Hogy mi köze van cikkem tárgyának John Landis 1981-ben készült, de a mai napig iszonyatosan szórakoztató, Oscar-díjjal jutalmazott kultikus darabjához, az Egy amerikai farkasember Londonban című mozihoz?! Hát csak annyi, hogy ez az előbbiekben említett horror-komédia kvázi második része lenne. Egyfajta független újra-értelmezése. Manapság szimplán csak sequel-nek vagy inkább reboot-nak hívnánk, de igazából mindegy is. Mert majdnem hasonlóan fergetegesre sikerült.

Andy és két haverja Párizsba utazik nyaralni, ahol már az első este az Eiffel-toronyba szöknek, és véletlenül megmentenek egy helyi kis szöszit, aki aztán később eltűnik. Andy egy szerencsétlen baleset folytán még egy ideig kórházban lábadozik, majd barátaival sikerül kinyomozniuk a titokzatosan viselkedő Serafine nevű lány címét. A főszereplő srác randit kér tőle, ahol csak annyit sikerül kihúzni belőle, hogy már csak egyetlen megoldás jöhet nála szóba, a halál. Újra visszaszöknek a házához, mire a Claude nevű ismerőse elcsalja őket egy zártkörű gyártelepi buliba, ahol… többet nem is akarok mondani.

Ahogy már a történet rövid ismertetéséből is kiderülhetett, itt bizony az első rész egyfajta újra-hasznosításáról van szó; mondhatnánk valamiféle kvázi-reboot, bár ekkoriban még nem igazán használták ezt a szót. Az alapszituáció nagyjából maradt – amerikai srácok Európába jönnek, ahol aztán lecsapnak rájuk a vérfarkasok -, így aztán rengeteg ismerős helyzettel találkozhatunk a majdnem két órásra nyújtott játékidő során. Holtából vissza-visszatérő, egyre inkább a bomlás jeleit mutató haver, bizarr látomások, ügyetlen nyomozók és még sorolhatnám.

Míg a szórakoztató fekete-humorral bíró Londonban játszódó első résznek volt egyfajta elkerülhetetlen drámai kicsengése, addig a folytatásban már inkább a csetlő-botló főhősünk romantikázása került a középpontban, ami részemről még nem is lenne baj, csakhogy ezt az egészet még bónuszként megfejelik a francia „árja” farkasember-testvériség körüli (majdhogynem felesleges) világuralmi szállal. Ezért aztán a játékidő vége felé közeledve egyre több az üresjárat, és leül a cselekmény, továbbá a jó ideig hanyagolt Julie Delpy is visszatér.

Jópofasága miatt egy az egyben beleillik a kilencvenes évek horror(vígjáték)-dömpingjébe; sőt, ha önmagában nézzük, akkor még talán ki is emelkedik onnan. Elődjéhez hasonlítva viszont sajnos alulmarad. Egyrészt ugye az említett komolyabb és sötétebb drámai tónus okán, amit itt megpróbálnak majdhogynem sutba vágni, másrészt pedig a hiba a farkasemberek vizuális megjelenítésében keresendő. Míg az Egy amerikai farkasember Londonban alatt mindent szenzációs maszkokkal (nem véletlenül kapott érte Oscar-díjat!) és jelmezekkel oldottak meg, addig itt be kell érnünk kezdetleges(en esetlen) CGI-farkasokkal, amik egy idő után már komolyan bántani kezdik a szemet.

Kinek ajánljuk? Akik szeretik a kilencvenes években készült, jellegzetesen harsány horror-komédiákat, és/vagy csak szimplán egy igazán szórakoztató farkasemberes nosztalgia-mozira vágynak.

Értékelés: 7,5/10

eyescream