmi többnek, és ma a legtöbb előadó már nem is igazán akar kilépni ebből a kategóriából, jobb szeretik az eredeti, 80-as évekbeli, zeneközpontú elveket hangsúlyozni. És ez jól is van így, mert ha belegondolunk, a korai norvég black metal mozgalom iskolapéldája annak, hogy mi történik, ha túl komolyan vesszük a dalszövegeinket, és ha elszalad a ló a nézeteinkkel.

 

Chucklit