Nem csak egy rossz szóvicc, hogy a 90-es évek első fele fekete korszak Norvégia underground köreiben, ami az évtized közepe fele ki is lépett az underground keretei, korlátai közül. Az a rövid időszak, amit a zenetörténet nemes egyszerűséggel a korai norvég black metal mozgalomnak hív, fiatal, tehetséges zenészek merő szórakozásának, ijesztő kísérletének indult, ahol a sátánizmust még nem vallásként élték meg, hanem szimpla polgárpukkasztó elemként használták fel, majd egy bizonyos ponton száznyolcvan fokot fordult. Mikor elindult a lavina, már nem volt visszaút, és ami elsőre izgalmasnak, és a különc fiatalok számára vonzónak tűnhetett, pár éven belül szó szerint felégette Norvégiát olyan mértékig, hogy a lángok még évekig égtek. Ahhoz azonban, hogy a dolgok mélyére lássunk, először utazzunk vissza az időben, egészen a 80-as évekbe, ahol bár a mozgalom még nem indult el, de az alapjai már lefektetésre kerültek.

1984-ben alakult egy együttes, mely kezdetben csak jól fenéken akarta billenteni azokat a metálzenekarokat, akik kezdtek „túlságosan sikeresek” lenni, avagy kezdte őket megismerni, urambocsá’ megszeretni a nagyközönség. Valóban, az 1980-as évek közepén a Metallica és a Slayer már a világ körül turnéztak, hogy az Iron Maiden-ről, a Black Sabbath-ról vagy egyebekről ne is beszéljünk. A Mayhem névre keresztelt, vagy inkább a Sátánnak felszentelt együttes alapító tagjai, noha bőven merítettek zeneileg a nagy elődőktöl, azt vallották, hogy a metál, különösen az akkor még gyerekcipőben (kecskegidapatában) járó extrém metál kisközönségnek szól, és ennek így is kell maradnia.

Persze nézeteik terjesztéséhez koncerteket kellett adniuk, ehhez pedig ismert előadók számaihoz kellett nyúlniuk, mert a trend, hogy saját számokkal nem igazán lehet megfogni az embereket, sajnos már akkor is érvényes volt. Volt azonban valami a koncertjeikben, ami még egy Motörhead klasszikust is képes volt más füllel hallatni (már ha létezik ez a szófordulat): Oystein „Euronymus” Aarseth gitárjátéka, és az azt szorosan követő torzított basszus, valamint az egészet megalapozó, Jan Axel Blomberg alias „Hellhammer” fémjelezte, gyors, agresszív dobolás, későbbi nevén a blastbeat. Ennek az egésznek a tetejét képezte a magas, károgó ének, melyek a saját dalok születésekor kihangsúlyozták a sötét mondandót, így az összkép el tudta érni azt, hogy szépen lassan egy új stílus előfutáraként tekintsenek az együttesre. Az alapokat bár már lefektette a svéd Bathory (nevük az első, de nem az utolsó magyar vonatkozás a témában), ill. a brit Venom (kiknek a második albumáról lett elnevezve az új stílus), de mégis merőben mást produkált a norvég csapat.

Euronymus, karöltve egy másik gitárossal, Snorre „Blackthorn” Ruch-al elhagyta a megszokott, kvintekre épülő heavy metal riffelést, ahol a gyökérhang mellett az öt hanggal magasabbi (kvint) hangot, esetleg a nyolcadikat is (oktáv) megpendíted. Elkezdték kihasználni a gitár teljes hangterjedelmét ahelyett, hogy hagyományosan a ritmust az alsó, a szólókat pedig a felső tartományokban játszanák, előbbit gyakran tenyérrel tompítva, utóbbinak pedig teret hagyva. A teljes hangterjedelem kihasználásának eredménye, hogy a gitár sokkal szabadabban szólal meg, a hangok kicsengenek, ahelyett, hogy elvesznének egymás után. Az eredmény? Röviden: káosz. Bővebben: jótékony káosz, mely lehetővé tette, hogy a zene atmoszférikus elemként működhessen, és melegágya lehessen a kietlenségről, jeges félelemről, depresszióról, mizantrópiáról, okkultizmusról, később vallásos sátánizmusról szóló dalszövegeknek. És bár az így születő dalok voltaképpen elmennének különféle gótikus horrortörténeteknek, a szövegvilágot az együttes, és később a nyomukba lépő együttesek is elkezdték elhinni és véresen komolyan venni, melyből elkezdte kinőni magát az 1990-es évek elején már javában dúló vallási, sőt, idővel polgári mozgalom.

Hogy mi is vezetett ahhoz a sötét időszakhoz, melynek során Norvégia ősi, több száz éves templomainak egy része elpusztult, és hogy az évek során gyilkosságok sorozata feketítette be (bocs) az alapvetően nem agresszívnak indult mozgalmat? A válasz két ember: a már említett Euronymus, és a Mayhemhez 1988-ban csatlakozó énekes, Per Yngve Ohlin, művésznevén Dead. Ez az akkor tizenkilenc éves, kivétel nélkül mindig feketében járó, depresszióra és bezárkózásra hajlamos fiatal srác alapjaiban sokkolta a koncertre járókat, de még zenésztársait is; az a fehér-fekete halotti smink, amit az arcára kent, nem pusztán látványelemként szolgált, hanem tényleges önkifejezésként, a srác ugyanis elhitte magáról, hogy teste csupán egy börtön a rab léleknek, és hogy az igazi felszabadulás a halál. Ironikus, hogy ezer éve még a keresztények hitték és vallották ennek egy változatát. Az ifjú Pellét rögeszmésen vonzotta a halál koncepciója: már mikor jelentkezett az együttesbe, egy keresztre feszített egeret adott leendő zenésztársainak ajándékba. Koncertre rendszeresen egy üvegbe zárt halott varjúval érkezett, ill. igazi frontember módjára arra buzdította a közönséget is, hogy állattetemeket dobáljanak a színpadra, amit ők készséggel meg is tettek. Hajlamos volt néhány napra eltemetni a fellépőruháját, hogy annak hullaszaga legyen a koncert napján, magát pedig többször megvágta a színpadon üvegszilánkokkal, törött sörösüvegekkel. Mi sem meglepőbb, hogy ez a fajta élet-, vagy inkább halálfelfogás visszaköszönt a dalokban, a születendő De Mysteriis Dom Sathanas (magyarul kb. „A Sátán rejtelmei”) nagylemez dalszövegeiben is, no meg persze a károgó, visító énekben, amelyet tragikus módon a nagylemezen már nem az ő performanszában hallani.

Tedd fel magadnak a kérdést, hogy mit teszel, ha egy ilyen figurával zenélsz együtt. A válasz mi sem egyszerűbb: arra biztatod, hogy menjen még messzebb, suttogsz a fülébe, hogy az életének semmi értelme, és hogy „szabadítsa fel magát”, már ha érted, mire célzok. Ha teheted, még egyedül is hagyod egy vadászpuskával, amivel poénból korábban te magad is durrogtattál az éjszaka közepén. Sőt, lőszert adsz neki karácsonyi ajándékként. Legalábbis ha te vagy Oystein Aarseth, mert ha nem, akkor fordulj mielőbb orvoshoz. 1991-et írunk, a helyszín egy kietlen faház az erdő szélén, ahol a levegő fagyos, az ég mindig szürke, a fákról rég lehullott minden levél. Ismerősen cseng? Lehet, de ezúttal nem egy horrorfilm/-regény klisészámba menő helyszínén járunk, hanem egy Krakstad nevű kis norvég falu melletti erdőben, ahol egy faházba behúzódott a Mayhem négyesfogata, hogy megalkossa az első nagylemez dalait. Ekkorra Dead már a baráti társaságában is vagdosta magát, a srácoknak néha úgy kellett lefognia, míg Euronymus feltehetően kajánul mulatva nézte végig a jelenetet. Április 8-án, máig tisztázatlan okokból, Pelle egyedül maradt a kunyhóban, ahol először is felvágta az ereit, elmetszette a torkát, hirtelen észbe kapva összedobott egy búcsúlevelet, hogy elnézést kérjen a vértócsáért, majd felrobbantotta a fejét a már említett vadászpuskával. Tippelj, ki találta meg a friss holttestet? Természetesen jóbarátunk Euronymus, aki nem hogy nem jelentette be az esetet még egy darabig, hanem kissé még be is állította a terepet, majd gyorsan elszaladt venni egy eldobható fényképezőgépet, és mindent megörökített. A „legjobb” kép lett az 1995-ös Dawn of the Black Hearts koncertlemez borítója (lásd alább). Másnap (!) Euronymus ujjongva hívta fel a Mayhem basszusgitárosát, Necrobutchert, hogy elújságolja a nagy hírt, miszerint Dead valami őrjítően vagány dolgot csinált, méghozzá kinyírta magát.

 

Ez volt az a pont, ahonnan már nem volt visszaút; ez volt az a száznyolcvan fokos fordulat, ami alapjaiban változtatta meg a korai norvég black metal mozgalmat. Később többen is, köztük a Mayhem basszusgitárosa is, aki Euronymus telefonhívása után undorodva hagyta ott az együttest, azt vallották, hogy Dead halálakor indult el a lavina, és a domb aljára érve a black metal már jóval több volt pusztán új zenei irányzatnál. Euronymus kihasználta Dead halálát, hogy istápolja együttese, és az egész stílus gonosz mivoltát, és hogy negatív reklámot szerezzen magának, zenésztársainak, más együtteseknek, ill. lemezboltjának, a Helvetének (melynek neve a „Pokol” norvégül), aminek pincéje idővel a black metal jeles képviselőinek, az ún. „Fekete Körnek” a gyülekezőhelyéül vált. De ez már a történet következő fejezete.

 

Chucklit