Az elmúlt évtized nem igazán kedvezett a gótikus horrorfilmeknek, egy igazán maradandó élményt kínáló sem akadt köztük, vegyük akár a Crimson Peak-et (Bíborhegy), a The Woman in Black-et (A fekete ruhás nő) vagy a Winchestert (Szellemek háza). A The Lodgers egy ír film, amit ígéretes dolognak tartottam a hangulat szempontjából: ha valakik, hát ők tudják, hogyan kell sejtelmes, ködös, gótikus hangulatú rejtélyekkel teli horrordrámát alkotni.

További jó hír, hogy a rendező a Let Us Prey-el debütált Brian O’Malley, aki a nemrégiben kijött A rózsa neve (The Name of The Rose, 2019) sorozatban is közreműködött.

A történet egy ikerpárról szól, Rachelről (Charlotte Vega) és Edwardról (Bill Millner), akik egy hatalmas, ódon házban élnek, távol mindenkitől, elzárkózva. Életüket szigorú szabályok szerint élik, melyeket őseik határoztak meg számukra: sosem hagyhatják el egymást, sem pedig a házat huzamosabban, és éjfélre minden nap ágyban kell lenniük. Szüleik öngyilkosok lettek, és Edward többször utal rá, hogy hamarosan eljön az ő idejük is, hogy beteljesüljön a sorsuk. Rachel azonban küzd ez ellen, szeretne szabad lenni. A szabadság reménye el is érkezik hozzá egy hadirokkant fiú, Sean (Eugene Simon) személyében (nem sokkal az I. világháború után járunk).

Igen, a történet elsőre igen klisésen hangzik, és mindenkit megnyugtatok, a továbbiakban is az marad. Ennek ellenére számomra akadt meglepő fordulat a The Lodgers-ben, és elkerekedett a szemem, és ezt még véletlenül sem a jumpscare okozta, az ugyanis itt legnagyobb örömömre nincs. Kizárólag felépített jelenetekkel operál a mű, és meg kell hagyni, az ijesztések igen jól sikerültek. Amiben a film igazán jeleskedik, az egyértelműen a magával ragadó látványvilág, ami bár nem különleges semmilyen szempontból, de kifejezetten igényesen hat. A hangulatteremtésben is odatették magukat a készítők. Az alkotás tele van Edgar Allan Poe-utalásokkal, kezdve A tóhoz című verssel, de akkor sem lövünk nagyon mellé, ha Az Usher-ház végét juttatja eszünkbe a cselekmény. A biztonság kedvéért mindezt megfejelték egy holló rendszeres szerepeltetésével, csak hogy biztosan mindenkinek eszébe jusson a költő.

Az ehhez hasonló gótikus filmekben szinte mindig fontos szerepet játszik a helyszín, ami általában egy ház. A The Lodgers esetében a forgatás a Loftus Hall-ban történt, amiről Parahelyek cikksorozatunkban is olvashattatok már. A kastély kísértetjárta helyként vonult be a köztudatba, és mint ilyen, kitűnő választás volt ehhez a filmhez is.

Sajnos mindezen pozitív felvezetés ellenére is azt kell mondanom, hogy a The Lodgers nem egy jól működő történet. Hiába a külcsín, a szép megjelenés, a történet tálalása nem az igazi. A castingra nem lehet panaszunk, mert mindhárom főszereplő jól alakít – nem az ő hibájuk, hogy a kész mű ilyen élettelen maradt. Egyrészt az írói munkát kifogásolnám, de nem az a fő gond, hogy a cselekmény nincs jól megírva: sokkal inkább az, hogy úgy ahogy van, hülyeség. A horrortörténetekkel az egyszerű fogyasztó nem is gondolná, milyen nehéz megtalálni azt az egyensúlyt, ami a realisztikusság és a szürrealitás mezsgyéjén található, és ezúttal sajnos nem sikerült. Nem árulom el az ikrek történetét és sorsuk mozgatórugóit, mert nem szeretnék spoilerezni, de számomra ez, a történet magva volt annyira abszurd, hogy onnantól kezdve elveszett minden addigi iszonyodásom, és csak egy roppant unalmas befejezést kaptam. Ráadásul különösebb magyarázatot sem kapunk a motivációkra. Ennek ellenére érdekes koncepciót vet fel, csak rossz formában kivitelezi, ahogyan az oly’ sok viktoriánus díszletekkel dolgozó horrorra jellemző.

Így végeredményben csak annyit mondhatok, hogy a film élvezeti értékében a külcsín kiegyensúlyozza a belbecs hiányát, így elfogadható filmmé válik, aminek végső soron élveztem a megtekintését, csak hát lehetett volna ez sokkal jobb is.

Kinek ajánljuk: Kísértethistóriák, gótikus filmek kedvelőinek.

Értékelés: 6/10

Blissenobiarella